Ő

Itt is van a folytatás, amiből kiderül, hogy ki is a nem annyira titokzatos látogató :D
Love

75. rész

-Roooooooooooooooooooooooooooob! – visítottam azonnal és leugrottam a lépcsőről, hogy a nyakába vethessem magam
Kicsit meg is tántorodott, de a kerítés megtartott minket, miközben össze-vissza csókolgattuk egymást.
-De te hogy? És mikor? És…és miért nem szóltál? – hadartam, de ő csak vigyorgott
- Angolul légyszi - nevette el magát
- Hoppsz, bocsi. Csak… Ne füttyögjetek már – kiáltottam fel a többieknek, angolul
- Mintha kicsit meg lennél zavarodva – állított a lábamra még mindig füli érő szájjal
- Csodálkozol? Azt hittem nem tudsz eljönni a diplomaosztómra
- Ki nem hagynám, de egyébként nem csak amiatt jöttem ám – rángatta a szemöldökét a végén
- Hanem?
- Nem tudom emlékszel-e, de megbeszéltünk valamit suli utánra
- Óó, az még tervben van? – tetettem a hülyét
- Hát, gondoltam rá, – ment bele a játékba – de majd meglátjuk. Itt maradhatok éjszakára? – nézett fel bizonytalanul a zenétől és lányoktól hangos kolira
- Ha azt mondom nem, visszamész Londonba?
- Nem, akkor is bemegyek, csak nem rejtőzködöm, és ahogy belépek, elordítom magam, hogy „itt van Robert Pattinson” – vázolta fel teljes természetességgel a második lehetőséget
- Ahh, értem. Hát mivel nem akarok vénlány maradni, azt mondom ne kiabálj, és velem gyere fel – kacsintottam rá, majd újra hozzábújtam
- Hiányoztál. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon – suttogta a fülembe
- Te is nekem. Épp buli van, de leléphetünk. Ki kell venni egy szobát, hogy a portás felengedjen – magyaráztam a bejárat felé menet
- Oké, de menjünk vissza a barátaidhoz. Kíváncsi vagyok rájuk
- Annyira szeretlek – öleltem át újra „köszi” puszival kísérve

Kedvenc portásom, Laci bácsi volt az éjszakás és miután végighallgattunk egy „Ki a fiatalember Zituska?” kezdetű életvezetési tanácsot, meg is kaptuk az egyik vendégszoba kulcsát.

-Készülj fel, hogy a társaság 90%-a teljesen be van állva, plusz nyilván lesz sikítozás is
- Megbirkózom velük, de azért ne menj nagyon messzire
- Attól nem kell tartanod – mosolyogtam rá
- Menj csak, én felugrok a szobába kicsit összekapni magam, meg lepakolni – szólalt meg Rob
- Ne viccelj már, nem fogják nézni, hogy hogy áll a hajad meg ilyenek - ráztam a fejem csodálkozva
- Tudom, de telefonálnom is kell. 5 perc és itt vagyok – nyomott egy csókot a számra, majd visszaszállt a liftbe

Fura volt ugyan, de Rob ilyen, úgyhogy egy vállrándítás után visszamentem a többiekhez és elmondtam, hogy ki jött, plusz megkértem őket, hogy lehetőleg angolul szóljanak hozzá…

-Elképesztő, hogy itt van – esett a nyakamba keresztbe álló szemekkel Kriszti
- Ne is mond. Még mindig nem hiszem el – vigyorogtam én is
- Na mesélj Zitús, ki ez a bájgúnár – nehezedett a vállamra Gabci
- Ne bájgúnározd le és angolul szólj hozzá, oké? – fektettem le az alapokat
- Oké, de csak mert úúúgy szereted – nyomott egy cuppanós puszit az arcomra, majd arrébb táncolt
- Hú, de kész vagyok csajok – állt meg a falnak támaszkodva Réka – Az előbb már Tök Robit halluztam – mondta a poharát tanulmányozva
- Nem halluztál életem, tényleg itt van, de kérlek ne rohand le – nevettem el magam
- Húú, ja mert, hogy ti…izé – mutogatott össze-vissza, majd jobbnak látta, ha „tart egy kis szünetet”

