Önkívület

Ebben a részben még mindig az idegeiteken táncolok, de ígérem nem sokáig :) Remélem azért tetszeni fog!

21. rész

Töménytelen mennyiségű gondolat és érzés kavargott bennem, mégis teljesen üresnek éreztem magam. Azt se tudnám megmondani, hogy sírtam-e vagy csak néztem magam elé síri csöndben. Úgy ültem ott, mint egy agy halott, aki ennek ellenére gondolkodni és emlékezni akar, persze teljesen haszontalanul. Az a tény, hogy 2, 5 hónapig nem látom Őt, eltörpült a szakítás ténye mellett. Még a szó gondolatára is megremegtem, ezért a felhúzott térdeimre borultam. Soha nem láttam még olyan tanácstalannak, megtörtnek és szomorúnak, mint amikor visszaintegetett a kocsi mellől. Olyan szinten képtelen voltam gondolkozni, hogy azt se tudtam eldönteni kire is haragszom egyáltalán, már ha volt ilyen. Robert lett volna a „kézenfekvő”, mert ha úgy vesszük elhagyott ráadásul számomra teljesen mondvacsinált ok miatt. Az a baj vele, hogy túl óvatossá és bizalmatlanná tette az a mocskos Hollywood és az egész felhajtás. Nem mer hosszan boldog lenni, mert fél, hogy ő, vagy a közeg, amiben él és dolgozik egy csapásra elrontja az egészet, magával rántva ez esetben engem is. Éppen ezért nem tudtam őt hibáztatni a dologért, viszont megérteni se. Magam részéről, pedig lehet, hogy le kellett volna állítanom még Angliában. Nem is tudom mi történt ott velem, mert sose voltam ennyire „kapkodós”. Vele mégis minden más lett. Nem tudom, hogy ez ki fog-e valaha derülni. De mi lesz addig? Megsaccolni se tudnám meddig ültem ott, de az biztos, hogy órákban lehetne mérni.
A nap hátralévő részében folytattam a felemésztő gondolkodást, de természetesen semmire se jutottam. Feküdtem az ágyamon, arcomat a párnába fúrva és Robert ott maradt illata elaltatott. Számomra érthetetlenül mélyen alhattam, mert az este érkezett sms-ét csak reggel vettem észre.
„Szia! Itt vagyunk már Londonban, 1 óra múlva indul a gép Los Angelesbe. Egy utolsó szemétnek érzem magam, több dolog miatt is, de ezt egyedül kell feldolgoznom és megoldanom. Kérlek ne haragudj rám! Majd hívlak. Nagyon szeretlek, Robert”
Biztos nem lelkiismeret furdalást akart bennem kelteni, de sikerült. Tudtam, hogy ő is borzasztóan érzi magát, de hogy még le is írta… Fel akartam hívni, hogy legalább halljam a hangját, de nyilván nem megszokásból írta oda, hogy hívni fog… Dillemáztam egy ideig, aztán az sms mellett döntöttem.
„Remélem most már Los Angelesben vagy és minden ok. Kérlek ne gyötörd magad, miattam pedig pláne felesleges. Ez volt életem legboldogabb nyara és lehet ugyan, hogy kicsit elsiettünk dolgokat, de semmit nem bántam meg. Hiányzol&Szeretlek!”
Gyorsan a kiválasztottam a „küldés” opciót, még mielőtt meggondolnám magam, majd várni kezdtem. A türelem nem igen jellemző rám, ami most is kiütközött, úgyhogy inkább elmentem fürdeni, szigorúan a mobilom nélkül…
Felkaptam pár szennylapot és bevonultam a fürdőbe. A sokszor szórakoztató kitalációk, amik a bulvárlapokat jellemezték kis időre kikapcsolták az agyam, sőt néha még el is mosolyodtam. Az időtöltés kedvéért a hajamat is megmostam, majd miután minden porcikám tiszta és illatos volt, magam köré tekertem egy nagy törölközőt és visszamentem a szobámba felöltözni. Rá-rásandítottam a telefonomra, amíg a különböző ruhadarabokkal küzdöttem. Miután minden a helyére került, mohón kaptam a mobil után, ami új sms helyett 2 nem fogadott hívást mutatott, természetesen Robtól. Azonnal visszacsörgettem, de rögtön kinyomta. Biztos voltam benne, hogy visszahív, amikor ráér, ezért felnyitottam a laptopom, hogy elüssem az időt. Az oxford-i utamat is terveznem kellett volna. Ekkor jutott csak eszembe a kolesz vagy Rob lakása kérdés. Azt mondta, hogy nyugodtan költözzek be hozzá, de ez még Az előtt volt… Nem akartam rátukmálni magam, de azért úgy döntöttem, hogy finoman rákérdezek, amikor visszahív. Ezen kívül is sok dolgot kell elintéznem, igaz ugyan, hogy annyi anyagot és tájékoztatót küldtek az egyetemről, hogy jó esélyekkel indultam volna egy papírgyűjtésen. A kinti tanév szeptember 14-én kezdődik majd, de 10-én már lesz az ösztöndíjas tanulóknak mindenféle program. Ezért úgy terveztem, hogy a 9-én reggel induló géppel megyek, a reptéren pedig elvileg majd várnak rám. Próbáltam a legrosszabbra felkészülve Rob nélkül tervezni a következő fél évemet, de folyton betolakodott a képbe. Annyi mindent elterveztünk már, ezért fájdalmas volt arra gondolni, hogy mindent nélküle fogok átélni.
