Igaz

„You see the way I am
Without make-up, without clothes
And you accept me like nobody
And I will always love you, baby
With eyes closed”

17. rész

Robert-nek sikerült magához képest kis feltűnést kelteve megérkeznie, „csak” 8-10 ember szaladt oda hozzá, plusz a táska átvilágítós nő akart fényképezkedni vele.

-Ellógtam, hogy biztos ideérjek – közölte büszkén, miután megcsókolt
- Nagyon ügyi vagy – feleltem mosolyogva
A repülőút jó volt és szerencsére olyan fiatal lány ült mellettünk, aki eddig nyilván a Marson élt, mivel nem ismerte fel Robert-et. Miután leszálltunk és felvettük a csomagokat, mindkettőnkön úrrá lett egy fajta félelemmel vegyes izgalom.
-Apa feljött értünk, kinn vár minket.
- Mi? Ja, jó. – dadogta
- Nyugi, nem lesz semmi gáz. Apa fele annyira se vérmes, mint anyu – mondtam viccelődve, hogy kicsit feloldódjon
- Hát ez most nagyon megnyugtatott - dörmögte szinte csak magának, amikor már a folyosón voltunk

Szétnyílt a fotocellás ajtó.

Több száz sikítozó rajongó és valahol köztük az én csendben ácsorgó és ámuldozó apám várt minket. Ijedtünkben visszaléptünk párat, mire becsukódott az ajtó.
-Basszus – mondtuk szinte egyszerre és nevetni kezdtünk.
A mögöttünk jövőknek persze fogalmuk nem volt, hogy mit csinálunk. A legtöbben kikerültek minket és kiléptek az ajtón a nyakukat nyújtogató lánykák közé.
-Elég, hogyha Pestből csak a repteret látom?
- Persze! A belvárosban úgyis ilyesmi lenne – böktem vigyorogva az ajtó felé, ahonnan hangos moraj szűrődött be
- Hmmm… Mi lenne, ha felhívnád az apukádat, hogy jöjjön be ide? – kérdezte kuncogva az egész helyzeten.
A fal mellett kuporogtunk ugyanis, egy halom cuccal, a helyzet idétlenségén és a saját viselkedésünkön kacarászva. Szép látvány lehettünk…
-Remek ötlet! Bár kívülről nem tudna bejönni, vagy ha mégis, akkor vérszemet kapna mindenki. Hogy szoktad ezt csinálni? Mármint nem valami nagydarab, napszemüveges hurkás-tarkójú csoporttal szoktál kimenni a repterekről?
- Tényleg! Erre most nem is gondoltam. Azt hittem, hogy itt megússzuk ezt az egészet
- Hé, én mondtam, hogy a magyar lányok is imádnak.
- Nem kell az összesnek… elég mondjuk…hmm… kettőnek. Nem, nem. Inkább csak egynek – morfondírozott somolyogva
- Na azért. Mertél volna mást mondani. Jól kinyomtalak volna az ajtón
Ezen megint jót heherésztünk, aztán életem fejéből kipattant a szerinte tökéletes megoldás.
-Pofon egyszerű. Felhívod apukádat, hogy találkozzunk a parkolóban. Mi pedig kifutunk az ajtón. Nem törődünk semmivel. Mint valami… valami… ilyen nagy tüzes golyó – magyarázta széles mozdulatokkal- Most mit nevetsz? Nem jó ötlet?

- Hát ennél jobb – mutattam magunk köré majd felhívtam apát a részletekkel
- Na, hol vár?
- Jobbra a 2. sor végén – ismételtem meg apát
- Oké, akkor nyomás
- Egy aprócska bökkenő van. A csomagokkal fogunk olyan szélsebesen futni? – kérdeztem elfojtott nevetéssel a hangomban
- Mint mondtad, ez csak egy aprócska bökkenő – felelte huncutul majd körülnézett és odament egy utashoz.
Annyit láttam, hogy Rob a kezébe csúsztatott valamit, amire felderült a fickó arca és bólintott.
-Kevin kiviszi előttünk a kocsihoz a cuccokat. A terv a következő : kimegy, várunk pár percet, után kifutunk az ajtón, amennyire lehet kikerülve az embereket
- Lemaradtam Kevin-nél, de oké!
A „hordárunk” felnyalábolta a táskákat és kiment.

-Ha eddig bármi esély is lett volna arra, hogy apukád normálisnak tartson, azt most tuti elpuskáztam – közölte vigyorogva, majd kézen fogott és kirohantunk az ajtón
Lassított felvételen úgy nézhettünk ki, mint Sid a Jégkorszak első részében, amikor rohan a dinnyével és jobbra-balra szállnak a dodók. Ennyire nem voltunk drasztikusak, de hasonló lehetett a kép. Ahogy kiléptünk az ajtón hatalmas hangorkán lett. Mindenki visított, általában Robert nevét, de volt olyan is, aki engem ribancozott le… Az egyik ilyennél megtorpantam egy pillanatra, de Rob tovább rántott. Az akció végül is sikeres volt, mert elértünk a kocsihoz, ami már járó motorral várt ránk.
-Helló gyerekek! Ez oltári volt! – köszöntött hatalmas vigyorral apa
- Tessék? – kérdeztem meghökkenve. Mindig is utálta a felhajtás, ez meg annál jóval több volt
- Ez az egész, hogy ilyen sokan vártak rátok és ez a titkos terv! Fantasztikus! – lelkendezett
Robert kérdőn nézett rám, úgyhogy gyorsan elmondtam neki, majd bemutattam.
-Nagyon örülök Robert! – mondta hátranyújtva a kezét apu
- Én is! Köszönöm, hogy itt lehetek – felelte illedelmesen
- Mindig ez van, amikor mész valahova? Régen én is erre vágytam…
- Mi? – kérdeztem nevetve
- Ez nagyon is komoly kicsim. Úgy 8 éves lehettem, amikor kitaláltam, hogy híres harmonikás leszek!
- Ezt nem is tudtam – vigyorodtam el
Jó volt újra magyarul beszélni, de szegény Rob nyilván nem értett semmit, ezért megkértem apát, hogy maradjunk az angolnál.
-Szóval mindig ez van, amikor nyilvános helyre mész? – folytatta már angolul
- Hát legtöbbször igen, de még mindig nem tudok vele mit kezdeni… Sokszor kellemetlen is, mint pl. most.
- Hát, ha ez vigasztal, én élveztem

Apának láthatóan imponált ez a felhajtás, ezért a vártnál sokkal jobban megértették egymást, amitől hihetetlenül megkönnyebbültem. A közel 2 órás út alatt és szinte meg se szólaltam, csak őket hallgattam. Néha, ha eluntam magam Robert-et hecceltem. Csikizni próbáltam vagy az ujjaimmal végiglépkedtem a hátán, egészen a hajáig és összeborzoltam.
Egyik ilyen csikizős manőver alkalmával már az ülésen feküdtem szinte, miközben hadakoztak a kezeink. Próbáltam halkan nevetni, ő meg visszafojtani és tovább beszélgetni, elég kevés sikerrel. Apa annyit láthatott a tükörből, hogy Rob nagyon vigyorog én meg sehol se vagyok…
-Khmm… Minden rendben? – kérdezte gyanakodva
- Persze… csak… izé… leesett valami és azt kerestem – dadogtam még mindig nevetve
- Rossz színben tüntetsz fel apukád előtt – suttogta huncutul Rob, amire csak egy nyelvnyújtással válaszoltam
Apu jobbnak látta, ha lefoglal engem, ezért Lindáékról és a kint létemről kérdezett, de nem lehettem túl érdekes, mert kb. 5 perc után visszatért Rob-hoz.
Amikor hazaértünk, anya terített asztallal és nagyon kedvesen fogadott minket. Miután megölelt engem, Robert-hez fordult és láthatóan egy előre megtanult angol szöveget darált le. Ettől függetlenül volt benne valami aranyos, hogy a kedvéért angolozott kicsit.
-Szia! Én vagyok Zizi mamája. Hívj csak Jucinak te is – mondta barátságosan
- Hmmm.. anyu, nem hiszem, hogy ki tudja mondani azt, hogy Juci. Legyél inkább Judit
- Oh, igen bocs. Mondjad neki
- Nagyon örülök Judit! Örülök, hogy itt lehetek! – felelte mosolyogva Rob a fordításom után
Az este további része elég bájcsevej szagú volt, úgy tűnt apu kibeszélte magát a kocsiban, anyu meg csak sablonos dolgokat kérdezett. Összességében azonban egy szavam se lehetett, mert sokkal jobban fogadták mind ketten, mint gondoltam.
Vacsora után volt még egy kis incidens, amit valahogy sejtettem, hogy be fog következni. Anya ugyanis közölte, hogy akkor Robert kint alszik a kanapén én pedig a szobámban.
-Öhmm.. anyu! Mi lenne, ha mindketten a szobámban aludnánk? – kérdeztem óvatosan
- Nem hiszem, hogy ehhez elég idős vagy, ráadásul az ágyad sem 2 személyes
- 3 hónapig éltem és dolgoztam egy idegen országban. Szóval szerintem eléggé felnőtt vagyok hozzá. Az ággyal pedig nem lesz gond…
Rövid hezitálás után morgolódva ugyan, de beleegyezett.
-Na jó, rendben. Holnap dolgozunk apáddal, de este majd csinálunk valamit. Rendben?
- Persze és köszi. Jó éjt! – köszöntem el tőlük
- Jo ejt! – próbálkozott Rob is magyarul
- Ez jó volt – kacsintott apa
- Nagyon jó fejek a szüleid – mondta Robert már a szobámban
- Ha akarnak, akkor tényleg azok. És most akarnak, ami jó jel
- Anyukád nem akarta, hogy egy ágyban aludjunk, ugye? – kérdezte csibészesen
- Ezt meg honnan tudod?
- A gesztusaitokból meg a hanglejtésedből kitaláltam… Jobban ismerlek, mint gondolnád
- Te aztán tudsz valamit – bólogattam elismerően- Azt akarta, hogy aludj a nappaliban, de aztán meggyőztem, hogy „elég nagy vagyok”. Aztán még azon is problémázott, hogy kicsi az ágyam… Mit gondolsz, tényleg az? – suttogtam a fülébe
- Nem eléggé – mondta csibészesen és megcsókolt.
Az első szobámban történt csókja kellett ahhoz, hogy elhiggyem, tényleg igaz ez az egész.

Egy kép Zita szobájáról

Las Vegas

16. rész

A boldogságunk határtalan volt a hívás után. Pláne, hogy anyáék kitalálták, hogy ha ráérne valamikor Robert, akkor szeretnének találkozni vele. Miután kikapcsoltam a gépet, átültem az ölébe „beszélgetni”.
-Szóval Oxford, igaz? – kérdezte boldogan
- Bizony! Fél évig. Ráadásul jóval közelebb leszek Londonhoz – válaszoltam, miközben a mellkasát cirógattam
- Azt hiszem veszek ott egy kis lakást, hogy ne kelljen utazgatnunk – mondta elgondolkozva
- Nincs olyan messzire Londontól és most csak emiatt vennél egy lakást? - néztem rá megütközve
- Ha a „csak” azt jelenti, hogy minden este veled lehetek, és reggel melletted ébredek, nos akkor igen. Csak azért. – mondta morcosan
- Tudod, hogy nem úgy értettem. De egy lakás attól még nagy dolog. Én is ugyanígy veled szeretnék lenni – mondtam és hozzá bújtam békítőleg
- Jól fizet ez a színész szakma és amúgy se költök szinte soha semmire – vigyorodott el Rob
- Oké, te tudod. És mi a helyzet ezzel a család látogatással? Amikor én megyek haza, akkor nem érsz rá?
- Nem tudok tutit mondani, mert 31-én van egy kis dolgom dél körül. Hánykor megy a repülőd?
- 4.30-kor, de nyilván hamarabb ki kell mennem
- Az még jól is jönne, ha nem egyszerre mennénk… Oké. Megoldom.
- Szuper. Ennél már nem is lehetne jobb ez a nap! – mondtam boldogan
- Biztos? – kérdezte huncutul és csókolgatni kezdett
- Itt? Kinn vannak Lindáék… – dadogtam
A tekintetével fogva tartotta az enyémet, amíg hátracsusszant és bezárta az ajtót. Minden „akadály” elhárult.

Robert csak hajnali 4 óra körül kezdett el szedelőzködni, úgyhogy elég sokat csaltunk… Mondjuk előbb nem is engedtem volna el. Elmondtam neki a családom túlélési szabályaira, amin jót szórakozott.
-Először is ne akarj anya kedvében járni, mert egyszerűen lehetetlen – kezdtem bele, mialatt a karjaiban feküdtem
- Ez komoly? Azért majd megpróbálom őt is elbűvölni – felelte huncutul
- Én tudom, hogy neked gyakorlatilag nem lehet ellenállni, de neki van valami spéci pajzsa vagy nem tudom…
- Oké, következő?
- Apa jóval könnyebb eset, mint anya, bár nála az időzítés a legfontosabb
- Ezt hogy érted?
- Reggel és ebéd után lehetetlen vele beszélni. Ő is éjjeli bagoly, mint én, szóval akkor a legbeszédesebb.
- Hát nem úgy terveztem, hogy vele töltöm az éjszakát, de…
- Pedig lehet, hogy ez az ára, hogy megkedveljenek – mondtam komolykodva
-Hmm… Azt hiszem, akkor inkább megszöktetlek.
- Hú, ne csigázz! És hova?
- Vegasba – vágta rá egyből
- Te ezen már tényleg gondolkodtál, hogy ennyire tudod? - kérdeztem meglepetten
- Én? Nem… Na jó. De. Párszor…
- Értem. Vagyis nem, de mind egy. És miért pont Vegas? Nem vagy az a kaszinós típus…
- Nem is azok miatt mennénk
- Hanem?
- Gondolkodj! Miről hírhedt még Vegas? – kérdezte huncut mosollyal
Egy pillanatra leállt a szívem.