Öntöttem magamnak egy kis bort, Robnak pedig kerestem egy üveg sört.
-Láttad, hogy egy csaj alszik a lépcsőn? – lépett mögém Rob félénken
- Kifeküdt tőled – bólogattam, majd a kezébe nyomtam a sört
- Nagyszerű… Szóval, ki-kicsoda? – nézett szét
- Krisztiről már meséltem neked – húztam magam mellé zavartan pislogó barátnőmet
- Szia, Kriszti vagyok. Bocs, de nem túl jó az angolom – rebegte és nem is cáfolt rá a kijelentésére, de ez volt a legkevesebb
- Semmi baj. Rob vagyok. Örülök, hogy találkoztunk – nyújtott kezet kedvesen
- Oké, azután ott van Gabci, Ádám, Marci, Benji, Szilvi, őőő a többieket nem látom. Réka pedig a lépcsőn alszik – néztem arra nevetve
- Igaz, hogy az első névnél elvesztettem a fonalat, de majd belejövök – vette el a sörét nevetve és elindult
-Hé-hé-hé, Mióta lettél ilyen szociális? – nyúltam utána
- Ez taktika életem. Láthatóan sokakat csak fél óra választ el a taccstól, azelőtt szeretném megismerni őket, hogy utána veled lehessek egész éjjel – magyarázta egy szenvedélyes csókkal nyomatékosítva a dolgot
- Huhh – ennyit sikerült kinyögnöm

Nem tudtam, hogy ennyire könnyen fog menni neki, de tök simán odament a többiekhez, akiket gondolatban nagyon megölelgettem, mert kedvesek voltak hozzá. Az pedig, hogy egyik másik nem beszélt angolul csak még jobbá tette a hangulatot.
Ahogy elnéztem a régóta hiányolt páromat, egyre nagyobb hülyeségnek tűnt a buliba-való visszamenetel, amit eléggé zavarba hozóan, de tudtára is adtam. Épp egy ismeretlen sráccal beszélgetett a folyosón, amikor odamentem hozzájuk és pimaszul flörtölni kezdtem vele, szerencsétlen gyerek azonnal le is lépett.
-Te aztán nem vesztegeted az időt – nézett elismerően rám
- Mi lenne, ha lelépnénk? – kérdeztem halkan a mellkasát simogatva
- Ó, vagy úgy. A kisasszonynak tervei vannak velem…
- Neked is velem, ha jól tudom – néztem fel rá abbahagyva a gallérja babrálását
- Gyerünk – fogta meg a kezem és futva mentünk a szobánkba
Hangosan csapódott mögöttünk az ajtó és pont úgy estünk egymásnak, mint ahogy arra számítani lehetett…

Nagy lépés

Lassan mi is a sztori vége felé közelítünk és ebben a részben nagy lépést tettem ennek érdekében. Kiváncsi vagyok a véleményekre:) puszz
És köszi mégegyszer a díjakat. =)