A délutánom jórészt tervezgetéssel és a telefon hiábavaló bűvölésével telt. Nem hívott vissza, viszont kaptam egy sms-t az egyik barátnőmtől, akivel megbeszéltem másnap estére egy találkozót. Robertet senkinek nem mondtam el, viszont a világháló segítségével sokan képbe voltak. Dorinával a gimiben lettünk nagyon jóba, aztán ő 1 évre Amerikába ment tanulni. Utána kicsit nehezebben találtunk újra egymásra, de végül minden a régi lett.
Egész este és másnap hiába vártam, hogy Rob visszahívjon, annak ellenére, hogy megígérte. Eldöntöttem, hogy legalább az estére kicsit kizárom a fejemből, nem akartam a barátnőmet is lelombozni…
Pár perce álltam csak a megbeszélt hely előtt, amikor észrevettem, hogy kitárt karokkal és hatalmas vigyorral fut felém Dorina. Igaz, hogy nem voltam valami emberbarát hangulatban, de ez nekem is mosolyt csalt az arcomra.
-Sziaaa! Annyira örülök, hogy hazajöttél végre! – visította a nyakamba borulva
- Szia! Én is örülök, hogy látlak! – mondtam miután újra levegőhöz jutottam
- Mi ez a napszemüveg? Mindjárt esik! – mutatott az égre felvont szemöldökkel
- Semmi, csak megszokás…- motyogtam.
Észrevettem, hogy a buszon egy kisebb lány csapat rám mutatva sutyorog és mintha Rob nevét is hallottam volna. Ezért a szemüveg.
-Oké… Na de mesélj! Mindent tudni akarok Londonról és… hol is laktál?
- Harlowban
- Ja igen, szóval Harlowról. Beülünk a Casablancába kávézni, jó? – kérdezte majd válasz nélkül belém karolt és húzni kezdett
Jobbnak láttam nem ellenkezni, úgyhogy engedelmesen belefogtam a mesélésbe. Beszéltem Lindáról és a gyerekekről, a napirendemről, a városról és a hétvégi londoni császkálásaimról, gondosan kihagyva Robert-et a történetből. A kávézóba érve elfoglaltunk egy eldugott kis asztalt, majd következtek Dorina kérdései.
-A gyerekekkel jól bírtál? Én nagyon félnék tőle, hogy hisztiznének…
- Velük is nagyon nagy szerencsém volt, mert szófogadóak voltak mindig
- Akkor minden tekintetben nagyon nagy mázlid volt – foglalta össze Dorina
- Igen. Nagyon jól éreztem magam és még pénzt is kerestem
- Mégse tűnsz túl vidámnak… - mondta az arcomat fürkészve
- Nincs semmi gond – füllentettem
- Túl régóta ismerlek ahhoz, hogy ezt bevegyem. Mondd el – bátorított a kezemet simogatva
Csak néztem magam elé és ízlelgettem a kitálalás gondolatát, amikor meghallottam, hogy valahonnan a táskám mélyéről szól a mobilom
-Mindjárt, csak ezt fel kell vennem – motyogtam könyékig a táskámba merülve
Reménykedve pillantottam a kijelzőre, de csak anyám neve villogott rajta. Csalódottan végig hallgattam egy „miért nem tetted rendbe a házat” szidalom sorozatot, aztán visszatértem Dorinához.
-Szóval tényleg nincs túl jó kedvem, de majd megoldom
- Pasi van a dologban – közölte egyszerűen
- Igen, pasi. De nem ennyire egyszerű
Ebből annyit mindenképpen le tudtam szűrni, hogy ő nem látta a Robertes képeket az interneten. Per pillanat imádtam érte, hogy inkább könyvmoly, mint netfüggő…
-Biztos nem akarod elmondani?
- Most nem. Lehet, hogy majd elmondom. Viszont képzeld, megkaptam azt az ösztöndíjat, amiért annyit tepertem – újságoltam mosolyogva
- Most viccelsz?? Az oxfordit?? – nézett rám tátott szájjal
- Bizony azt. Úgyhogy 9-én repülök
- Ez nagyszerű! 1 évre mész, ugye?
- Nem, csak félre, de szerintem ez is elég lesz
- Igen, lehet, hogy igazad van. Annyira büszke vagyok rád – mosolygott rám
- Köszi szé… - feleltem, de félbeszakított egy újabb hívás
Ezúttal rá se néztem a telefonra csak felvettem.
-Igen? – szóltam bele magyarul
- Öhmm… Szia, én vagyok

Zita barátnője, Dorina

És a Casablanca kávézó (létező hely, én is gyakran járok ide:))