-Házasságkötésről? – kérdeztem óvatosan
- Pontosan. De nyugi, nem foglak elrabolni.
-Ez igen megnyugtató…
- Előtte megkérdezem a szüleidet – fejezte be a legnagyobb természetességgel
- Mi?! Ne már! Mármint… Ezzel idő előtt elvágnád magad előttük… és …
Hirtelen felült, kihúzva a karját a fejem alól és furcsa arckifejezéssel nézett rám.
-Nem pont ilyen reakcióra számítottam… Mármint, te nem gondoltál még rá?
- Én..én…nagyon boldog vagyok veled és mindennél jobban szeretlek. Viszont 19 éves vagyok…
- És? Én meg 23. Nem épp nősülős korú, mégis többször megfordult a fejemben.
- Most ezen nehogy összevesszünk már. Igazad van, hogy az idő nálunk sose játszott normális szerepet úgymond, de…
- Mit de? - kérdezte kicsit ingerültebben
- De… nem tudom. Semmi – szipogtam
Akaratlanul is elpityeregtem, ami teljesen megrendítette.
-Jaj, ne, ne sírj. Nem akartam durva lenni, csak kicsit rosszul esett. De lehet, hogy csak túlreagáltam. Ne haragudj – mondta és szorosan magához ölelt
- Nem, igazad van. Én… szóval szívesen hozzád mennék. Egyszer, de még nem most. Mondjuk egyetem után. Vagy ilyesmi. – motyogtam
- Ezt vehetem ígéretnek? – kérdezte egy félmosollyal
- Igen. Még 3 év.
- Tudod mifelénk pont 3 évvel az esküvő előtt jegyzik el a lányt… - mondta csibészesen
- Valóban? Erről még nem is hallottam. Fura nép ez az angol…

Alig fejeztem be, amikor megcsókolt, majd lemászott az ágyról és letérdelt
-Ó, jaj ne – nyögtem dermedten
- De bizony! Khmm.. Te vagy a legfontosabb ember az életemben. Akkor bukkantál fel, amikor a legnagyobb szükségem volt valakire, aki kiemel az őrületből, ami akkor körül vett. Aki feltétel nélkül, önmagamért szeret, és akit én is ugyanígy tudok szeretni. Remélem, hogy ez örökre így marad, ezért… lennél a feleségem? – kérdezte végül mélyen a szemembe nézeve
- Igen, persze! – feleltem meghatottan és a nyakába borultam
- Legyen ez egyelőre csak a mienk. Majd a szüleidtől is megkérem a kezed, de kb. 2 év múlva. Rendben?
Csak bólogatni tudtam, mert a változatosság kedvéért a boldogságtól sírtam.

A maradék néhány angliai napom szélsebesen eltelt, és már azon kaptam magam, hogy vasárnap este van én pedig a szoba közepén ülök táskahalmok között. Másnapra már nagyjából minden a helyére került, de minimum kétszer annyi cuccom lett, mint amennyivel kijöttem. Rejtély…
Alice időnként bejött, szétnézett, mosolygott egyet és kiment. Linda azt mondta, hogy nagyon szomorú, hogy elmegyek. Megígértem nekik, hogy jövőre is jövök, ha minden úgy alakul, ahogy terveztem. Aminek mellesleg a vőlegényem (?!) is örült. Irtó furcsa volt ebbe belegondolni, de valahogy kellemesen fura.
Linda elkérte magát a munkából, hogy ki tudjanak vinni a reptérre. Valamivel 2 óra után indultunk el, de addig Rob még nem hívott. Elég nyomott volt a hangulat a kocsiban, egyikünk se szólalt meg. Én magamban a búcsúzkodást terveztem, Rosalie elaludt, Alice pedig rajzolgatott.
Miután megérkeztünk, becsekkoltam és leadtam a csomagjaimat. A beszállókártyámat szorongatva fordultam az angol anyukámhoz.
-Nálatok jobb családhoz nem is kerülhettem volna! Úgy szeretlek titeket, mint az igazi családomat. Köszönök mindent
- Jaj te! Meg akarsz ríkatni, ugye? – kérdezte könnyeivel küszködve Linda és megölelt
- Na, tessék, már én is sírok… Ezt akartam elkerülni – mondtam a könnyeimet törölgetve
- Remélem vissza jössz hozzánk jövőre, de addig is beszélünk. Amikor csak tudunk!
- Igen, persze. Veletek is ám! – néztem mosolyogva a lányokra
- Ezt neked csináltuk – mondta Alice és egy rajzot adtak át, amin rajta voltunk mi és az összes kedvenc állatuk
- Nagyon ügyesek vagytok, köszönöm! Ki lesz téve otthon – feleletem és őket is megöleltem
Mecsörrent a telefonom, Robert volt az. Azt mondta, hogy most indul, tehát kb. 15 perc múlva itt van. Nagy sírás-rívás közepette integettem Lindáéknak egy utolsót és elindultam a váróterembe.

Nagy öleléééés:D

Köszi szépen mindenkinek, aki elolvassa a részeket és ha még kommentel is, akkor pláne nagy puszi érte:D
Elég hosszú folytatása van még, úgyhogy nézelődjetek erre szorgosan:) nyc_girl, neked rendszeres olvasód leszek úgy érzem:)

A meghívás

15. rész

Kevesebb, mint 2 hét volt hátra az angliai nyaramból, de ennek ellenére Robert nem volt hajlandó az elmenetelemről beszélni. Ráadásul alig tudtunk találkozni, csak a hétvégén és néha esténként. Lindáék megengedték, hogy éjfélig ott maradjon, ha átjött, de az esetleges ott alvást nem díjazták. Persze nem is várhattam el. Végül egy szerda este pótoltuk az elmaradt vacsorát, amit szerintem a háziasszony jobban várt, mint bárki más. Már délután 2-kor hazajött, sürgött-forgott, bevásárolt, kapkodott.

-Ugye eszik húst? – kérdezte izgatottan, miközben már egy nagy csirkemellet vágott
- Persze
- Még szerencse! – mondta és hallottam, ahogyan leesik a kő a szívéről
7 órára volt hivatalos Robert, hogy a kicsik is tudjanak még velünk enni lefekvés előtt. Valamiért Alice-t nagyon érdekelte, hogy ki is pontosan ő és miféle kapcsolatban állok én vele.
-Robert hány éves? – kérdezte
- 23
- És te?
- Én 19. Miért kérdezed?
- Hogy lehettek olyanok, mint a mamiék, ha ilyen fiatalok vagytok? – tudakolta értetlenül
- Nem vagyunk pont olyanok. Maximum pár év múlva – válaszoltam ábrándozva
- Gyűrűtök sincs, mint nekik…
- Ebben is igazad van.
- Viszont pont úgy adtok puszit egymásnak, mint a papáék – mondta elgondolkozva Alice
- Tényleg? Örülök, ha így látod – válaszoltam mosolyogva
- Én örülnék, ha egyszer ti is olyanok lennétek, mint ők – mutatott a konyhában szorgoskodó és nevetgélő szüleire
- Én is. Nagyon.

Alice sokkal értelmesebb volt, mint a többi 4 éves gyerek. Nagyon jó megfigyelő volt és belelátott az emberekbe.
Robert nagyon pontosan érkezett, 2 nagy és 2 kisebb csokor virággal, valamint egy üveg borral. Rose majd kiugrott a bőréből, mert már nagyon várta az estét. Felvette a „pörgős szoknyáját” és az ablakban leste, hogy mikor érkezik meg a „díszvendég”. Ő egy nyakba ugrással, Alice egy angyali mosollyal, Linda pedig kislányos pirulással válaszolt a virágra.
-Remélem éhes vagy, mert annyi kaját főztünk, hogy minimum egy hétig ezt fogjuk enni – mondtam neki az étkezőbe menet
- Egész nap rohangáltam, úgyhogy szinte semmit nem ettem – válaszolta vigyorogva
- Meghallgattam a dalt. Örökre a „királynőd” leszek – suttogtam a fülébe
Válaszként átölelt és hátradöntött egy ajtó mögé, hogy megcsókoljon. Nem kicsit lepett meg, ráadásul meghallottuk Alice kuncogását mögöttünk.
-Pont olyan. – mondta somolyogva – Mami üzeni, hogy gyertek vacsorázni
- Pont olyan? Mi vagy mint micsoda? – kérdezte értetlenül Robert
- Majd elmesélem
Ezután Linda feltálalt minimum 30 főnek elegendő ételt, amiken majdnem 2 órán keresztül nyammogtunk. Szegény Robert úgy érezhette magát, mint egy kihallgatáson. Bár Alice kérdései mellett az összes eltörpült.
-Te Londonban laksz? – kérdezte egyik alkalommal
- Félig-meddig. A szüleim ott élnek és nekem is egy kis lakásom. De attól függ, hogy hol kell dolgoznom.
- Mert mi a munkád?
- Hát én olyan színész féle vagyok – mondta a hajába túrva
- Hmmm. De akkor te nem vagy olyan megbízható, nem?
- Te…tessék?
- Ha színész vagy, akkor bármit el tudsz játszani. Szóval nehéz tudni, hogy mikor vagy igazából te. – fejezte be Alice egy felnőtt komolyságával
- Alice én nem hiszem, hogy … - kezdtem bele, de Rob közbevágott
- Értem mire gondolsz, de ne aggódj. Egyrészt mivel nem vagyok olyan jó, hogy ne lehessen észrevenni, másrészt pedig soha nem bántanám meg azt, akiket szeretek – mondta és jelentőség teljesen rám nézett
- Oké, ki kér sütit? – kérdezte Linda téma váltásként, mialatt Rob és Alice még mindig egymást nézték, mint ha a gondolataikkal „beszélgettek” volna.
A desszert szerencsére oldott a hangulaton, utána már nevetgéléssel telt az este. A gyerekek lefektetése után mi is elvonultunk a szobámba, mert több mint 2 óra volt még a kötelező takarodóig…
Családi skype este volt, ezért be kellett kapcsolnom a gépet, amit Rob mindenáron meg akart akadályozni.
-Hidd el, nekem sincs ehhez kedvem, de ha nem beszélek ma velük, akkor a maradék időben ezt fogom hallgatni minden áldott este…
- De nem lehetne később? – lehelte a fülembe
- Ez nagyon tisztességtelen volt – suttogtam mosolyogva és hátrafordultam, hogy megcsókoljam
És persze csörög a skype… Én felveszem, a kamera automatikusan bekapcsol, Ő pedig kicsusszan a képből.
-Szia kicsim – szólt bele anya negédesen, apa mellette integetett
Nem tudom mi változott az ál-terhességes cirkusz óta, de meglepően kedves volt velem.
-Sziasztok! Mi újság? – kérdeztem egykedvűen
- Semmi különös. Megérkezett a nappali bútor, amit rendeltünk.
- Hát ez remek – mondtam számukra érthetetlenül nagy vigyorral
- Egyébként megnéztem én a te Robert-edet. És nagyon helyes fiú
- Nem csak helyes, hanem nagyon értelmes és vicces is – feleltem vigyorogva, miközben Robert kezét próbáltam eltolni, hogy ne csikizzen
- Mit nevetsz kislányom? Részeg vagy?
- Hogy a francba lennék részeg szerinted? – kérdeztem ingerülten
- Nem tudom, csak kicsit… zavartnak tűnsz. Esetleg ott van melletted a fiú?
- Igen itt van, mert a Lindáék meghívták vacsorázni.
- Hát akkor hadd lássam. Szeretnék beszélni vele
- Anya te nem is tudsz angolul – emlékeztettem
- Ez nem is igaz. Ráadásul itt van apád, majd ő fordít. Na, hívd ide!
- Mindjárt – mondtam beletörődve
Elővettem a legbájosabb arcomat és úgy fordultam Rob felé.
-Mi a helyzet szerelmem? – kérdezte gyanakodva
- Anyáék beszélni akarnak veled egy kicsit
- Ohh… Most?
- Hát igen.
- Oké, rendben – felelte zavarodottan, majd próbálta lesimogatni a haját, hogy egy szülő szemében jobban fessen, de aztán reményvesztetten ráhagyta és mögém lépett
- Legyetek nagyon kedvesek vele – mondtam még magyarul, majd bemutattam nekik a kamerán keresztül
- Nagyon örülök, hogy ha csak így is, de megismerhetem önöket – mondta udvariasan Robert
- Mi is örülünk. És mond csak, jártál valami iskolába, vagy csak úgy felkapott ez a színészkedés téged is?
- Apa! Ez a kedves ellentéte – torkolltam le
- Semmi baj, hagyjad csak. Egy amatőr színjátszó társulatban játszottam, ezért leginkább szerencsém volt a szerepeimmel. A színészetnél egyébként is jobban szeretem a zenélést.
Apámat láthatóan kicsit megdöbbentette ez az őszinteség, nyilván valami közhelyes truvájra számított.
-Erről jut eszembe, kaptál a főiskoláról egy levelet. Megkaptad az ösztöndíjat, amire pályáztál – kotyogott közbe anyám
- Erről jut eszedbe? Most viccelsz? Miért nem ezzel kezdtétek?
- Hát mert gondolom nem mész el. Miután az egész nyarat Angliában töltötted, nem akarsz még egy fél évet.
- Rosszul gondolod. Naná, hogy elmegyek– feleltem és majd kiugrottam a bőrömből
- Mi történt? – kérdezte Rob
- Nem fogod elhinni, de megkaptam egy ösztöndíjat. Találd ki, hogy melyik egyetemen!
- A boldogságodból ítélve közel hozzám – mondta, de még nem tört ki rajta az ujjongás
- Oxford-ba költözök fél évre! – kiáltottam boldogan és a nyakába ugrottam

A kazetta

14. rész

Hajnali 2-kor értünk vissza a szállodába, ahol legnagyobb meglepetésünkre 20-30 rajongó álldogált. Ahhoz képest, hogy amikor délután elmentünk senki se volt ott, ez elég furcsán hatott.