74. rész

Ő is megijedt, úgyhogy azonnal ment a dokiért én pedig hálát adtam az égnek, hogy a körülöttünk lévők valószínűleg nem értették a dolgot.
-Na, mi a helyzet? – futott be Dr. Lopez
- Megint durva, pedig semmi nem történt. Csak bekötötték neki az infúziót – magyaráztam remegő hangon
- Hogy van Robert?
- Pont úgy, mint eddig, úgyhogy ideje lenni tenni valamit – vetette oda az ablakon kibámulva
A doki nem kicsit rökönyödött meg és miután úgy ítélte meg, hogy a „kiszámíthatatlan hangulatingadozásai veszélyesek a környezetére”, áthelyezte egy egyszemélyes szobába, amit Rob további puffogással „honorált”.
-Kisasszony, egy percre – szólított meg az orvos is kihúzott a szobából
- Tudja mi a baja?
- Biztosat nem tudok mondani, de sokat segítene, ha felidézné, hogy milyen körülmények között változott meg a hangulata eddig. Lehet, hogy van egy közös pont, amin elindulhatunk, szerintem valami fertőzés lesz. Sajnos Mexikó nem a higiéniáról ismert – mondta keserű mosollyal
- Tudom, de mindig nagyon vigyáztunk, sokszor mostunk kezet stb.
- Lehet, hogy itt a probléma!
- Úgy érti a víz? – néztem rá csodálkozva
- Pontosan. Az nem elég, hogy nem isznak csapvizet, a baktériumok a kezükön is megtapadnak. Hallottam olyan esetről, amikor a páciens a víz miatt betegedett meg és utána, amikor folyadékkal került kapcsolatba, újra hányni kezdett. Akkor is ha nem itta meg. Ez egy kicsit pszichológia is…
- Atyaég! Ez az! Legelőször a fürdőből kijövet változott meg, utána a szökőkútnál, majd a kocsiban, amikor vízzel kínáltam
- Most pedig az infúzió – bólogatott a doki
- A tudatalattia tiltakozik – foglaltam össze
- Én se mondhattam volna szebben – mosolyodott el – De nem kell aggódni, meg fog gyógyulni
-De minek hatására „változik vissza”?
- Nem tudom, ez változó. Általában ha valami nagyon eltereli a figyelmét
- Értem és köszönöm doktor úr
- Nincs mit. Küldök egy nővért, aki elkezdi a kezelést
Kicsit megkönnyebbülve mentem vissza Robhoz és óvatosan felvezettem neki az elméletünket, amit bólogatva fogadott, de nagyon furcsállta azt.
-Olyan, mintha nem lennék ura önmagamnak. Elég szar – húzta el a száját
- Tudom édes, de nemsokára jobban leszel – simogattam meg a kezét
És így is lett. 3 napig ’élveztük a kórház vendégszeretetét’, mivel én is beköltöztem a mellette lévő ágyra.
-Szívem, kérdezhetek valamit? – nézett rám Rob már a taxiban
- Persze
- Nagyon máshogy viselkedtem veled?
- Uhh… hát eléggé. Durva és türelmetlen voltál mindenkivel. Furcsa volt olyannak látni
- Sajnálom. Nem megy nekem ez a „spontánkodás” – mutatott idézőjelet a levegőbe egy kis mosollyal
- Legközelebb, majd megtervezzük – nevettem el magam
A hotelbe érve aztán hatalmas tömeg fogadott minket, természetesen újságírók és rajongók formájában, akik mindent tudni akartak a kórházi látogatásunkról.
-Mi lenne, ha felhívnád a menedzsered, hogy mi történt és ő majd tájékoztatja az embereket. Neked még pihenned kell
- Ez jó ötlet, igazad van – bólogatott és nyúlt is a mobiljáért
Miután bemenekültünk a szállodába, Rob elment az étterembe, hogy hozasson fel vacsit én pedig felmentem a szobába és engedtem egy nagy kád vizet. Gyakorlatilag egész este a ’nyaralást’ pihentük, tv-ztünk és enyelegtünk, másnap ugyanis repültünk vissza. Úgy beszéltük meg, hogy 1 estét Robnál leszek és másnap megyek Pestre, feltéve ha nem rabol el… Ezzel is ’fenyegetett’ ugyanis.
-Mikor találkozunk újra? – kérdezte másnap a reptéren
-Áprilisban jöttök forgatni, ugye?
- Igen, de…
-… de addig nem bírjuk ki – fejeztem be mosolyogva
- Pontosan. Viszont én totál be vagyok táblázva. Március elején kezdünk forgatni itt Londonban, szóval…
- Tudod, hogy sulim van, de majd megbeszéljük, rendben? Mennem kell – néztem a táblára
- Oké. Nagyon szeretlek! – ölelt szorosan magához
- Én is téged
Pár pillanatig még szótlanul álltunk, aztán szomorúan sétáltam a kapuhoz.
Ezt az egy dolgot utáltam a kapcsolatukban. A távolságot. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha én is kint élnék Angliában. Eszembe jutott Lora, az a lány, aki kint dolgozik a Cambridge-i egyetemen. Amint elfoglaltam a helyem a gépen, nem bírtam magammal és előkaptam a telefonom, hogy írjak neki egy gyors sms-t. Annyira beleéltem magam a dologba, hogy egész út alatt a jövőmet tervezgettem, amiben természetesen Rob-nak is fontos szerep jutott.
Ferihegyen aztán vonatra szálltam és hazaindultam, hogy megvalósítsam az álmaimat.
*************************************************************************************

2 évvel később


-Elhiszed, hogy holnap vége lesz 4 évnyi szenvedésnek? – kérdezte Kriszti, a szobatársam, miközben dobozoltuk össze a cuccainkat a koliban
- Egyáltalán nem. Én leragadtam valahol elsőben – nevettem el magam felidézve a rengeteg őrültséget, amit csináltunk
- Emlékszel, amikor Ádám eltanyált azzal a Tesco-s bevásárló kocsival? Azt hittem ott marad
- Uhh, igen. De utána hősiesen eljött még velünk karaokizni – idéztem fel vigyorogva
- Istenem, hányszor mentünk bulizni kézen fogva, énekelve és totál elázva – nosztalgiázott Kriszti is, olyan arccal,mint ahogy az anyuka idézi fel a gyermeke első lépéseit
- És hányszor ébredtünk másnaposan, totál elmaszatolódott sminkkel reggel
- Utána meg mindig kitámolyogtunk tusolni és rendszeresen visszaaludtunk a zuhany alatt – nevettünk fel hangosan
- Jajj, hiányozni fogsz – borultam a nyakába
Kezdett szomorúvá válni a hangulat, úgyhogy betettem a közös számunkat, a Dancing in the moonlight-ot, és folytattuk a pakolást.
- Hogy fogtok ünnepelni holnap?
- Anyáék és tesóm idejön a diplomaosztóra, aztán a vendégeket este 6-ra hívtuk otthonra. Szóval lesz idejük elköltöztetni meg ilyesmi
- És Rob?
- Ő sajnos nem tud eljönni. Forgat – mondtam már hozzászokva
- Értem. Van egy fantasztikus ötletem – csillant fel a szeme
- Nem fogok megint bugyiban fürdeni a tóban – idéztem fel egy elég kínos esetet, de ő csak legyintett
- Estére összecsődítem a bandát és bulizunk még egy utolsót
- Kriszti, holnap lesz a diplomaosztónk. Át kell vennünk egy kis izét rengeteg ember és kamera előtt – emlékeztettem ismerve a másnapos minket
- Nem kell berúgni, csak mókázunk kicsit és korán hazajövünk – bizonygatta, de nyilván ő sem hitte, amit mond
- Okés – egyeztem bele én is
7 körül végeztünk a pakolással, aztán elmentünk boltba venni pár dolgot estére. Annak ellenére, hogy a szobánk dobozokkal volt tömve, odahívtuk a többieket, pont mint régen. 9-kor aztán szállingózni kezdtek az emberek, mindenki egy rekesz piával a kezében.
-Buli vaaaaaaaaaaan – ordította Norbi és letette az ajtó mellé a 2 zacskó piáját
Az egész szinten hasonló állapotok uralkodtak, de nekem valahogy nem esett olyan jól az alkohol, mint általában.
-Igyál Zitúús – nyomott a kezembe Gabci egy poharat
- Iszok én, ne aggódj – nevettem el magam
- Akkor jó. Amúgy egy csávó téged keres. Amikor előbb lent cigiztünk, akkor. – nyökögte vigyorogva
Láttam, hogy képtelen értelmesen befejezni a mondatot, szóval lesétáltam a koli elé, de senkit nem láttam, úgyhogy visszaindultam.
-Jaj de türelmetlen valaki – hallottam a hátam mögül

Köszönömköszönömköszönöm

1. Ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2. A logót kirakom a blogomba.
3. A szabályzatot kirakom a blogomba.
4. Megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5. Kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6. Megnevezem, hogy kitől- és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7. Betartom a szabályokat.