-Szaladj fel, addig én lerendezem őket – mondta Rob beletörődve
- Oké, de siess – mondtam, majd kipattantam a kocsiból, egyenesen fel a szobába
Az erkélyről néha kikukucskáltam, hogy mennyi rajongó lányka vár még rá, de olyan volt, mintha egyre többen lennének. Úgy adták sorra egymásnak Robert-et, mint más a kilincset. Szegénykém meg csak mosolygott, aláírt meg ölelkezett. Tusolás után megint kinéztem, de csak nem akartak elfogyni… Mindig megérzi, ha nézem, ezért most is felnézett. Amikor meglátott megeresztett egy huncut félmosolyt, aláírt egy utolsó papír cetlit és elindul fölfele, ott hagyva a maradék 5-6 lányt. Tutira repült felfelé, mert 1 percen belül berobbant a szobába én pedig a nyakába ugrottam és átkulcsoltam a lábam a dereka körül. Így botorkáltunk egy darabig, majd elhúzódtam tőle és fintorogni kezdtem.
-Mi történt? – kérdezte rémülten

- Facsarja az orromat valami – mondtam és próbáltam nagyon komoly arcot vágni, miközben el kezdte szaglászni magát. Végül már nem bírtam tovább.
- A sok féle női parfümre gondolok – nevettem el magam
- Jajj, a frászt hozod rám – mondta megkönnyebbülve
-De szerencsére ezen gyorsan segíthetünk – mosolyogtam rá és lehúztam a felsőjét
- Még szerencse – ismételte utánam suttogva, mialatt az ágy felé tolt
Amikor odaértünk, hanyatt fektetett és el kezdte kigombolni a blúzomat. Déja vu.
-Mi lett a szex utáni cigivel? – kérdeztem viccelődve hajnal tájt, miközben az összekulcsolt kezeinkkel játszott
- Tudom, hogy te nem szereted, ezért nem pofátlankodtam be vele az ágyba. Tegnap meg pláne nem – mosolyodott el
- Én csak viccből kérdeztem, de köszi a kimerítő választ – mondtam nevetve.
Ugyanígy a karjaiban ébredtem fel reggel. Össze kellett kapnunk magunk, mert természetesen elaludtunk, ezért 2 óránk maradt a gép indulásáig. Scott már az ajtóban toporzékolt, amikor mi még csak a köntösben szaladgáltunk. Amint készen lettünk a csomagokkal, rohantunk a lifthez majd le a hallba. Gyorsan beszálltunk a kocsiba és szerencsére el is értük a gépet. Kaptunk volna a fejünkre, ha lekéssük… Csuda tudja miért, de Scott is tovább ott maradt. Szerintem mondjuk csak azért, hogy ne kelljen a napi 20 lesújtó pillantás adagját később pótolni. Nem mintha ez gondot okozott volna neki…
-Emlékszel, hogy mi volt a második francia szó, amit a „fille” után mondtam? – kérdezte Rob mikor már javában a repülőn ültünk.
- Coup de foudre – vágtam rá egyből
- Igen. Amikor odajöttél hozzám a boltba, az első gondolatom az volt, hogy mennyire szép vagy. És annak ellenére, hogy ideges voltál egy olyan nyugalom-féle áradt belőled, ami után vagy 1 éve sóvárogtam. Aztán el kezdtünk beszélgetni és kiderült, hogy ezek mellett még vicces és értelmes is vagy. Ez elég ritka – fejezte be nevetve

- Szerelem első látásra – suttogtam ő pedig bólintott.
3 óra körül landoltunk Londonban, majd Robert hazavitt, immár Scott nélkül. Alice és Rose kint játszottak a ház előtt. Ahogy megállt az autó és felismertek, azonnal odarohantak és nyitották ki az ajtót.
-Itt van Zizi, itt van Zizi! – kiabálták boldogan és átölelték a lábamat.
- És te ki vagy? – kérdezte Alice, amikor Rob odajött mellénk
- Szia, az én nevem Robert – mondta és kis hezitálás után kezet nyújtott a kislánynak.
Alice viszont csípőre tette a kezét és a homlokát ráncolta.
- És hogy kerültél ide? A testvére vagy, mint nekem Rose? – tudakolta
- Öhmm… nem igazán
- Akkor, olyan vagy neki, mint a papa a maminak?
- Hát inkább – válaszolta nevetve
Lindáék ekkor jöttek ki és vigyorogva integettek már az ajtóból.
- Sziasztok fiatalok! Milyen volt Párizs? – kérdezte Paul
- Gyönyörű! – foglaltam össze röviden
- Na, gyertek be, főztem vacsorát. Közben pedig meséljetek el mindent részletesen. – tessékelt be minket Linda
- Nagyon sajnálom, de én nem tudok maradni, mert egy interjúra kell mennem – mondta szomorúan Robert
- Ohh, de kár. Pedig azt hittem végre jobban megismerhetlek – motyogta megtörten Linda
- Ígérem, hogy legközelebb tovább maradok, de emiatt a program miatt kellett ilyen hamar hazajönnünk
- Értem. Akkor vedd úgy, hogy meg vagy hívva valamelyik szabad estédre. Beszéljétek meg Zitával. – mondta lelkesen
- Rendben és köszönöm! Sziasztok!
- Menjetek be nyugodtan, mindjárt utánatok megyek én is – feleltem a kicsiknek, akik befelé húztak
Amikor visszafordultam Robert felé, láttam, hogy nagyon keres valamit a táskájában.
-Mit keresel?
- Pillanat… Meg is van. – azzal előhúzott egy kicsi dobozt
- Jajj… - motyogtam, mert féltem, hogy megint rám költött egy vagyont
- Nyugi, ez szinte semmibe se került- mondta nevetve az arcom láttán
- Tudod, hogy gondoltam…
- Persze, persze. Na, nyisd ki!
- Oké… Egy kazetta? – kérdeztem meglepetten
- Írtam neked egy dalt – suttogta a fülembe
- Hogy mit…? – dadogtam kicsit meghatottan
- Még Párizsban
Értelmesen úgyse tudtam válaszolni ezért inkább szorosan átöleltem és megcsókoltam. Természetesen a telefonja közbeszólt…
-Muszáj mennem – mondta bosszúsan miután letette
- Scott? – kérdeztem nevetve
- Ő hát. Este hívlak! Szeretlek!
- Én is. Mindjárt meghallgatom a kazettát is. Szia!
- Oké! Szia!
Csak a nappaliban volt magnó, úgyhogy kisebb közönség előtt tettem be a kazettát.
I'll be your man /I'll understand /I'll do my best/ To take good care of you - énekelte Rob kicsit rekedtes hangján
You'll be my queen/ I'll be your king

Most pár napig nem lesz friss rész, mert elutazom, de utána tovább bombázlak titeket:)
pusz

167 fő

13. rész

Másnap már dél is elmúlt, amikor felébredtem, Robert-et pedig sehol nem találtam. Az asztalon hagyott egy levelet, miszerint 1-re ér vissza Lyon-ból, utána az enyém. Gyorsan elszaladtam tusolni és mire végeztem már kinn ült a nappaliban és a laptopjával babrált.

-Jó reggelt álomszuszék! – mondta kedvesen és letette a gépét, hogy az ölébe tudjak ülni
- Hát a reggelről már lecsúsztam, de így legalább kevesebbet kellett várnom rád
Ezen jót mosolygott, majd megcsókolt.
-Huhú, feltetted a képeket a gépre? – kérdeztem vidman, miután fél szemmel a gépre nézve magamat pillantottam meg
- Ja, igen és egyik jobb lett, mint a másik – mondta kuncogva
Felvettem a gépet és nézegetni kezdtük a képeket.
-Öhmm.. te biztos, hogy ezeket a képeket nézted – gúnyolódtam viccesen, miután az első 10 képen vagy az ő elmosódott arca látszott vagy valami közös hülyéskedésünk olyan minőségben, hogy nem lehetett megállapítani ki kicsoda.
- Na jó, nem pont ezekre gondoltam, de itt van például…..ez – bökött rá végül egy képre, amin egymás szemébe nézünk, halványan mosolygunk és süt rólunk az imádat. A háttérben pedig halványan látszik az Eiffel-torony körvonala
- Uhh… Ez tényleg gyönyörű – mondtam kicsit meghatottan
- Én azért szeretem ezt a képet, mert nagyon… őszinte. Vagy nem is tudom
- De, de tényleg ez a legjobb szó rá

Miután végignéztük a képeket, lementünk ebédelni a szálloda éttermébe. Az előző napból tanulva próbáltam olyat rendelni, amiről pontosan tudtam, hogy micsoda. Nem volt könnyű dolgom…

-Akkor mára már nincs több hivatalos programod? – kérdeztem az ebéd után
- Elvileg nincs. Scott legalábbis nem mondott mást, csak ezt a reggeli találkozót. Viszont kedden este már Angliában kell lennem, szóval csak 1 nappal maradhatunk tovább – mondta szomorúan
- Hát az is valami. Tényleg, amúgy Scott hol lakik?
- 2 szobával a mienk mellett. Egyébként üdvözöl téged – mondta somolyogva
- Persze! Nem hiszem… - mondtam nevetve
- De, de, komolyan – bizonygatta Rob miközben próbálta elrejteni a vigyorát - Na jó, tényleg nem. Csak próbáltam szimpatikusabbnak beállítani – mondta és már hangosan nevetett
- Ügyes trükk, de én átlátok rajtad teee – nevettem és csikizni kezdtem, ezért elfutott
El kezdtem üldözni a folyosónkon, miközben hátra-hátra tekintgetett és nevetett. Egyszer, amikor visszafordult, meglátta a folyosó végét, ezért feltett kézzel megállt. Én is lassítottam és örültem a győzelmemnek. Már majdnem odaértem hozzá, amikor hirtelen elfutott mellettem arra, amerről jöttünk. Amilyen kis béna volt, sikerült elhasalnia pont a szobánk előtt.
-Oké, oké megadom magam. Tényleg. – nevetett még mindig a földön
- Nem hiszek már neked – replikáztam vigyorogva és ráültem a hasára, hogy le tudjam fogni a kezét

Egy ideig még mosolygott, majd kiszabadította a kezét a szorításomból, a tarkómra tette és magához húzott. Hosszan csókolóztunk, de ez valahogy más volt, mint eddig.
-Khmm… Excuses-moi … - mondta egy takarító nő, amikor meglátott minket a földön.
- Ohh, elnézését… - motyogtuk rákvörösen Rob-bal, majd gyorsan beslisszoltunk a szobába és ott folytattuk, ahol kint abbahagytuk.
Automatikusan az ágy felé indultunk, de mielőtt elértük volna megtorpant és kérdőn nézett rám. Tudtam, hogy azt akarja tudni biztos vagyok-e a dologban, ezért némán bólintottam és mosolyogtam. Ő is elmosolyodott és óvatosan az ágyra döntött, miközben a nyakamat csókolgatta. Ha maradt is volna bármiféle félelmem, egy pillanat alatt elszállt és átadtam magam Neki.

Reggel én ébredtem hamarabb, mosollyal az arcomon. Óvatosan megfordultam és néztem, ahogy alszik. Nem teljesen olyan volt vele az éjszaka, mint képzeltem. Annál sokkal jobb. Egyszerre volt szenvedélyes és gyengéd. Nem tudtam megállni, hogy ne simogassam meg az arcát, amire természetesen felébredt, de nem nyitotta ki a szemét, csak mosolygott és közelebb húzott magához.

-Nagyon szeretlek – suttogta a fülembe
- Én is téged – mondtam alig hallhatóan majd a mellkasához bújtam és hallgattam, ahogy lélegzik.
Ez olyannyira megnyugtató volt, hogy elaludtam és arra ébredtem, hogy Rob kisimítja a hajamat az arcomból és homlokon csókol.
-Lassan fel kéne kelnünk szerelmem, mert van egy meglepetésem neked – mondta kedvesen
Feltápászkodtam amennyire tudtam és kérdőn néztem rá.
- Ilyen koránra csináltál meglepit? – kérdeztem bágyadtan
- Hát ha a delet koránnak vesszük, akkor igen – mondta nevetve
- Dél?? Akkor sokat aludtam még…
- Egész nap tudtam volna nézni, ahogyan alszol, de 2-kor indulnunk kellene és gondolom éhes is vagy, mert álmodban korgott a gyomrod– kacsintott rám
- Komolyan? Hát ez elég vicces. Amúgy tényleg éhes vagyok meg le is akarok tusolni, mielőtt megyünk.
- Oké, akkor amíg te fürdesz én rendelek valami kaját.
- Jó, vagy akár… el is jöhetnél velem tusolni – mondtam szemlesütve
-Ohh… persze… szívesen – motyogta zavartan
Furcsa volt, mert az, hogy ettől zavarba jött, nekem adott egy adag önbizalmat. Mosolyogva megfogtam a kezét és a fürdő felé húztam.
A fürdés tovább tartott, mint gondoltuk, ezért nem volt időnk ebédelni. 2 után pár perccel értünk le a kocsihoz, ami az autópálya felé vette az irányt.
-Hova megyünk? – kérdeztem gyanakodva, amikor a reptéri lehajtónál kanyarodtunk le.
- A reptérre – közölte vigyorogva Robert
- Erre én is rájöttem, de utána hova?
- Majd meglátod. Annyit elárulok, hogy nem megyünk másik országba
„Természetesen” nem menetrendszerinti géppel mentünk, ezért még akkor se tudtam hova repülünk, amikor feltessékelt egy kis gépre, amin rajtunk kívül csak a pilóta volt. Huncut mosollyal nyújtotta felém azt a fülhallgatót, amivel a pilótával tudtuk tartani a kapcsolatot az út alatt. Kb. 1 óra múlva szálltunk le, bár gőzöm se volt, hogy hol.
-Még nem érkeztünk ám meg, el kell autóznunk abba a kis faluba – mondta titokzatoskodva
Fél órás autózás után megállt a kocsi és megpillantottam egy rozoga táblát, ami ennyi állt: Domrémy-la-Pucelle.
Hatalmas mosoly terült el az arcomon, miközben szálltunk ki az autóból. Gyorsan odajött hozzám átölelt és ezt mondta:
-Domrémy-la-Pucelle-be is elmennék veled. Emlékszel? – idézett engem.
- Én… persze… jaj…te – dadogtam, de inkább megcsókoltam
- Ez gondolom azt jelenti, hogy örülsz – mondta mosolyogva, miután kibontakozott az ölelésemből
- Persze, hogy azt. Ötletem se volt, hogy hova megyünk
- Úgy látszik ebben a meglepi dologban jó vagyok – mondta vigyorogva
A 167 fős falut nem volt nehéz körbejárnunk, mivel Jeanne d’Arc szülőházán, egy múzeumon és egy templomon kívül semmi látványosság nem volt. Ettől függetlenül számomra ez volt a világ második legszebb városa. Az első Párizs.

A tetoválás

12. rész

Egy óra is eltelhetett, mire kikászálódtam a kádból, de Rob még sehol sem volt. Gyorsan felöltöztem, aztán lefeküdtem az ágyra olvasni. Fél óra múlva kopogtak az ajtón. Egy pincér állt az ajtóban, kezében a Robert által felküldött ebédemmel és egy levéllel.

„Lehet, hogy kicsit elhúzódik az ebéd, ezért később megyek. Ne haragudj! Szeretlek, Rob”

Lelombozódva zuhantam vissza az ágyra. A kaják annyira puccosak voltak, hogy a feléről azt se tudtam megállapítani, hogy milyen húsból van. Azt ettem csak meg, amiben biztos voltam… Visszafeküdtem az ágyra és mindenféle gondolat cikázott át a fejem. A nagy gondolkodásban biztos elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy Robert mellettem fekszik és az arcomat simogatja. Hirtelen felültem és reflexből magam elé rántottam a takarót, pedig fel voltam öltözve…

-Nyugi, csak én vagyok – mondta zavartan
- Én tudom…csak… megijedtem – dadogtam
- Tőlem? – kérdezte döbbentem
- Igen… vagy is nem…csak hirtelen felébredtem… Végeztél is? – próbáltam témát váltani
- Nem, csak fellógtam egy csókra és, hogy megmondjam, még kb. 1 óra. Utána elmegyünk vacsorázni, jó?
- Igen, persze. Jól hangzik – mondtam gépiesen
- Oké. Sietek vissza – mondta, majd kis hezitálás után megcsókolta a homlokomat. Kicsit még toporgott az ajtóban, aztán elment.