Vivi, Viki, Nita, Girl Behind The Curtain, Lilla köszi szééépen :)

Mindenkinek szeretném adni, akit olvasok!

Név: Zita
Lakhely: Szeged (Most Hollandia)

Születési hely: Szeged
Magasság: kb 170 cm
Névnap: április 27
Foglalkozás: tanuló
Testvérek: 1 báty (25)
Anyanyelv:magyar
Beszélt nyelvek: magyar, angol, olasz, kicsi holland
Gyűjtemény: mindent gyűjtök
Cipőméret: 39
Iskola: Kodolányi János főiskola (Noordelijke Hogeschool)
Kedvencek: barátok
Hobbi: zENe
Zsebpénz: változik :)
Álom: boldog vagyok 8) el szeretnék azért menni Mount Szt. Michael-be
Szerencsszám: 4
Szeretnék találkozni: Paul McCartney-val
Háziállatok: Hubci (vizsla), 2 macska

Part II.

Hoppá bizony meg is jött az új rész, amiben újabb infók derülnek ki Rob titokzatos betegségéről. Ha ezt, és az előző részt is figyelmesen olvassátok, észre lehet venni egy közös pontot, ami a betegség kulcsa lesz. ;)Hajrá és várom a kommenteket!

L

73. rész
Teljes pánikban vonszoltam Robertet magam után, miután hívattam egy taxit a még sokkos pénztáros lánnyal. Elképzelésem se volt, hogy mi okozhat ilyen hangulatváltozásokat és 35 fokban hideg testrészeket.
-Hogy érzed magad? – dörzsöltem meg a karját
- Furán
- O-oké, mindjárt jobb lesz. Itt a kocsi, gyere
Olyan volt, mintha egy bábut kellett volna mozgásra bírnom, nem is tudta, hogy hol van szegény.
-Igyál egy kis vizet – nyújtottam felé az ásványvizes palackot
Erre úgy nézett rám, mintha másik bolygóról jöttem volna ráadásul az életére akarnék törni.
-Nem kérek – intett le durván
Kb. negyed óra múlva bekanyarodtunk egy hatalmas fehér épület elé, majd egy rövid veszekedés és akadékoskodás után a betegfelvételre vonszoltam. Természetesen a nővér alig beszélt angolul, én pedig spanyolul, úgyhogy leginkább elmutogattam, hogy mi a baja Rob-nak, aki tüntetőleg hátat fordított nekünk, mintha nem is ő lenne beteg. Ezzel persze megcáfolta a „nagyon rosszul van” állításomat, úgyhogy egy papírral leültettek minket.
-Kiváncsi leszek, hogy töltöd ezt ki –bökött a fejével a spanyol nyelvű lap felé
- Mi lenne, ha segítenél a cseszegetés helyett?! El se hiszem…
- Mit?
- Te komolyan nem érzed, hogy valami nem oké veled? – néztem rá kétségbeesetten
- Ccc…
- Mit cüccögsz? Ne csináld
- Egyszerűen nem vagyok neked elég jó és ilyen hülye indokot keresel
- Te hallod ilyenkor magad?! Na jó, ezt nem folytatom. Beteg vagy és meg kell, hogy vizsgáljanak.
Erre csak megrántotta a vállát és egy újságba temetkezett, amíg én kitöltöttem a biztos részeket, a többit üresen hagytam. Visszavittem a pulthoz a papírokat, aztán már „csak” várnunk kellett, amíg szólítanak.
-Öhmm… ez nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – jegyeztem meg a nővérnek
- Miről beszélni?
- Ő egy elég híres ember és ha bemondják a nevét, akkor itt elszabadul a pokol
- Milyen pokol? – nézett rám értetlenül
- Mindegy, felejtse el – ráztam meg a fejem és visszaindultam Robhoz, aki éppen vidáman telefonált valakivel
Kicsit ugyan félve a következő reakciójától, de leültem mellé és vártam, hogy befejezze.
-Tom hívott, kiváncsi volt, hogy hogy bírjuk „Mehico”-t – kurjantott vidáman, mire én csak a szememet meresztgettem