Egy ideig még mozdulatlanul ültem, mert ritka hülyén éreztem magam. Szegényt biztos teljesen összezavartam, hogy hirtelen mi bajom lett… Nem mintha én tudtam volna pontosan.
Elmentem letusolni, hogy észhez térítsem magam, aztán felöltöztem és menetkész állapotba hoztam az arcom. Mire Rob visszaért, már újra normális voltam. Rájöttem, hogy felesleges túráztatnom magam, majd eldől, hogy mi lesz. Imádtuk egymást, úgyhogy rossz vége nem lehetett a dolognak. Úgy tűnt, hogy ő nem tudott így túllépni a délutáni zavarodottságomon, mert nagyon félszegen lépett be. Én viszont odaszökkentem hozzá, átkulcsoltam a kezemet a nyakán és megcsókoltam, amit viszonzott ugyan, de elég bátortalanul.

-Milyen volt az ebéd? Remélem nem vagy nagyon fáradt, mert arra gondoltam, hogy inkább éjszaka sétáljunk Párizsban. Kevésbé lennél feltűnő – mondtam nevetve
- Nem volt rossz az ebéd, bár a pasast nem mindig értettem az akcentusa miatt. Egyébként én is hasonlót terveztem estére, mármint sétálást.
Sejtettem, hogy tudja miért voltam olyan, amilyen és azért hangsúlyozza ezt ki.
- Remek. Hányra megyünk vacsizni?
- 7-re foglalta Scott az asztalt, úgyhogy van még idő. Letusolok előtte, utána lassan mehetünk
- Öhmm.. szóval… Scott is jön? – kérdeztem óvatosan
- Nem gondoltam rá, de meghívhatom, ha szeretnéd. – mondta nevetve- Azért ő foglalta le az asztalt, mert tud franciául
- Hála az égnek – mondtam megkönnyebbülve, de ő csak kuncogott.
Neki is jót tett a zuhanyzás, mert úgy jött ki, mintha kicserélték volna. Kézen fogva lesétáltunk a hotel elé, ahol már várt minket a taxi egy csomó francia rajongóval együtt, akik eszeveszett sikításba kezdtek, amikor meglátták Robertet. Szerencsére ott voltak a szálloda biztonsági emberei, ezért nem tudták úgy lerohanni. Beszálltunk a kocsiba, aztán a lányok helyébe képzeltem magam.

-Mi lenne, ha gyorsan fényképezkednél néhányukkal? Biztos nagyon örülnének neked. Végül is ezért állnak itt már ki tudja mióta.
- Én most csak veled szeretnék lenni – mondta miközben mélyen a szemembe nézett
- Tudod, hogy én is, de ez a pár perc nem oszt nem szoroz. Bizonyítsd be nekik, hogy nem csak nagyon helyes vagy a kaotikus hajaddal, hanem még jó fej is. Nekem ezt már nem kell bizonyítanod – mondtam nevetve
- Oké, de utána ne mondd nekem, hogy mennyire női parfüm szagom van- vigyorodott el
- Arról majd én gondoskodom, hogy ne tartson sokáig – kacsintottam rá.
Ezen jót nevetett, megcsókolt, majd kiszállt a kocsiból. Furcsa volt nézni, ahogy más lányok lógnak a nyakában, de egyúttal vicces is. Kb. 10 percig tartott az őrület, közben be-be tekingetett a sötétített üvegen, nem mintha láthatott volna bármit is. Integetett egy utolsót a rajongóinak, utána bevágta magát a kocsiba és nagyon gyorsan elhajtottunk.

Szerintem a világ legszebb éttermébe mentünk, a Le Jules Verne-be, ami az Eiffel toronyban volt. A pincér már várt minket és odavezetett egy „ablak” melletti asztalhoz, ahonnan a kilátás leírhatatlan volt. Nem tudom miért van így, de a drága és puccos helyeken, mint ez az étterem vagy a hotel, senki nem bámult, vagy jött oda autogramért. Lehet, hogy csak öregek és sznobok járnak ilyen helyekre… A pincér megjegyezte, hogy „Örülünk, hogy éttermünket választotta Mr. Pattinson”, de ez minden.
Ahogy ültünk egymással szemben, megint a délutáni kifejezést láttam meg az arcán. Látszott rajta, hogy keresi a szavakat.

-Tudom, hogy mi volt a baj délután – bökte ki végül és megfogta a kezem.- Azt is tudom, hogy min gondolkoztál és szeretném, ha tudnád, hogy még véletlenül se azért kértem, hogy gyere el velem, mert le akarlak fektetni vagy ilyesmi.
Próbáltam beleszólni, de nem hagyta.
-Nagyon szeretlek, ezt remélem tudod és minden úgy lesz, ahogy te akarod. Elég hülyén érzem magam, hogy ilyeneket mondok, pláne mert azt hittem, hogy ez … szóval, hogy nyilvánvaló. – fejezte be kicsit csalódottan.
- Annyira hülye vagyok! – bukott ki belőlem
-Micsoda? – húzta fel a szemöldökét
- Tudom, hogy szeretsz és meg se fordult a fejemben, hogy Azért hoznál el ide. Szimplán csak olyan idióta vagyok, hogy gyártok magamnak pár problémát, ha éppen nincs. Sajnálom – mondtam magam elé bámulva
- Ne, ne legyél szomorú. Az a lényeg, hogy megbeszéltük. Egyébként pedig ráérünk, tekintve, hogy engem sose fogsz tudni levakarni.- mondta vigyorogva
- Te se engem. Akkor ezt megbeszéltük- nevettem
- Van még valami? – kérdezte hezitáló arcomat látva
- Semmi, csak… szóval tudod ugye, hogy 5 csillagos szálloda és puccos étterem nélkül is ugyanígy szeretnélek?
- Tudom…csak… szóval mindent meg akarok adni neked. Lehet, hogy nem a legjobb formáját választottam, de belejövök, ígérem.
- Oké, oké semmi baj – mondtam gyorsan a zavarát látva
Mindketten megkönnyebbültünk a beszélgetéstől. Az étel ezek után már másodlagos volt, mivel végig turbékoltuk a vacsorát. Mielőtt elmentünk, a pincér ajánlott néhány helyet, amit szerinte feltétlenül meg kell nézni, ha itt jár az ember. Még soha nem voltam Párizsban, ezért rengeteget fotóztam, főleg Rob-ot. Nem is értem miért. Talán mert mindig az arcom előtt volt. Éppen a diadalív környékén sétáltunk, amikor 2 francia lány eszeveszett sikítással rohant felénk. Robert automatikusan közelebb húzott magához és csináltunk egy hátraarcot. Természetesen utolértek a lányok, és azonnal hadarni kezdtek egymás szavába vágva.

-Ugye emlékszel rám? Naaaa? Cléo vagyok! Amikor New York-ban voltam találkoztunk és szereztem tőled egy aláírást, amit később magamra tetováltattam
- Hogy mit csináltál? – kérdeztük egyszerre
A lány küldött felém egy gyilkos pillantást, majd folytatta.
-Sose találnád ki, hogy hol van!
Mivel semmit nem reagáltunk, Cléo felrántotta a pólóját, kivillantva ezzel a tetoválását, ami a bal mellén volt.
-Naa? Gyere, fogd meg! – utasította a lány, majd megragadta Robert kezét és oda akarta húzni
- Dehogy fogom! – mondta Rob és hátraugrott a meglepettségtől.
- Most csak azért, mert itt van ez a csaj? – bökött felém
- Először is ő nem csak egy csaj, hanem a szerelmem. Másodszor pedig, nem fogdosok idegeneket. – mondta és zavarában a hajába túrt
- Jaj, bocsánat! – gúnyolódott Cléo
- Semmi…izé…jól van mind egy. De mi most elmegyünk- dadogta Robert
Hallottam még Cléo-t amint azt mondja a barátnőjének franciául, hogy „Ettől még nem dobnál ki az ágyamból”. Ezen jót kuncogtam magamban, amit Rob nem tudott mire vélni.
-Ennyire vicces volt? Nyilván én fülig vörösödtem. Nem vagyok még ehhez hozzászokva – motyogta
- Nem rajtad nevettem, te nagyon édes voltál – mondtam kedveskedve
- Akkor min?
- Miután eljöttünk azt mondta Cléo, hogy ettől még nem dobna ki az ágyából – meséltem vigyorogva
- Óó értem. És te hogy állsz ezzel? – kérdezte huncutul
- Egyetértek vele.
Rob ezen csak mosolygott, majd átkarolt és elindultunk a kivilágított Champs-Elysees-n.

Csak kicsit tudok franciául, egy francia barátom segített:) Annyit mondott, hogy " 7 évesen én is tanultam franciául, úgyhogy mindent értettem." Aztán, pedig hogy "egyébként nagyon szép a kiejtésed" Végül pedig, hogy nagyon szeretlek, de gondolom ezt kikövetkeztetted:)

Je t'aime

"Quand tu
Quand tu me prends dans tes bras
Quand je regarde dans tes yeux
Je vois qu'un Dieu existe
Ce n'est pas dur d'y croire"


11. rész

A ház előtt már várt minket egy teljesen hétköznapi autó, semmi sötétített üveg vagy ilyesmi. Mint kiderült, ez a menedzsere kocsija volt, aki rögtön ki is szállt, amint látta, hogy megyünk. Első blikkre azt mondanám, hogy egy tipikus szadista fizika tanár fiatalon. Nem mondhatnám, hogy szimpatikus volt, pláne az előzmények ismeretében. Robert előrement, és bemutatott Scott-nak, akit valószínűleg már megpuhított előtte, mert egészen kedvesen szólt hozzám. Rövid bájcsevej után betessékelt az autóba, aztán indultunk a Heathrow reptérre.
A paparazzik nagyon jól értesültek voltak, mert már a reptér előtt sorakoztak, kb. 20-an.



-Vedd fel a szemüveged és próbáld takarni magad, amennyire tudod – mondta Robert látva a kicsit ijedt arcom
Amint leparkoltunk, az egész csapat egy emberként tódult a kocsihoz. Scott kiszállt, kinyitotta nekünk az ajtót, mi pedig futólépésben megindultunk a bejárat felé. A fotósok egy percre se hagyták abba a kattogtatást, ráadásul folyton kérdeztek. Olyanokat hallottam ki a nagy hang-masszából, hogy „Mikorra várjuk a gyereket”, „Mióta vagyunk együtt” és a legcifrább, hogy „Kristen mit szól ehhez”. Robert ezeket már megtanulta elengedni a füle mellett. Nem nagyon nézett fel egyikünk se, mentünk, ahogy tudtunk. A paparazziknak szerencsére nem volt jegyük, ezért egy kapun túl már nem jöhettek… Egy ideig néztük, ahogy le és fel szállnak a gépek, majd szólították a párizsi gép utasait is. Azon már meg se lepődtem, hogy mi szálltunk fel elsőként, természetesen az első osztályra. Nekik legalábbis ez volt a megszokott. Rob jobbnak látta, ha beül közém és Scott közé, nem is értem miért… A vele való kapcsolatom annyiban merült ki, hogy néha végigmért, én pedig erre egy fintorral válaszoltam.



A Charles de Gaulle reptérre érkeztünk meg, ahol hasonló manőverek után szállhattunk be a kocsiba. Robert jót mosolygott az arcomon, amikor megláttam, hogy hol fogunk lakni. Az 5 csillagos Champs -Elysees Plaza hotel előtt állt meg a taxi.
-Be kéne mennünk, mert mindjárt elkaszál egy csapat „fille” – mondta Rob nevetve, amikor sokszori felszólításra is csak bámulni tudtam
- Azt ne mondd, hogy beszélsz franciául! – hitetlenkedtem, miközben behúzott az előcsarnokba
- Csak kicsit magoltam, hogy el tudjalak kápráztatni- mondta huncutul
- Ennél jobban? Nem mintha szükség lenne rá – motyogtam kábán
- Nem tudok azért olyan sokat. Csak olyanokat, hogy „coup de foudre”, „fleur” és "je t’aime" – suttogta a fülembe, miközben átölelte a derekamat és magához húzott.
- Khmmm…Khmmm. Ezt tartogassátok már a szobába! – mondta durván Scott, majd átadta a kulcsunkat
- Lorsque j'avais sept ans, j'ai aussi étudié le français, donc je le comprends."- mondtam vigyorogva, miközben mentünk a lift felé
- Te…te.. na ne már. És még én akartalak ámulatba ejteni – mondta kicsit megütközve, de mosolyogva
- Au fait, ta prononciation est très bonne.- folytattam ugyanolyan arccal
- Gyönyörűen beszélsz, bár gőzöm sincs mit jelent – azzal átölelt és úgy próbáltunk a szoba felé lépkedni Scott bosszús pillantásain keresztül
- Je t’aime aussi- fejeztem be
- Ezt végre értem! Én is nagyon szeretlek – mondta, majd szenvedélyesen megcsókolt
- Nah, már megint! Miért is ne! 2 lépés a szoba, de ez tényleg borzalmas távolság – motyogott az orra alatt Scott
- Te figyelj, mi lenne, ha most lelépnél, és csak akkor zavarnál, ha mennem kell valahova? - kérdezte Rob kicsit ingerülten, de viccelődő stílusban
Erre Scott rám nézett a világ legcsúnyább nézésével, csípőre tette a kezét és lehetetlenül magas hangon így rikácsolt:
-Ez szép mondhatom! Nem hiszem el, hogy most már ő a fontosabb! Ezzel mélyen megbántasz Robert Pattinson!
Azzal sarkon fordult és elszaladt. Néhány másodpercig síri csönd volt, majd egyszerre bukott ki belőlünk a röhögés. Szó szerint beestünk a szobánkba, amit inkább lakosztálynak neveznék. A hálószobán kívül volt egy nappali, egy hall, egy jakuzzis fürdőszoba és egy erkély, ami a Champs -Elysees-re nyílt. Hirtelen kiszakadt belőlem egy „ De gyönyörű”, mire Rob odajött mögém, átölelt.
-Köszönöm, hogy eljöttél velem! – susogta a hajamba, miközben éreztem a tarkómon a leheletét.
- Domrémy-la-Pucelle-be is elmennék veled – mondtam komolyságot erőltetve a hangomba
- Az meg hol van? - kérdezte nevetve, miközben visszamentünk a szobába
- Itt, Franciaországban. Ott született Jeanne D’Arc azt hiszem. – válaszoltam vigyorogva
- Akkor most ki ejt kit ámulatba? – kérdezte huncutul, majd rondítás képpen megszólalt a telefonja és a nyakamat tettem rá, hogy Scott az.
Elvonultam kicsomagolni, amíg telefonált, bár leginkább csak hallgatott.
Bementem a hálóba és akkor tudatosult bennem úgy igazán a hatalmas franciaágy. Egyértelmű volt, hogy együtt fogunk aludni, bár eddig más nem történt… Összerezzentem, amikor Rob megfogta a derekam és megcsókolta a nyakam.
-Minden rendben? – kérdezte az arcomat fürkészve
- Öhmm.. persze- ráztam meg a fejem – Menned kell?
- Igen, sajnos. Scott hívott, hogy együtt kell ebédelnem valami francia mukival. Sietek, ahogy tudok és küldetek fel neked ebédet. Rendben?
- Oké, köszi. Itt lesztek a hotel éttermében?
- Igen, szóval szólj, ha bármi van. Például, ha rád veti magát egy londíner vagy ilyesmi – mondta nevetve
- Szerencsétlen biztos jobban járna az én kislányos francia szidalmaimmal, mint a te haragoddal
- Hát azt hiszem közelebbről megismerkednék a francia zárkákkal, mert minimum megfojtanám. Bárkit, aki el akarna venni tőlem. – fejezte be komolyabban
Scott már újra hívta, úgyhogy gyorsan megcsókolt, és már ment is az étterembe, én pedig elmerültem a jakuzziban.

Köszi :)

Köszönöm mindenkinek a dicséreteket és, hogy elolvastátok:) azért teszek fel több részt egyszerre, mert az első 19 már készen van ám:) de még így is húzom az időt, hogy aztán jobban tetszen:)
puszí

Totális üresség

10. rész

Úgy döntöttem, hogy elébe megyek a dolgoknak, ezért felhívtam az otthoniakat és elmondtam nekik mindent Rob-ról és az álterhességről. A reakciót nevezhetjük őrültnek vagy akár betegesnek is, ugyanis először nem hitték el, majd egy fénykép küldése után az édes anyukám kitalálta, hogy menjek el egy nőgyógyászhoz. Enyhén szólva mérges lettem…
- De nem érted, hogy nem vagyok terhes?? – már szinte kiabáltam
- Nem érdekel, akkor is menj el. Én ezt nem tudom elhinni. Így tönkre tenni az életed
- Te nem hallasz? Nem… vagyok… terhes – mondtam szépen tagoltan, hogy megértse, de meg se hallotta
- Egyébként is ki ez a pasi? Ismered egyáltalán? Ha valami nagy sztár, akkor biztos mindenféle betegsége is van!
- Úristen anya, hagyd abba! Te tényleg úgy ismersz, mint aki minden szembejövővel összefekszik?
- Ez most nem számít. Biztos elcsavarta a fejedet, azzal, hogy ő ez a Ron akárki. Szóval menj el egy orvoshoz!
- Oké persze, elmegyek. Amilyen nagy sztár ROB, biztos nyolcas ikreket csinált nekem. –mondtam mérgesen, azzal lecsaptam.
Nem tudom, hogy jobb volt-e, hogy én telefonáltam, mindenesetre túl voltam rajta.
Bezzeg az ő szülei odáig voltak, hogy egy ilyen „rendes és szép kislányt” talált magának Robert. Egyszer az anyukája félrehívott és azt mondta, hogy még akkor soha nem láttam őt ennyire boldognak, amikor kiderült, hogy megkapta Edward szerepét… Majd hozzátette, hogy pont ilyen lányt képzelt el mellé, mint én. Elmondhatatlanul jól éreztem magam, és ahogy láttam Rob is. Egy hatalmas rózsaszín buborékban voltam… szerencsére Vele együtt.
Ahogy közeledett a nyár vége, Robert-nek egyre több dolga volt, folyton utazott, ezért kevesebbet tudtunk találkozni, mint előtte. Általában csak Anglián belül voltak programjai, de előfordult, hogy ide-oda repkedett Európában.
-Holnap hova kell menned? – kérdeztem egyik este, amikor Harlow-ban sétáltunk
- Párizsba és Lyonba, de szerencsére csak 2 napra.
- Mert nem szereted Franciaországot? – kérdeztem ártatlanul mosolyogva
- Nincs vele különösebb bajom, de tudnék jobb programot, jobb helyen – felelte huncutul, majd még jobban magához húzott.
Enyelegtünk még egy sort, aztán haza kellett mennie, mert korán ment a repülőjük és a menedzsere már így is pipa volt rám. Nem mintha ez bármelyikünket is érdekelte volna.
Mielőtt lefeküdtem volna aludni, írtam még neki egy sms-t, hogy jó utat, vigyázzon magára és azért próbálja élvezni. Ez volt rá a válasz:
„Lehet még sem lesz olyan rossz, már várom. Valószínűleg pár nappal tovább is maradok. Majd hívlak, ha hazajöttem. Jó éjszakát”
Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen támadt hidegséget.
„Tovább maradok”?? Egy fél órával előtte alig akart elmenni 2 napra. Ha odabetonozzák se maradt volna ott többet.
„Hívlak, ha hazajöttem”?? Előtte azt mondta, hogy hív, amikor megérkezik, elfoglalja a szállását, meg minden órában…
Teljesen összezavart, a gombóc pedig egyre jobban nőtt a torkomban. Megpróbáltam felhívni, de nem vette fel. Most először.
Elképzelésem se volt, hogy mi történhetett annyi idő alatt, amíg hazaért. Ahogy telt az idő már egy csomó elméletet gyártottam. A végén arra jutottam, hogy egy ideje van valakije, és vele megy most is Franciaországba. Végül is az utóbbi időben egyre többet volt távol. Amikor összeállt a kép, zokogni kezdtem. Semmit nem aludtam egész éjszaka, csak a képeinket nézegettem és sírtam. 5 óra lehetett, amikor kicsit elaludtam a kimerültségtől. Álmomban is sírtam, ezen agyaltam és rá gondoltam. Éreztem az illatát és a közelségét is. Túl valóságos volt ahhoz, hogy álom legyen, ráadásul olyan volt, minta valaki tényleg mellettem lenne. Kinyitottam a szemem és megláttam, hogy Robert ült az ágyam szélén egy borítékkal a kezében.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem hirtelen felülve
- Te sírtál? De miért? – nézett rám hüledezve
- Most szórakozol? Borzalmas volt, amit tegnap írtál, utána hívni próbáltalak és semmi. Ha van valakid, akkor minek vagy itt? Legyél boldog vele! – kiabáltam sírva és próbáltam eltolni magamtól
- Hogy mi? Nincs senki más és soha nem is lesz! Tudhattam volna, hogy túl durva az az elterelő művelet…- mondta teljesen magába zuhanva
- Mi... milyen elterelés...? – hüppögtem
- El szeretnélek vinni magammal Franciaországba. És azért csináltam ezt a marhaságot, hogy ne fogj gyanút. Elhiheted, hogy majd belehaltam, hogy olyat írtam neked. Úgy látszik túl jól sikerült.
- Te..de..miért…és miért így…? Ez..jajj… – nem tudtam értelmesen beszélni
- Úgy terveztem, hogy reggel eljövök érted és megyünk is a reptérre. Paul és Linda is tudtak róla. Elég bénán sült el. Ne haragudj
- Én… teljesen bebeszéltem magamnak, hogy így akarsz szakítani... vagy nem is tudom – mondtam, miután kicsit összeszedtem magam és megnyugodtam
- Istenem, de hülye vagyok! Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy… szóval, hogy ennek bármikor is vége legyen. Nem hagynám. De komolyan – tette hozzá félős mosollyal, miután látta, hogy már kicsit mosolygok
- Tudom és én se hagynám. Szóval Párizs, igaz?
- És Lyon. Ezek szerint eljössz velem? Ezek után is? – kérdezte félénken
- Persze, hogy elmegyek! Lehet, hogy én is túlreagáltam a dolgokat, de kikészített, hogy azt hittem elveszítettelek.
- Szerintem én ugyanígy reagáltam volna, vagy még rosszabbul…
- Tudod mit? Felejtsük el. Én pedig megpróbálom eltüntetni a karikákat a szemem alól. Mikor megy a gép?
- 9-kor. De akkor tényleg nem haragszol?
- Nem, de ígérd meg, hogy nem csinálsz többet ilyet. Mármint nem szívatsz így meg – mondtam mosolyogva
- Megígérem. De akkor az ilyen meglepiket nem utálod, ugye?
- Annyira szeretem őket, mint téged. Na jó ez nem igaz. Téged sokkal jobban!
Miután kölcsönösen megnyugodtunk és időlegesen meguntuk a „szeretlek” mondogatását gyorsan bepakoltam és elindultunk a világ legromantikusabb városába.

Robban a bomba

9. rész

Másnap este Linda és Paul színházba mentek a Jézus Krisztus szupersztárra. 9-kor lefektettem a kicsiket, bár bepróbálkoztak, hogy inkább mégse akarnak aludni… Szerencsére elég szófogadóak, ezért letettek a rosszalkodásról.
Akkor döbbentem rá, hogy Robert nélkül már nem igen tudok mit kezdeni magammal. Összepakoltam az egész házat, előkészítettem a másnapi ebédet, betettem a mosást és egy üveg bort Pauléknak a hűtőbe. Biztos szívesen isznak egy kicsit színház után. Rob 11 óra körül hívott, előtte csak sms-t tudott írni, azt is az asztal alól. Azt mondta 90%, hogy aláírják a szerződést egy új filmre, ami Kurt Cobain életéről szólna. Feldobottnak tűnt, de fáradt is volt a hangja. Több mint egy órát beszéltünk, akkor tettem le, amikor haza jöttek a szülők. Áradoztak az előadásról, azt mondták, hogy még egyszer megnézik. A bornak is nagyon örültek, kérték, hogy igyak velük, ha nem vagyok nagyon fáradt. Örömmel mentem, mert addig is csináltam valamit… Paul gyorsan kinyitotta a bort, majd elszaladt megnézni az e-mailjeit.
Kb. 5 perc múlva halljuk, hogy dübögve rohan le a lépcsőn, kezében a laptopjával. Egyszerre tűnt izgatottnak és döbbentnek, de leginkább az látszott rajta, hogy ő se tudja, hogy reagáljon.
Zihálva lerakta elénk a gépet, ami az MSN.com főoldalát mutatta. Közepén ott virított Robert, ahogyan a hasamat simogatja, én pedig a kamerába mosolygok. Alatta hatalmas betűkkel, hogy „Egy magyar lány Robert Pattinson szerelme és leendő gyermekének anyja”
Leesett állal olvastam és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Aztán hirtelen kibukott belőlem a röhögés, amit nem tudtak mire vélni. Linda számon kérően nézett rám.
-Huhh, hát először is ez nem igaz. Mármint az a része, hogy terhes lennék. Az viszont igaz, hogy ő az a fiú, akivel… szóval akivel együtt vagyok. Tegnap, amikor kettesben romantikáztunk egy csapat paparazzi kezdett követni minket ezért elhatároztuk, hogy megtréfáljuk őket. Ezért adtuk elő ezt a színjátékot, ami a vártnál jobban sült el…
- Te… te ... hogyan ...vagy… mióta… vagy… - próbálkozott Linda csillogó szemmel, de nem sikerült egy értelmes kérdést kihoznia
- Csak néhány napja. Londonban találkoztunk és hát… szóval… - mondtam még mindig fülig pirulva a dologtól
- De… és hogyan… és ...- még mindig dadogott
- Megláttam egy boltban és odamentem hozzá autogramért, aztán beszélgetni kezdtünk. Végül írt egy e-mailt, hogy másnap látni szeretne… Majdnem leestem a székről. - idéztem fel boldogan
- Hát ez hihetetlen… de akkor ugye biztos nem… szóval nem vagy…
- Nem, nem vagyok terhes. Odáig azért még nem jutottunk el… - mondtam pironkodva. Ezzel nem csak magamat hoztam zavarba, hanem láthatóan Pault is, aki eddig tátott szájjal hallgatott, most vad köhögésbe kezdett.
- Öhmm… jól vagy? – kérdeztem kuncogva
- Nem hiszem... vagy is de. Csak… ez ...teljesen hihetetlen.. De azért örülök – tette hozzá sietve
- Most attól tartok, hogy ha már azt kinyomozták, hogy magyar vagyok, akkor nem kell nekik sok idő, hogy rájöjjenek miért vagyok itt és hol lakom. Nem szeretném, ha ez kellemetlenséget okozna nektek vagy a gyerekeknek
- Ezzel ne foglalkozz. Ha erre sor is kerülne, mi úgy is megoldjuk – mondta Linda mosolyogva, majd a fejével a konyha felé intett, hogy menjünk ki.
Elindultam utána, ott hagyva Pault, aki szerintem azt se fogta fel, hogy kimentünk, nem, hogy a Robert-es dolgot…
-Mondj el mindent! Részletesen! – utasított Linda izgalommal a hangjában
Töviről- hegyire elmeséltem neki mindent. Rajta volt a sor, hogy tátott szájjal hallgasson. Nem szólt bele, nem is kérdezett, csak a végén szólalt meg.
- Még soha senkit nem láttam ilyen imádattal és szerelemmel mesélni a másikról, pedig azért mi se vagyunk semmik Paul-lal…
- Tudom… Ha akarnám se nagyon tudnám letagadni.
- Ugye elhozod egyszer bemutatni – kérdezte reménykedve
- Nem úgy volt, hogy te csalódtál benne? – kérdeztem rajta és a kérdésén nevetve
- Hát az már régen volt… és… én… már nem haragszom. Ő meg… szóval tuti nem emlékszik… és ezért gondoltam…hogy…esetleg…
- Jól van, jól van. Nem kell magyarázkodnod – feleltem még mindig nevetve
- Akkor?
- Teljesen megértelek és persze, elhozom valamikor. Megígérem.
- Huhh, szuper. Annyira örülök nektek! Nincsenek véletlenül közös képeitek?
- Hát… vannak. De…- elég szégyenlős vagyok, ezért hezitáltam egy kicsit.
- Nem muszáj – mondta lelombozva
- Na jó, párat megmutatok
Azzal felmentünk a szobámba és megmutattam neki néhány szalonképesebbet… Teljesen el volt alélva. Nagyon aranyos volt, ahogy egy tini lelkesedésével kérdezett és dicsérte, hogy milyen jó pasi…
Linda kb. 2 óra körül fogyott ki a kérdésekből. Ezután írtam Rob-nak egy sms-t a fejleményekről és a holnapról. Pár perccel azután, hogy elküldtem, visszahívott és álmosan ezt mondta:
- Viszonylag sok időbe telt nekik, hogy kiderítsék, hogy magyar vagy… A szülők nem voltak mérgesek, ugye?
- Nem. Linda nagyon örült és meg akar ismerni – mondtam nevetve.
- Az is valami. És a papa?- hallatszott, hogy nagyon fáradt
- Paul szerintem még nem fogta fel, de vele se lesz gond. Annyit akartak tudni, hogy tényleg nem vagyok-e terhes, ahogy elmondtam
- Örülök, hogy nem lett belőle gondod…
- Mert neked lett? – kérdeztem aggódva
- Nem különösebben, csak a menedzserem pattog egy kicsit, hogy így rajongó lányokat veszítek el. Erre mondtam neki, hogy annak még örülnék is…
- Sajnálom – feleltem szomorúan
- Nem a te hibád, de amúgy ő se gondolja annyira komolyan. Szerintem már beletörődött, mert meg szeretne ismerni.
- Tényleg? – kérdeztem őszinte döbbenettel
- Persze. Tudja, hogy én imádlak és ha fejre áll se tud ezen változtatni
Kicsit még beszélgettünk erről, aztán elküldtem aludni, mert néha már elvesztette a fonalat az álmosságtól.
Örültem, hogy az „angol szüleim” ilyen jól reagáltak, viszont féltem, hogy az otthoniakkal lesz még egy kínos beszélgetésem. Magyarázkodhatok majd kedvemre…