- Oké, mindjárt mehetünk a dokihoz
- Rendben – egyezett bele minden akadékoskodás nélkül
Rob megállás nélkül valamilyen ritmust ütött a combján és tekintgetett és pedig agyalni kezdtem. Átgondoltam az összes Dr. House, Vészhelyzet és hasonló általam ismert és szeretett kórházas sorozat összes részét, hogy rájöjjek, hogy kb. mi lehet a baja, de 10 perc után rájöttem, hogy elég nevetséges vagyok. Nem én fogom őt diagnosztizálni…
-Robert Pattinson – mondta be a nő unottan, mire általános moraj futott végig a várótermen
- Ok, gyere – ragadtam karon és futólépésben mentünk a vizsgálóba
-Szép jónapot! – köszöntött minket vidáman egy végre angolul beszélő orvos
- Hello doki. Rob Pattinson vagyok – nyújtott kezet
- Dr. Jorge Lopez. Nagyon örülök. Szóval, mi a panasza?
Mivel Rob továbbra is csak vigyorgott és az orvos sztetoszkópját bűvölte, átvettem a szót.
-Nagyon erős hangulatingadozásai vannak és jéghideg mindene. Ma reggel kezdődött, miután tegnap elrontotta a gyomrát vagy nem is tudom.
- Hányt a beteg? – kérdezte miután felfektette az asztalra
- Igen, egész este. De itattam, hogy ne száradjon ki
- Azt jól tette, de így sincs elég folyadék a szervezetében. Ma már nem volt ilyen problémája?
- Nem. De egyik pillanatban boldog és kedves, utána pedig durva mindenkivel, velem is
- Ne haragudj szívem – szólalt meg Rob
Az orvos megnyomogatta a hasát, meghallgatta a szívét és a tüdejét, de semmi érdemlegeset nem tudott mondani.
-Megkapták a szükséges védőoltásokat, mielőtt idejöttek?
- Nem igazán… elég spontán volt a dolog – feleltem és nagyon hülyén éreztem magam
- Ugye tudják, hogy ez elég nagy felelőtlenség? Lefuttatok pár tesztet a leggyakoribb fertőzésekre, úgyhogy felvesszük önt Mr. Pattinson
- Nagyszerű – húzta el a száját
- Keressék Ms. Gallardo-t, ő felveszi az osztályra, átöltözteti és kezdetnek kap egy nagy adag infúziót – magyarázta az orvos, majd átnyújtott egy papírt
-Köszönjük szépen. Viszlát – köszöntünk el, majd átmentünk a férfi osztályra a nővérhez
Átadtuk a papírokat, ő pedig egy hálóinget Robnak, majd egy 10 fős kórterembe vezetett minket.
-O-ó – csúszott ki a számon
- Jó ez, majd gitározunk együtt meg ilyenek- lelkendezett Rob, mintha egy vidámparkba érkeztünk volna meg
- Nem azért vagy itt, hogy gitározz szívem. Öltözz át, itt megvárlak
- Okés – rántotta meg a vállát és eltűnt a fürdőben
Félénken néztem körbe, ahol 7 mexikói fazon nézett vissza rám.
-Mr. Pattinson? – kérdezte a nővér
- Öltözik
- Rendben. Meghoztam az infúziót, ezt bekötjük és miután lefolyt veszünk vért, aztán jön a doktor úr
Rob visszacsoszogott a félig felvett cipőjében és egy tipikus kórházi hálóingben, aztán befeküdt az ágyba. Becsületére legyen mondva a nőnek, hogy megpróbálta ugyanazt elmondani neki is, amit nekem, de nem jött össze, úgyhogy átvettem a dolgot, amíg ő beszúrta a tűt Rob kézfejébe és felakasztotta az infúziót az állványra.
-Áuuu, nem tudná finomabban? – förmedt rá
- Excusas – rebegte meglepetten
- Hozzám angolul beszéljen, ha lehet
- Rob, kérlek – csitítottam, majd a nővérhez fordultam – Idehívná Dr. Lopezt, kérem?