Vicc

8. rész

Szerencsére már 8 körül végeztem a kicsikkel, ezért felhívtam, hogy jöhet hamarabb, ha tud. Azt mondta, hogy már egy ideje a ház mellett áll, úgyhogy szaladjak gyorsan. Nem kellett kétszer mondani… Gyakorlatilag lerepültem a lépcsőm, majd ki az ajtón egyenesen a nyakába.
- Mióta dekkolsz itt? – kérdeztem egy félórányi nyakban lógás, ölelkezés és csókolózás után.
- Nem rég óta – füllentette
- Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a meglepi!
- Még egy kicsit várnod kell, mert Londonba megyünk– mondta titokzatoskodva, majd kinyitotta előttem a kocsiajtót
Egész út alatt rá-rá tekintgettem, ami nagyon zavarba hozta Ezután a haját, kezét birizgáltam, vagy éppen csókolgattam az arcát.
- Örülök, hogy te ennyire bízol a vezetési képességeimben, de engem egy fenn repülő madár is összezavar, nem hogy te és a csókjaid – mondta kicsit ijedt mosollyal
- Akkor azonnal abbahagyom – mondtam komolyságot erőltetve a hangomra és elkaptam a kezem
- London várhat- azzal hirtelen félreállt, kikapcsolta az övét, áthajolt hozzám és olyan hévvel húzott magához, hogy rajtam volt a sor a zavart illetően. Annyira összegabalyodtunk, hogy alig hallottuk meg a kopogást. Egy rendőr állt a kocsi mellett és megkérdezte, hogy minden rendben van-e.
- Öhmm… izé persze, csak…csak megálltunk pihenni kicsit – mondta Robert kuncogva
- Mr. Pattinson? – kérdezte dadogva a rendőr
- Igen, én vagyok – húzta ki magát Rob, tudva, hogy nyert ügyünk van
- A lányom oda van magáért. Küldene neki egy aláírást? Utána mehetnek tovább
- Természetesen, és köszönjük
Azzal aláírta egy büntető cédula hátulját, majd a nevetéstől fuldokolva kigördültünk az útra.
-Látod, látod. Így járunk, ha út közben incselkedsz velem…Nem mintha bánnám persze – tette hozzá az imádnivaló huncutságával
Próbáltam kontrollálni magam a maradék 20 percben, több-kevesebb sikerrel. Miután leparkoltunk, egy Temze melletti kikötőhöz vezetett.
- Egyik ismerősömnek van egy hajója egy nagyon aranyos kapitány bácsival és kölcsön adta estére- magyarázta és egy hófehér hajóra mutatott
- Ez most komoly?- kérdeztem tátott szájjal
- Gondoltam, hogy szeretni fogod- mondta és felvitt a fedélzetre
A kapitány olyan volt, mintha egy mesekönyvből lépett volna ki. Ősz haja és szakálla, kicsi kék szeme, pipája és fehér-kék ruhája volt. Kedvesen biccentett, majd ment is a kormánykerékhez.
Robert a hajó hátuljába vezetett, ahol egy hatalmas csokor rózsa várt. Gyorsan felkapta, visszaszaladt hozzám és ezt mondta:
-Amikor nem vagy velem őrülten hiányzol. Amikor együtt vagyunk megőrjít az illatod, az ajkad, az ahogyan a hajammal játszol és amikor a nyakamba ugrassz. A szó legjobb értelmében őrültté tettél.
- Huhh. Én… nekem… szóval még soha senki nem mondott ilyen szép és ilyen őszinte dolgot. Ha eddig bármikor is azt hittem, hogy szerelmes vagyok, akkor erre, amit most érzek, ki kell találnom egy új szót.
Ezután hosszasan ölelkeztünk, majd odaadta a csokrot és leültünk a kabin elé. Befeküdt az ölembe, én pedig a haját babráltam a változatosság kedvéért.
- Mi lenne, ha jövő héten haza vinnélek bemutatni a szüleimnek? - kérdezte, miközben a kezemet csókolgatta
- Nagyon örülnék neki. Biztos jó szüleid vannak, ha össze tudtak hozni egy ilyen srácot- mondtam nevetve
Rob hirtelen felült és a hajó mögé nézett. Egy motorcsónak követett minket tele paparazzival, amire csak onnan jöttünk rá, hogy folyamatos vakuzást láttunk.
- Ezek meg hogy a francba találtak meg minket?- dünnyögött bosszúsan
- Ötletem sincs. Mi lenne, ha beetetnénk őket valamivel? Csak úgy viccből
- Tetszik az ötlet, de mire gondolsz?- kérdezte izgatottan
- Mondjuk felállhatnánk, hogy jól lássanak és el kezdhetnéd simogatni a hasam, én meg közben a gyűrűsujjamat vizslatnám.
- Imádom, hogy ilyen kreatív vagy és ha kell, akkor kicsit gonosz is. Tőlem csinálhatjuk. De tudod, hogy ez azt jelenti, hogy fel fognak ismerni téged is?
- Igen, tudom. De eszem ágában sincs bujkálni, mikor semmi rosszat nem csináltam. Majd veszek néhány helyes kis álarcot és maszkot- viccelődtem
- Én pedig neked adom pár napszemüvegemet!- kuncogott.
Azzal felkeltünk, ő megállt mellettem és a hasamat simogatta, majd odatette a fülét. Közben próbáltunk nem túl feltűnően nevetni. Eközben én a gyűrűtlen ujjamat csodáltam, közelebbről majd messzebbről. Majd az előadásunk megkoronázásaként hosszasan csókolóztunk. Annyira szorgosan kattogtattak azok a piócák, hogy szinte kivilágosodott a hajó mögötti rész.
Olyan volt, mint ha megkapták volna, amit akartak, mert kb. 10 perc után lemaradtak és visszafordultak. Nagyjából 1 órát hajókáztunk, majd mi is visszaindultunk. A kapitány betett valami zenét mi pedig folytattuk az enyelgést. Csomót kérdezett a barátaimról, sulimról és egyáltalán rólam. 11 óra körül értünk vissza a kikötőbe, de nem akartunk még elválni.
- Bemegyünk még a városba, vagy haza kell menned?
- Lindának elmondtam, hogy összejöttem valakivel. Annyira aranyos volt, ahogy izgatottan kérdezgetett, de nem mondtam neki semmi konkrétat. Azt mondta, hogy bármeddig maradhatok, de ez másnap ne korlátozzon semmiben.
- Egy szóval...- kezdte boldogan
- … akár 6-ig is együtt lehetünk- fejeztem be
- Akkor mi lenne, ha beülnénk valahova és innánk egy kávét?
- Oké, de mi lesz, ha megrohamoznak téged vagy minket?
- Azért iszunk koffeineset, hogy el tudjunk futni – mondta nagy vigyorral
Egy eldugott kis kávézóba mentünk, ami kellően kiesett a városból, ezért nem voltak sokan. Ettől függetlenül a pincér lány majdnem sírógörcsöt kapott, amikor meglátta Robert-et. Még le se ültünk, amikor remegő kézzel elé nyújtotta a noteszét. Majd amikor meglátta, hogy fogjuk egymás kezét a zavart nézést felváltotta a szemmel verés, persze irányomba. Szerencsére letett arról, hogy átkot küldjön rám, leültetett minket egy szélső asztalhoz. Néhányan még odajöttek autogrammért, fényképért, de ők már kedvesek voltak velem is. Sőt, volt egy lány, aki együtt akart velünk fényképezkedni. Biztos azt hitte, hogy valami feltörekvő színésznőcske vagyok, aki majd híres lesz. Mindenesetre vicces volt.
Zárásig, azaz 3-ig maradtunk. Utána még sétáltunk egy kicsit és tömérdek képet csináltunk. Végül 4 órakor értünk haza. Láttam rajta, hogy már nagyon fáradt ezért a lelkére kötöttem, hogy írjon egy sms-t, amikor hazaért.
- Holnap délután egy megbeszélésre kell mennem Oxford-ba, ami egészen másnapig tart, szóval nem tudunk találkozni. – mondta szomorúan.
- Paul és Linda színházba mennek este, tehát én se mehetnék el – mondtam, amitől kicsit jobb kedve lett
Azt mondta, hogy addig még úgyis felhív, szerdán pedig már itt van. Majd nagy nehezen elengedtük egymást én pedig hulla fáradtan lefeküdtem a maradék 2 órára.

A paparazzi

7. rész

Az este további része hasonlóan kellemesen telt. Órákon át beszélgettünk, mintha mindig is ismertük volna egymást. Elmesélte, hogy elég rosszul viseli a körülötte lévő felhajtást és sokszor szégyelli magát, amikor a sikítozó rajongók miatt áll a forgatás. Én a helyében már paranoiás lennék az biztos…
Lassan kezdett benépesülni a klub és látszott, hogy ez feszélyezi. Nyilván mindenki felismerte és felénk tekintgettek.
- Elmenjünk?- kérdeztem
- Lehet, hogy jobb lenne, mert valószínű, hogy 5 percen belül egy csomó paparazzi fog berobbanni. Utálom ezt- mondta szomorúan
- Ok, persze. Akkor inkább menjünk el.
- Ne értsd félre, csak nem szeretném, ha téged is el kezdenének zaklatni meg követni
Igaza is lett, de sajnos nem tudtuk elkerülni őket. Éppen jöttünk ki a klubból, amikor egy autó mögül kilépett egy pasas és vad kattogtatásba kezdett. Azonnal irányt váltottunk, Rob pedig próbált takarni, amennyire tudott. Én meg végre hasznát vehettem a hatalmas táskámnak… Szerencsére hamar lemaradt a fickó, de kellően felzaklatta Robertet.
- Nyugi, már nem követ minket- próbáltam nyugtatni- Miattam pedig ne aggódj. Majd kaméleonosat játszom.
- Nagyon önző vagyok-bukott ki belőle
- Hogy mi van?
- Nem törődtem azzal, hogy ez téged, hogyan fog érinteni. Csak magammal foglalkoztam, amit most már nem lenne szabad. Ne haragudj!
- Ne mondj ilyeneket! Semmi rosszat nem tettél, pláne, hogy végül is én mentem oda hozzád- mondtam viccelődve
- Ha mindenkibe beleszeretnék, aki odajön hozzám, az elég parádés lenne…
- Na, ezt már szeretem-mondtam a bujkáló mosolyára
Ezután egymásba karolva sétálgattunk az esti Londonban. Minden kis klubhoz, szoborhoz, látnivalóhoz volt valami története. Megmutatta például azt a szobrot, aminek a tövében először zenélt és keresett 9 fontot és 47 centet. Kimondhatatlanul jól éreztem magam vele és annak különösen örültem, hogy ennyire megnyílt előttem. Egy klubhoz érve, pedig nevetve mesélte, hogy amikor itt játszott, annyira nem tetszett a közönségnek, hogy kifütyülték.
- Ez mondjuk nem esett olyan jól, de igazából nem lepett meg. Sejtettem, hogy kicsit béna vagyok, csak ez előtte még nem fordult elő- mondta vigyorogva
- Régen láttam olyan kishitű embert, mint te…- csóváltam a fejem
- Az az igazság, hogy nem tudom, hogy csak bebeszélem-e magamnak, vagy tényleg olyan rossz a helyzet. De szerintem ez azért van, mert attól félek a legjobban, hogy… szóval, hogy elszállok
- Ilyen nagy népszerűség és siker mellett ennek megvan az esélye, de a barátaid és én is visszarángatnánk a földre. De nem hiszem, hogy erre sor fog kerülni…
Láttam, hogy örömmel nyugtázta a hallottakat, de valami mégis kikívánkozott belőle.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Mi lesz, ha majd hazamész a nyár végén? Mármint nyilván suliba fogsz járni, én meg forgatok. Még egy hónapot Amerikában, aztán itt Londonban.
- Hát gondolom majd telefonon, és neten keresztül…
- Komolyan azt hiszed, hogy nekem elég belőled ennyi??- kérdezte félig komolyan
- Nekem se lenne ennyi elég, de nem repkedhetünk minden hétvégén…
- Dehogynem! Bár valószínűleg én ritkábban tudok majd menni, de neked minden péntekre előre foglalok jegyet. Jó? Mármint… persze nem kötelező, csak gondoltam…- kezdett magyarázkodni az arcomat látva
- Tudod jól, hogy akarom, de… oké, nem akadékoskodok
- Na azért- mondta vidáman
Miután ezt ilyen jól megbeszéltük, átsétálunk a Tower hídon, majd a Big-Ben mellett.
- Öhmm, izé... van egy kis gond- dadogta
- Rosszul kezdődik… Mi a baj?
-10:18-van-mutatott a nagy órára
- Mi?! Hát ez kínos... Mennyire van innen a pályaudvar?
- Taxival 10 perc, szóval nyomás- azzal kézen fogott és futva megindultunk visszafelé
Bevágódtunk az első taxiba, majd erősen el kezdtünk szurkolni, hogy ne hagyjon itt a vonat.
- Hát ez tiszta vicces- mondja nevetve
- Ugyan mi?- kérdeztem még mindig hangosan szuszogva
- Az, hogy itt teperek, hogy elérd a vonatot, pedig legszívesebben vissza se engednélek. Tényleg, mikor fogunk legközelebb találkozni?
- Tudod, hogy csak a hétvégéim a szabadok, meg este úgy 9 után…
- A szombat teljesen rossz alternatíva, inkább a hétfőre szavaznék- kuncogott
- Szívem, ha holnap bejönnék este, akkor kb. 10 perc után mehetnék is haza. Nekem belőled nem elég ennyi- tettem hozzá viccesen
- Drága egyetlenem, arra nem gondoltál még, hogy esetleg beülhetek egy mi is az... hmm... ez az, egy autóba és elmehetek Harlowba?- kérdezte komolyságot erőltetve az arcára
- Hát most hogy így mondod, mintha hallottam már volna ilyesmiről. Tetszik az ötlet. Hogy te milyen okos vagy :)
- Na, akkor ezt meg is beszéltük. Amúgy tudom, hogy csak viccezésből becézgetjük így egymást, de nekem tetszik- mondta, és ugyanazt a szenvedélyt láttam a szemében, amit minden csókja előtt.
A sofőr hangjára eszméltünk fel, majd gyorsan kipattantunk a kocsiból, ami szerencsére elég jól jött, mert még maradt teljes 4 percem, hogy elbúcsúzzak Rob-tól és felszálljak a vonatra. Megkerestük a vágányomat, majd előadtunk egy olyan jelenetet, amiből a gyanútlan szemlélődő arra következtethetett, hogy minimum 1 évre megy el egyikünk.
- Akkor holnap este 9-kor ott vagyok!
- Megpróbálom hamar elaltatni a gyerkőcöket, hogy hamarabb szabadulhassak
- Akkor lehet, hogy már 8 körül is szabad vagy?- kérdezte csillogó szemmel
- Minden lehetséges-feleltem mosolyogva
- Add meg a számodat és felhívlak majd 8 körül, hogy hogy állsz…
Gyorsan leírtam, persze papír nem volt, ezért megint a kezére. Megcsókolt, még utoljára este, majd felszálltam a vonatra. Addig integettünk, míg el nem hagytuk a pályaudvart. A kinti sötétségbe bámulva idézgettem fel a napot, amikor a telefonom vad rezgésbe kezdett, „Sms, sms” hanggal kísérve.
„ Holnap délelőtt megyek a London Rádióba, egy élő interjúra. Ha tudod, akkor hallgasd, olyan 11 óra körül. Szerintem már 7 óra körül a házatok környékén fogok mászkálni :) Holnapra van egy meglepetésem! Szeretlek! „