Ördög vs. Angyal

Bocsibocsibocsi a nagy szünetért, de nem sok időm van írni. Most viszont szakítottam rá időt, és valami egészen érdekes sült ki belőle 8)


72. rész

-Hogy érzed magad?
- Megvagyok, csak kicsit fáj a gyomrom – motyogta hamuszürke, izzadt arccal
- Pont úgy nézel ki… Menj, fürödj meg aztán feküdj le – terelgettem a kád felé
- Te se nézel ki túl jól – jegyezte meg miközben vetkőzni kezdett
- Csak azt akarod, hogy veled fürödjek – nevettem el magam
Erre csak egy pofavágás volt a válasza, aztán nyafogva beleült a hideg vízbe. Amíg ő a kádban „szenvedett” és hozattam fel egy kis gyomorkímélő ételt és sok teát, majd megágyaztam neki.

Átöltöztem egy kényelmesebb ruhába és a távirányítót nyomogatva vártam, hogy kikászálódjon Rob a kádból. Szokás szerint semmi értelmes nem ment a tv-ben úgyhogy átültem a géphez, ahol aztán szembetalálkoztam magunkkal. Tömérdek mennyiségű fotó készült rólunk a strandon is és a városban andalogva is.

-Remek… - morogtam mérgesen
- Mi a baj? – jött ki Rob lila ajkakkal, tiszta libabőrösen
- Semmi, semmi. Huhh, szivi elég rosszul festesz. Feküdj le
- Minden pasi álma, hogy a barátnője azt mondja, hogy rosszul néz ki
- Nagyon viccesek vagyunk. Most pedig nyugton maradsz, iszol és ha holnap is ilyen rosszul leszel, akkor elmegyünk egy kórházba. Csst – fogtam be a száját még mielőtt ellenkezni tudott volna
Az este további részében őt őriztem, néha elbóbiskolt, de a gyomra nem hagyta aludni, óránként ment hányni.
-Olyan vagyok, mint egy másnapos tini – motyogta egy újabb wc-látogatás után, hajnali 3 fele a gyűrött arcát masszírozva
- Holnapra jobban leszel – feleltem kómásan

Reggel fáradtan nyitogattam a szemem, de örömmel láttam, hogy Rob mellettem fekszik. Lehet, hogy kicsit megnyugodott a gyomra és már tudott aludni egy kicsit. Nem szerettem volna még hazamenni, ráadásul biztos lelkiismeret furdalása lett volna, hogy „tönkretette” a nyaralásunkat. Kimásztam mellőle az ágyból és eltipegtem, hogy letusoljak. Mire visszaértem már ébren volt és a laptop billentyűit püfölte, egyre nagyobb hévvel.

-Látom jobban vagy – jegyeztem meg
- A gyomrom igen, de… láttad ezt a kibaszott sok fotót?! – lökte hanyagul felém a monitort
- Hé-hé, nyugi. Láttam őket, de semmit nem tudsz csinálni. Miért vagy ilyen ingerült?
- Bocs – felelte kurtán
- Mit szeretnél ma csinálni?
- Nekem mindegy – rántotta meg a vállát
- Olvastam, hogy van a közelben egy kastély, gyönyörű kerttel meg szökőkutakkal. Fél órás autóút
- Jól hangzik – erőltetett mosolyt az arcára
- Biztos minden rendben?
- Persze – válaszolta kicsit se meggyőzően

Gőzöm se volt, hogy mi a baja, de jobbnak láttam nem piszkálni, úgyhogy inkább elmentem felöltözni és összekészülni. 10 perc után is még mindig a gép előtt ült a haját markolászva és maga elé motyogva, de amikor kicsit közelebb értem, hirtelen összecsukta azt és felpattant, mondván, hogy mehetünk.

-Öhmm…pizsamában vagy
- Jah, igen, tényleg – nézett végig magán szórakozottan
Erős volt a kísértés, hogy felnyissam a gépet és megnézzem, hogy mi volt annyira titkos, hogy én nem láthattam, de Rob visszatérése megakadályozott ebben.
-Mehetünk? – kérdezte vidáman, mint akit kicseréltek
- I-igen, persze. Biztos minden oké?
- Naná!

Ha azt mondom, hogy dúdolva letáncolt a lépcsőkön, egyáltalán nem túlzok. Boldog boldogtalannak köszönt a hotelben is és az utcán is, amíg a taxira vártunk, majd a taxissal úgy beszélt, mint a legjobb barátjával. Egész úton a kezemmel játszogatott, és fülig ért a szája. A kastélyhoz érve aztán elég nagy sorral találtuk szembe magunkat, ami fél pillanat alatt elvette a kedvét mindentől.
-Persze, nyugodtan adja oda az összes apró pénzét, nehogy haladjunk is valahova! – jegyezte meg félhangosan a sorban állva

- Rob, mi a fene van veled? – néztem rá döbbenten
- Semmi, de mit kell itt szerencsétlenkedni?
- Nyugodj megy, nem sietünk sehova

Erre már nem szólt semmit, csak fintorogva rázta a fejét, de persze mindenki minket nézett, nekem meg égett az arcom.
1-2 gunyoros megjegyzés a pénztáros lánynak is jutott, aki alig akart magához térni a Rob okozta tripla sokktól.

-Ez meg mire volt jó?
- Láttad, hogy nézett rám? Mint egy űrlényre…
- Attól még nem kell leharapni a fejét. Örült, hogy látott téged
- Jah, tényleg nagy szám vagyok

Kitágult szemekkel, értetlenül néztem, ahogy unottan előre sétál, majd megáll egy szökőkút mellett, ahol 2 kisgyerek játszott. Gyorsan utána mentem, mert nem akartam, hogy őket is leordítsa valamiért, de legnagyobb meglepetésemre pont az ellenkezője történt. Leguggolt melléjük és mosolyogva beszélgetni kezdett velük. Az egyik kislány, olyan 7-8 éves lehetett és láthatóan felismerte benne a ’vámpírt’, mert elég tartózkodó volt vele és az arcát, fogait vizslatta.

-Ne aggódj, én nem vagyok vámpír- nyugtatgatta Rob kedvesen
- Nyilván nem vallanád be – feleselt a kicsi
- Hú de felvágták a nyelved – nevette el magát
- Nem is – nyújtotta ki a „bizonyítékot”
- Hmm. Tényleg egyben van. Akkor mondjuk fogd meg a kezem. Ha vámpír lennék, akkor hideg lenne, igaz?
- Igen – bólogatott buzgón, majd óvatosan megtapogatta a karját
- Na?
- Hideg – suttogta a kislány, majd elfutott, mire Rob zavartan simított végig a karján
- Jól vagy? – léptem hozzá
- Nem. Valami nagyon nem oké velem – rázta meg a fejét
- Jó, jó nyugi. Azonnal megyünk a kórházba – fogtam meg a jéghideg kezét