Kávé

6. rész

Soha nem éreztem még ilyet és most nem sablonos dolgokra gondolok, hanem az ezernyi illatra a levegőben. Minden benne volt, amit éreztünk. Én beleadtam a boldogságot, örömöt, kíváncsiságot, egy kis zavart és a „zsákba gyűjteném a felhőket is” érzést. Látta, hogy valamin nagyon agyalok.
- Mi az? Mire gondolsz? Bocsi, ha untatlak- szabadkozott
- Nem untatsz, csak…csak van valami különös a levegőben. Nem érzed?
- Kicsit mintha jobb illat lenne, mint szokott. Olyan… vidám illat van- mondta kicsit rácsodálkozva.
- Igen, vidám és boldog - azt nem mertem említeni, hogy én még miket képzeltem bele…
- Hát, lehet, hogy mi tesszük ezt vele… én legalábbis biztos.
- Lehet, hogy átragadt rád pár dolog Edward tulajdonságiból, mert pont erre gondoltam- mondtam mosolyogva
- Ez teljesen más- felelte huncutul és megfogta a kezemet.
Biztosan állíthatom, hogy ott és akkor mi voltunk a legboldogabbak. Nem egy sztárral andalogtam, hanem egy hétköznapi, néha kicsit „labilis”, de nagyszerű sráccal.
- Van nálad fényképezőgép?- kérdezte hirtelen
- Persze, miért?
- Mert le akarom fotózni a… a boldogságot- mondta titokzatosan.
- Öhmm…oké, hajrá
Gondoltam lefényképezi a levegőt vagy tudom is én… Ehelyett engem kezdett fotózni. Jobbról, balról, értetlenül majd mosolygósan. Aztán pedig magát. Bandzsított, vigyorgott, nyelvet nyújtott a kamerába és a végén az elengedhetetlen félmosoly. Még mindig nem igen értettem a dolgot ezért magyarázni kezdett.
- Az első képeken az én boldogságom van, a következőkön pedig remélem a tied. Ez most baromi csöpögős lett így kimondva… -mondta kicsit szégyenkezve, közben pedig nagyon sebezhetőnek tűnt
- Hé, lány vagyok, nekem kellenek az ilyenek- mondtam, majd bátorításképpen megsimogattam a kezét
- Nem volt sok barátnőm, ezért még tanulom ezt az egészet- tette hozzá félszegen, majd szembefordult velem és megfogta a másik kezem is
- Egészen jó úton haladsz
- Igen?- egyre közelebb hajolt
- Határozottan…
Mire kimondtam már éreztem is az ajkait. Kicsit suta volt, de hamar belejött és végül olyan volt, mintha soha nem akarnánk abbahagyni. Nem tudom mennyi ideig csókolózhattunk, de fájdalmasan rövidnek tűnt, amikor elhúzódott. Kíváncsi volt a reakciómra. Nem szólt, csak mélyen a szemembe nézett és úgy kérdezett. Hihetetlen volt. Próbáltam azt üzenni, hogy ne hagyja abba. Megértette…
Minimum kétszer annyi időbe telt, hogy elmenjünk a kávézóba, mert fél percenként csók megálló volt. Művész lévén nagyon szenvedélyes ember. Nagy nehezen sikerült megérkeznünk a Pivo nevű… hmm… mondjuk úgy, hogy szórakoztató egységbe. Olyan volt, amilyennek képzeltem. Nappal is füstös, sötét, de ugyanakkor romantikus. Rob-ot régi ismerősként üdvözölték, látszott, hogy örültek neki. Nagy meglepetésemre engem is bemutatott Brian Collinsnak, az egyik tulajnak. Robert súgott valamit a fülébe, majd odavezetett minket az egyik eldugott kis asztalhoz, aztán elsietett.
- Na, hogy tetszik a hely? Nem a legelőkelőbb, de én nagyon szeretem, sokat lógtam itt
- Imádom az ilyen helyeket! Tudod, mi tenné még szebbé?- kérdeztem kacéran, mialatt közelebb hajoltam hozzá
- Mondjuk, ha megcsókolnálak
- Persze az is,- suttogtam- de az lenne a legjobb ha énekelnél kicsit. Biztos akad itt egy gitár…
- Nem térhetnénk vissza a csókhoz?- kérdezte reménytelenül, látva eltökélt arcomat
- Legjobb lenne mind a kettő. De előbb a dal. Mondjuk a Never think
Még végig se mondtam, amikor megfogta a kezem, megpuszilta és mélyen a szemembe nézve énekelni kezdett azon a kicsit érdes, érzelmektől fűtött hangján, amitől megborzongtam. Kis híján elsírtam magam, annyira szép volt. Amikor vége lett a dalnak, megcsókolt, majd magához ölelt.
Az idillnek Brian vetett véget, amikor odaállított az asztalhoz két kávéval. Az én tejszínhabom tetején egy nagy csoki szív volt, az övén pedig egy smiley.
- Ez a te műved?- kérdeztem nevetve
- Semmi közöm hozzá. Nyilván Brian is beléd szer…- megint elharapta a mondatot- Tudtam, hogy elszúrom...- fejezte be lelombozva.
- Én…- kezdtem, de belém fojtotta a szót
- Ne haragudj, nem akartalak lerohanni, csak régen voltam ennyire boldog és kiszaladt a számon. Az elmúlt 1 évben nem sokszor éreztem azt, hogy valaki azért tölti velem az idejét, mert én érdeklem és nem Edward, Art vagy Tyler. Annyira ragaszkodom hozzád, hogy az már röhejes… Hiszen még csak 1 napja ismerlek..Nem akartam elrontani ezzel a dolgokat, felejtsük el, jó?
Most rajtam volt a sor, hogy megfogjam a kezét és a szemébe nézzek.
-Semmi olyat nem tudnál mondani, amivel ezt elrontanád. Lehet, hogy csak tegnap találkoztunk, de ennek nincs jelentősége. Én is kezdek beléd szeretni. Mármint érted… Gondolom te is ezt akartad mondani- tettem hozzá zavartan
Szó szerint felragyogott az arca, magához húzott és megcsókolta a behunyt szemeim, majd az arcom és végül az ajkaimat.

Adnál egy puszit?

5. rész

Már 7-kor talpon voltam és küzdöttem a tipikus randi előtti öltözködési pánikkal. Végül kiegyeztem egy sötétszürke farmerrel, zöldes felsővel és a nemrég vásárolt páva-tollas fülbevalómmal. A hajamat kicsit begöndörítettem és készítettem egy lightos sminket. Még éjszaka kitaláltam, hogy viccből elviszem Rob-nak a gépen kapott füldugót a sikítozós rajongók ellen. Mivel már nem tudtam mit kezdeni otthon magammal, jóval indulás előtt kinn voltam a pályaudvaron. Vettem egy Rolling Stone magazint és vártam.
11:09-kor érkeztem meg a Victoria pályaudvarra, és ahogy megállt a vonat, megláttam Robert-et is. Eléggé álcázta magát, mert a sapka és a napszemüveg mellett kapucni is volt rajta. Leszálltam a vonatról és mosolyogva elindultam felé. Ő is észrevett és megindult felém. Nagyon filmes jelenet volt… Se hall, se lát módon mentünk egymás felé, amikor a semmiből feltűnt egy sikoltozó lánycsapat és gyakorlatilag elkaszálták Robert-et. Igen, Petráék voltak. Megtorpantam és bénultam hallgattam a bugyuta szóáradatot.

- Jajj, úristen, ez Rob. Jajj annyira cuki vagy, csak miattad jöttünk ám Angliába. Egyébként a Four seasons-ben lakunk, ha érdekel- vihogott Petra
- Öhmm... izé köszi- mondta udvariasan Robert
- Jaj, te annyira ari vagy! Figyi, fényképezkedjünk, oksi?
- Rendben, de sietek, szóval gyorsan, ha lehet- azzal kicsit közelebb lépett hozzájuk.
- Ne máár! Gyere közelebb- nyávogta és maga mellé húzta.
Én ez alatt bizonyára láthatatlan voltam, mert Robert néhány kétségbeesett pillantásán kívül, semmi nem irányult felém. Nagy tapasztalata lehetett a dologban, mert sejtette, hogy nem fog tudni könnyen elszabadulni, velem meg pláne nem. Ezért ezt tátogta: „Claire’s” Bólintottam, majd megpróbálta a kezébe venni az irányítást.
- Jól van lányok, van még valami? Mert dolgom van- mondta sietősen
- Őő, nincs. De ugye nem harizol, hogy egy picit rámenősek voltunk?- vihogott Petra
Én ekkor már elindultam a bolt felé, hogy feltűnés nélkül le tudjak lépni. Pont ezeknek a libáknak a féltékenykedése hiányzott volna. Éppen elég, hogy elrontották a filmes jelenetünket…
- Nem, már megszoktam… Akkor sziasztok!
- Várj, adnál egy puszit még?- kérdezte izgatottan Petra és visszarántotta.
- Na az ilyen rángatásokat tényleg nem szeretem!-csattant fel Rob, majd nyomott egy puszit az arcára és elsietett
- Héé, most mi vaaan?? Le se lett fotózva! De izé vaaaagy!

Robert már válaszra se méltatta, elsietett a kijárat felé. Hamar beért engem és valamiért nagyon zavarban volt.
-Hát, ha valaki ilyen híres, akkor ez mindennapos, nem?- próbáltam kicsit oldani a hangulatot
- Sajnos igen, de attól még nem normális. Úgy csinálnak, mintha egy tárgy lennék, amit mindenki ki akar sajátítani. Valahol nyilván nagyon imponáló, csak az a baj, hogy nem igen értem, hogy mit esznek ennyire rajtam. Ez nem álszentség, csak fura, mert én szinte mindenemmel elégedetlen vagyok- mondta és közben annyira zavarban volt, mint én először, amikor láttam
- Nem fogok nekiállni fényezni téged, de hidd el, hogy nagyon szerethető vagy…
- De most nem is rólam kéne beszélni, hanem az elmaradt szemüvegvásárlást pótolni- mondta huncutul.
- Ó igen, nagyon sajnálom, hogy megakadályoztam, hogy megvedd a huszadik szemüveged J
- Sajnálhatod is! Na itt is van. Ez az - közben beértünk a boltba és egy szemüvegre mutatott, ami szerintem tök olyan volt, mint ami éppen rajta volt, kivéve, hogy volt egy kis sötétkék a keretében

- Hát izé…. ami most rajtad van, az szerinted jól áll? –kérdeztem finoman.
- Magamhoz képest igen- mondta nevetve.
- Akkor ez is jó lesz, kivéve, ha egy kis kék el nem rontja az arcodat
- Azt akarod mondani, hogy ugyanolyanok?- lekapta a szeméről és összehasonlította őket, majd szó szerint röhögni kezdett
-Ó nem, csak majdnem
- Na látod, ezért is jó, hogy itt vagy. Így nem veszek meg valami teljesen feleslegeset
- És még miért jó?- sajnos (?) ezt hangosan kérdeztem
- Mert végre valakivel tudok emberien beszélgetni és még fel is vidít- mondta, miközben a szemüvegével babrált.- Akkor mehetünk?
- Öhmm, persze. Mit csináljunk?
- Mivel ez a szemüvegesdi csak indok volt, ezért azt találtam ki, hogy elviszlek egy hangulatos helyre, ami nappal kávézó éjjel pedig kocsma. Régen ott játszottam. Aztán pedig sétálhatnánk vagy ilyesmi. Hánykor kell hazamenned?
- Azt hiszem, hogy 22.30-kor megy az utolsó vonatom, legkésőbb azzal.
- Az nagyon jó, mert látnod kell az éjszakai Londont is. Sokkal szebb, mint nappal- mondta lelkesen
- Látom készültél
- Viccelsz? Végre valaki igent mondott egy ran...- itt elharapta a mondatot
-…dira.- fejeztem be mosolyogva
- Hát igen… szóval még szép, hogy készültem. Virágot is akartam venni, de amikor megláttam, hogy az eladó lány egy olyan újságot olvas, aminek én vagy a címlapján, letettem a dologról… Annyira gáz volt.
- Erről jut eszembe, hoztam neked valamit!- azzal kutatni kezdtem a táskámba
- Azt akarod, hogy még rosszabbul érezzem magam?- kérdezte kicsit szégyenkezve
- Dehogy is, erre amúgy se költöttem- majd odaadtam neki a füldugókat
- Ez…- kezdte vigyorogva
- Kevésbé feltűnő, mint a fülvédő. Gondoltam nagyobb hasznát veszed :)
- Nagyon köszi, de tényleg. Most én kérdezem, hogy adnál-e egy puszit- mondta félszegen
- Rögtön kettőt is!- feleltem vidáman. Azzal elkezdődött életem egyik legszebb napja.

Zebra

4. rész

Úgy éreztem, hogy még vagy egy órát ott álltam az utca közepén. Szépen lassan úgy ahogy magamhoz tértem és elindultam a vonathoz. Kavarogtak bennem az emlékek, képek, gondolatok. Nem tudtam, hogy csak képzeltem-e az egészet vagy tényleg megtörtént. Elővettem a gépet és megláttam a képeket. Onnantól fogva megállás nélkül vigyorogtam. Úgy ültem a vonatom, mint egy holtkóros. A kalauz meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e. Én pedig magyarul mondtam neki, hogy persze, minden rendben. Percenként elmosolyodtam, amikor újra és újra felidéztem magamban azt a 20 percet, amíg beszélgettünk. Az még jobban felvidított, hogy Petráék előtt találkoztam Rob-bal. Mintha valami verseny lett volna…
Amikor haza értem csak Paul volt otthon, Linda a gyerekekkel strandolt. A vak is láthatta, hogy mennyire boldog vagyok, Paul is rákérdezett.
-Na, milyen napod volt? Tartogatott még London újdonságokat?
-Az nem kifejezés! Éppen a boltokat jártam, amikor az egyikben megláttam Robert Pattinsont! Kicsit szerencsétlenkedtem, aztán odamentem hozzá. Beszélgettünk egy kicsit, aztán kimentünk az utcára, ahol készült néhány közös kép. Nagyon közvetlen és aranyos volt. - ömlöttek belőlem a szavak, de az e-mailes dolgot valamiért nem akartam megemlíteni. Annyira még én se voltam naiv, hogy azt higgyem írni fog.
- Ez nagyszerű! Milyen szerencsés lány vagy! Pár hétre Angliába jössz és összefutsz a kedvenc sztároddal! Ezt nevezem-mondta és látszott rajta, hogy őszintén velem örül
- Most már én is kezdem elhinni, hogy az vagyok! Pont olyan amilyennek elképzeltem. Vicces, kedves, és persze nagyon kócosJ
-Ó igen, a haja! Azt hiszem Lindát is az fogta meg- nevetett Paul
- Én is ilyesmit hallottam-mondtam mosolyogva- de most felmegyek a szobámba és gyorsan elmondom mindenkinek, a képeket pedig lementem.
Azzal felkaptattam a szobámba, ahol mindent sokkal szebbnek láttam. Az addig viszonylag kicsi helyiség kitágult, a kis fényképezőgépem komoly, profi gépnek, Rob szomorkás dalai pedig vidám, élénkítő zeneként hatottak. Úgy döntöttem, hogy mindent pontosan leírok, amíg még friss az élmény. Nehogy egy részletet is kihagyjak majd később. Az arcom kezdett megfájdulni a sok mosolygástól, de most ez zavart legkevésbé. Legszívesebben világgá kiabáltam volna az egészet, alig tudtam egy helyben megmaradni, ami pedig az írás szempontjából nem lett volna hátrány. Nagy nehezen eljutottam a fotózós részhez, kíváncsian vettem elő újra a gépet. 4 képet csináltam és mindegyik egészen jó lett, mert teli szájjal vigyorgunk rajtuk. Azonnal felnyomtam az IWIW-re egyet, aztán kitaláltam, hogy pár barátomnak elküldöm, egy kis ömlengéssel kísérve. Amikor megnyitottam az e-mail fiókomat a sok reklámos hülyeség mellett volt egy levél, ismeretlen címről. Ezeket simán ki szoktam törölni, de megakadt a szemem a tárgyon. Zebra.
Aznap már másodjára nem hittem a szememnek… Kapkodva megnyitottam az e-mailt és olvasni kezdtem.
„Szia Zita!
Igaz, hogy még nem tudok Magyarországra menni, de gondoltam megírom, hogy ma miattad nem tudtam megvenni azt a napszemüveget, amit kinéztem, ezért nem ártana ha tennél valamit az ügy érdekébenJ Persze nem akarom megvetetni veled, de az lenne a minimum, hogy eljössz velem holnap és megmondod, hogy segít-e a sikertelen-elvonós fejemen J Különben azt hiszem örökre törölnöm kell a magyarországi kirándulásom terveitJ Most megyek a showra, remélem még ma tudsz válaszolni!
Üdv: Rob”
A következő tünetek egyszerre jelentkeztek rajtam: kiszáradt szem, torok, erős szívdobogás, légszomj és remegés. Újra átolvastam, hogy nem értettem-e valamit félre, vagy tényleg találkozni akar velem. Bárhogy csűrtem-csavartam a dolgot, csak az jött le belőle, hogy látni szeretne. Amikor újra oxigént kapott az agyam, egyfajta nyugodt mámor lett úrrá rajtam. Végül is ez az, amiről álmodtam, és hihetetlen ugyan, de megtörtént. Végig gondoltam, lenyugodtam és teljesen higgadtan visszaírtam neki. Úgyse egy hiperaktív, vihorászó, lebegő lánnyal akarna találkozni… Tehát a következőt írtam neki:
„ Szia!
Nem venném a lelkemre, ha egy csomó magyar rajongótól megfosztanálak, ezért rendben! :) Még nem nagyon ismerem Londont, ezért olyan helyen találkozzunk, amit még én is ismerhetek. A pályaudvaron, a Tower-hídnál vagy esetleg a bolt előtt. A show után írd majd meg, hogy mikor és hol :)
ZitaZebra”
Megnyugodnom már sikerült, de az érzés, hogy csak álmodom, még nem tűnt el. Lementem a földszintre, hogy elfoglaljam magam, és hogy ne vizslassam állandóan, hogy válaszolt-e. Megfőztem a vacsorát a családnak, majd rendbetettem a konyhát. Közben próbáltam nem beleélni magam a másnapba, hátha csak valami rossz vicc… Egy átlagos, hétköznapi srác hívott el, semmi extra. Ezt addig ismételgettem, amíg elhittem. Egészen büszke voltam magamra, mert amikor 9-kor lefektettem a gyerekeket, nem robbantam be a szobámba a gép elé, hanem lementem még a szülőkhöz. Nagyon jól éreztem magam velük, mert vicces és különleges emberek voltak. Paul egy nagy dobozt hozott az asztalra, amiben a gyerekek régebbi képei voltak. Büszkén mutatták, hogy minek öltöztek farsangon a gyerekek, ám én fejben már valahol a világhálón jártam. Olyan volt, mint ha Linda már nagyon régóta ismert volna, mert bármennyire is próbáltam leplezni, ő észrevette, hogy máshol járok. Megelégedett azzal a válasszal, hogy fáradt vagyok, el is küldött lefeküdni.
Szépen komótosan felsétáltam a lépcsőn, majd mikor beértem a szobámba, szinte ráugrottam a gurulós székre, aminek nem lett jó vége… Visszakászálódtam és már írtam is be a jelszavamat. Perceknek tűnt a betöltés és még csak nem is érte meg…

Új üzenet:0
Semmi gond, nyilván még nem ért haza. Végül is még csak fél 11 van. Biztos még forgatja azt a hülye show-t. Próbáltam leküzdeni a csalódottságomat, több-kevesebb sikerrel. Elszaladtam fürdeni, majd vissza a gép elé.

Új üzenet: 1 ma, 22:37
:):):) . Így tudnám összefoglalni. Szerencsére a korábbi tünet -együttes már elkerült. Na jó, a szívdobogás megvolt.
„Szia ZitaZebra! :)
Örülök, hogy ennyire jó hazafi vagy :). Bocs, hogy csak most írok, de pár perce értem haza. A show jobb volt, mint amire számítottam, de lassan fülvédőt kell hordanom a sok sikítás miatt.

Én se vagyok londoni, de a pályaudvart még ismerem. Írd meg, hogy honnan jössz és akkor arra a vágányra megyek, olyan 11 óra körül, ha az jó!
Pusz: Rob”
És a válaszom:
„ Vannak még csodák…:) Harlow-ból megyek és 11.10-kor ér be a vonat. Ha jól tudom, akkor a 4-es vágányra. Akkor holnap találkozunk és készülj fel a kíméletlen kritikámra :)
Zita”
Ezzel meg is beszéltem egy randit egy kedves, közvetlen és nagyon érdekes sráccal, aki mellesleg filmsztár…

Szürke hétköznapokból szivárvány

3. rész

A napjaim kezdtek szörnyen egyhangúvá válni. A reggelek a gyerekek ébresztésével, „elkészítésével” és előkészítőbe vitelével telt. Otthon pedig a házimunka, majd délután újra a gyerekek. Panaszkodni persze nincs okom, mert teljesen családtagként kezeltek, de nekem akkor is hiányzott valami, valaki. Minden hétvégén Londonban sétálgattam és próbáltam elvegyülni. Imádtam a várost a maga búskomor hangulatával és a mégis élettel teli, néha kicsit távolságtartó embereivel. Minden boltocskába bementem, füleltem és papírpoharas kávét ittam. Július 4-én, szombaton újfent London volt a napi terv, és láss csodát kicsit még a nap is kisütött. Tudhatott valamit…
A Claire’s nevű bizsus és kiegészítős bolt volt a soros, hát bevettem magam a tömérdek mennyiségű fülbevaló, nyaklánc, sál és napszemüveg közé. Nyár révén fél Londonnyi tinédzser lebzselt ott, sok fiú is. Hosszú válogatás után egy fülbevaló és egy karkötő hevert a kosaramban. Szétnéztem még utoljára, hátha még több pénzt sikerülne elköltenem, amikor megakadt egy, a napszemüvegek előtt álló srácon a szemem. A polcok miatt csak a bőrkabátját és a kék-fehér kockás ingjének gallérját láttam. Hirtelen elfordultam, mert nem hittem a szememnek. Ezt akkora hévvel sikerült megtennem, hogy a már régi és laza szemüvegem lerepült a fejemről és hangosan koppant a padlón. Az egész bolt engem nézett, beleértve őt is. Én pedig a földön próbáltam összeszedni a megmaradt darabokat. A rend viszonylag hamar helyreállt, én pedig a kassza felé oldalaztam. Ezek után még inkább nem mertem odamenni hozzá, éppen szemüvegeket próbált, biztos zavarnám is. Kifizettem az ékszereket és valami különös lett úrrá rajtam, mert a lábam elindult felé.
- Szia! Ne haragudj, csak egy kicsit zavarnálak - mondta a szám, az arcom pedig vörösödött…- Csak annyit szeretnék, hogy nagyon tetszik a zenéd és jól játszottál a Twilightban. Adnál egy aláírást légyszi?- ezeket már hadartam, mert magamban vagy 100-szor lejátszottam
- Szia! Hát köszi szépen! Pláne azt, hogy a zenét mondtad először. Ha adsz valami papírt akkor aláírom neked.
- Húha, az nem igen van nálam…
Na, gratulálok. Sikerült megint totális idiótát csinálnom magamból. Jobb híján az előbbi 7 fontos számlát adtam oda neki.
- Hehe, számlát még úgyse írtam alá. Volt már nadrág, dolgozat, bevásárló lista, mellek és rengeteg bugyi, ami nekem kicsit bizarr- mondta és megeresztette a tipikus Robert-es félmosolyt, majd megkérdezte, hogy milyen névre írja.
- Zitának hívnak-mondtam és láttam a zavart a szemében.
- Sajnálom, de ennél több infó kell
- Olyan, mint a Rita csak R helyett Z, mint Zebra
- Akkor te külföldi vagy! Erre még én is rájöttem- mondta vigyorogva és a következőt írta a számlára:
Sok szeretettel Rob Pattinsontól Zitának (Z, mint zebra J)
-Tudsz valamit, - mondtam már én is nevetve- tényleg nem vagyok angol. Magyarországról jöttem ide, dolgozni.
Visszaadta számlámat és elindult kicsit kifelé.
- Jaj, bocsi tényleg nem akartalak feltartani, menj nyugodtan. Nyilván csomó dolgod van- szabadkoztam és elindultam kifelé.
- Ja, nem az, csak egyre többen kezdtek benn nézni minket, ami eléggé zavarba hozott. Kimehetnénk az utcára?
- Persze, már úgy is végeztem. Lehetne, hogy még csinálunk egy közös képet? Utána tényleg nem nyúzlak tovább- azzal kutatni kezdtem a gépem után.
- Egyáltalán nem nyúzol, tök jó, hogy vannak még olyan lányok is, akik nem akarnak egyből szétszedni- mondta, majd levette a sapiját és mellém állt
- Húha, a híres hajkoronád- viccelődtem és lőttem pár képet.
-Jah, bár ötletem sincs, hogy mit szeretnek benne. Szerintem elég igénytelen. Az egész fejem olyan, mintha most jöttem volna valami elvonóról- nevetett és egyetlen mozdulattal még kaotikusabbá varázsolta a haját.
- Én hozzátenném, hogy egy sikertelen elvonóról- bukott ki belőlem, de rögtön meg is bántam. Ő azonban csak helyeselt és nevetett
- Mondasz valamit, tényleg így a pontos. És mit vettél abból a 7 fontból?- ezt már séta közben kérdezte
- Fülbevalót magamnak és karkötőt egyik barátnőmnek. Csupa lányos dolgot
-Óó sajnos közelről ismerem őket… Kis koromban lánynak öltöztettek a tesóim- mondta kicsit zavartan, de a huncut mosoly ott bujkált az arcán.
- Lehet, hogy jobban jártál, mert engem meg tesóm vissza akart vitetni a kórházba, mert folyton csak sírtam. Egyszer el is indult velem.
- Komolyan?? Én ilyet biztos nem csináltam volna- mondta és kicsit lesütötte a szemét. Csöndben lépkedtünk egymás mellett egy darabig, majd megtörtem a kicsit már kínos csendet.
- És hogy telik itthon a szabadságod? Mit szoktál csinálni?
- Sajnos nem pont úgy ahogy terveztem, mert rengeteg helyre hívnak itt is. Délután mennem kell valami talkshowba… Már nagyon várom -mondta kissé ironikusan-. Egyébként pedig próbálok vegyülni a városban, elég kevés sikerrel. Bár az itteniek még mindig sokkal normálisabbak, mint az amerikaiak. Kint volt olyan, hogy elmondta a lány, hogy csak miattam utazott New York-ba, vagy akár Amerikába, ami túlzás szerintem.
- Én nem miattad jöttem ide. J Egyébként pedig láthatod, hogy mi magyarok nagyon diszkrétek vagyunk, tehát gyere hozzánk is!- mondtam mosolyogva
- Jaj nem úgy értettem, hogy..izé… hogy te is azért..- motyogta zavartan.- Amúgy nincs kizárva, hogy elmegyek, mert szeretnék még utazni. De lassan indulok, mert nevetségesen hamar a stúdióban kell lenni, és sok idő kell majd a sminkeseknek, hogy eltüntessék a sikertelen-elvonós fejemet- mondta nevetve
- Hát, ha profik, akkor nem lesz gond… És szólj, ha jössz hozzánk- dadogtam
- Feltétlenül! Bár ha nem akarod, hogy füstjeleket küldjek, akkor adj mondjuk egy e-mail címet- mondta kicsit komolyabban
Köpni-nyelni nem tudtam és a pirulás is visszatért. Azt se tudtam volna megmondani, hogy mikor van elseje, nem hogy az e-mail címemet. Nagy nehezen összeszedtem magam és közöltem, hogy nincs több számlám, amire írhatnék. Ennyire futotta.
- Akkor írd a kezemre - azzal odanyújtotta a kézfejét én meg remegő kézzel ráírtam a címemet.
- Oké, akkor írok majd, ha ara járok!
- Rendben és ügyesen a showban! - ennyit tudtam kinyögni
- Köszi! Örülök, hogy megismertelek! Szia!
Azzal elszelelt. Én meg úgy álltam ott, mint akibe villám csapott.