Liliom

Annyira nagyon elbódított ez a rengeteg sok látogató (per pillanat 190 ember, úgy, hogy reggel tettem fel), hogy felteszem Nektek az új részt. Ráadásul kóros Rob hiányt vélek felfedezni, ezért sürgetem a dolgot:) Kösziköszi mindent:D

29. rész

-Menj már innen! – kiabáltam Zacre és próbáltam arrébb lökdösni
- Mi ez az egész? Azt mondtad, hogy azzal az olasz csajjal leszel, aztán mentek el – mondta Rob a fogai közt préselve a szavakat
- Így is volt, csak aztán beállítottak. Nem hívtam őket, hidd el! – magyaráztam, miközben Zac kezét próbáltam távol tartani magamtól és a géptől is. Mivel nem igen sikerült, bementem a géppel együtt a hálóba.
- Ki volt ez a srác? – kérdezte hidegen
- Ő Zac, meséltem róla. Tudod ő a mentorom
- Jah, a mentorod – mondta gúnyosan
- Igen az! Most mi bajod van? Mondtam, hogy meglepetés szerűen állítottak be, nem hívtam őket
- Hogy mi a bajom? Mondjuk az, hogy itt ülök a gép előtt, és megörülök, amikor látom hogy hívsz, aztán valami srác vigyorog a kamerába, aki azt ecseteli, hogy te milyen jó csaj vagy és, hogy mennyire tetszik neki a közös lakásunk – felelte egyre erősödő hangon
- Zac részeg, nem kell vele foglalkozni. Ő csinálta a zenét, azért volt nála a laptopom
- És mi volt az a „hé kislány, dögös vagy ma este” Mikor kerültetek ennyire közel egymáshoz? – kérdezte ironikusan
- Ugye meg se fordul a fejedben, hogy lefeküdtem vele?! - néztem rá döbbenten
- Nem én mondtam… Én most megyek – közölte egyszerűen
- Nem mész te sehova! Hogy juthat ilyen eszedbe?
- Most nem… nem bírok most veled beszélni – felelte a kamera mellé nézve
- Mi az, hogy nem tudsz velem beszélni? – kérdeztem dühösen
- Mindegy. Megyek. Szia – mondta és már ki is lépett
Azonnal kijelentkezett, úgyhogy nem is tudtam visszahívni. Ültem az ágyon és egyszerre voltam Rob-ra és Zac-re is mérges, és mivel utóbbi „kéznél” volt, minden dühömet rajta töltöttem ki.
-Takarodj ki a lakásomból – kiabáltam Zac-re miután visszamentem a nappaliba
- Csillapodj kislány!
- Ne kislányozz többet és engem ne csitítgass! Miattad vesztem össze a barátommal, csak mert 25 éves korodra nem szorult annyi értelem abba a beton fejedbe, hogy tudd hol a határ a piában és, hogy nem hívogatunk fel senkit más gépéről! – mondtam már hisztérikusan
Zac dermedten nézett rám és látszott, hogy nem tud megszólalni. A többiek értetlenül figyeltek, aztán Ben reagált először.
-Gyere haver, lépjünk le – mondta Zac-nek és felhúzta a kanapéról, hogy az ajtó felé terelje.
- Nem akarok elmenni! Hagyjál már – mordult Ben-re és kirántotta a kezét a szorításából
- Nem érdekel, elmegyünk. A házigazda kérte.
- Leszarom mit akar az a kis ribanc
- Hé-hé, hagyd ezt abba. Így is elég bajt csináltál már!
Annyira mérges voltam, hogy nem is tudom mi tartott vissza attól, hogy nekimenjek Zac-nek. Nagy nehezen sikerült kiterelni, majd a többiek is követték őket, aminek az adott pillanatban nagyon tudtam örülni.
-Minden rendben? Nem akarod, hogy maradjak? – kérdezte aggodalmasan az ajtóból Giorgia
- Köszi, aranyos vagy, de egyedül szeretnék lenni. Menj nyugodtan Paolóval – feleltem és sikerült egy halvány mosolyt erőltetnem az arcomra
- Rendben. Majd beszélünk!
A lakásban kb. akkora összevisszaság volt, mint bennem. Levettem a bulis szerelésemet és otthoni ruhába bújtam, hogy nekifogjak a rendrakásnak. Többször próbáltam felhívni Robert-et, de soha nem vette fel. Ezen annyira berágtam, hogy eldöntöttem, nem keresem. Végtére is semmi rosszat nem csináltam, nem én hívtam meg őket. Sokáig csak forgolódtam az ágyban, végül elnyomott az álom.
Reggel hatalmas karikákkal a szemem alatt ébredtem. Monoton módon elvégeztem a reggeli teendőket, majd felöltöztem, bár Isten tudja mit vettem fel. Kómásan léptem ki az utcára, ahol jött a következő „csapás”. Vagy 10 paparazzi kezdett vad kattogtatásba, amint megláttak, mire rémültem kaptam az arcom elé a kezem.
-Mi a fenét akarnak? – kérdeztem ingerülten, mivel eddig sose vártak rám a lakás előtt
- Mit gondolsz, mióta vigasztalódik Robert Kristennel? – kérdezte egy kék baseball sapkás lesifotós
- Miről beszélsz?
- Nem láttad még az újságot? – tudakolta kaján vigyorral és odaadott egyet, majd beélesítette a kameráját, hogy felvegye a reakciómat
Gyorsan elfordultam és arrébb mentem, hogy elolvashassam.
Szalagcím: „Kristen segíti át Robert-et a szakításon” Mellette lévő képen pedig Robert és én vagyunk, középen „ketté tépve”.
A cikk: „Ma, hajnali egy óra körül Kristen a szobapincért hívta, és két üveg vodkát valamint egy kis csipegetnivalót kéretett Robert szobájába. Ő nyitott ajtót a pincérnek, aki elmondta, hogy a minibár ki volt fosztva, Pattinson pedig részegen beszélt maga elé. Kristen gyakorlatilag kizavarta a pincért, és azonnal Rob-hoz sietett az „utánpótlással”. Egy bennfentes elárulta, hogy a részegség oka a barátnőjével történt veszekedés volt. A lányt többször látták már más férfiakkal sétálni Oxford utcáin, ami nyilván csípte Robert szemét. A szakításban kollégái 100%-osan mellette állnak, legfőbb támasza Stewart kisasszony, akivel egyébként is sok időt tölt. Nyilvánvalóan a veszekedés alatt is Robert szobájában tartózkodott…”
Nem tudtam tovább olvasni, mert elvakított a düh és erősen rám tört a sírhatnék is. A lesifotósok pofátlanul az arcomba tolták a gépeiket, mire az egyiknek kiütöttem a kezéből, majd sarkon fordultam és sietős léptekkel az egyetem felé mentem.
-Az a hülye kis ribanc rámászott Rob-ra. Mi a francért borította ki ez a hülyeség annyira, hogy így leigya magát. Nem az a fajta, vagy legalábbis nem ilyennek ismertem meg… -mondtam magamban.
Egyszerre voltam dühös, megalázott és szomorú is. Amikor beléptem az aulába, az összes szem rám szegeződött és megindult a pusmogás. Nem néztem senkire, csak mentem előre a remélhetőleg nyugalmasabb terembe. Szótlanul beültem a helyemre és vártam, hogy történjen valami. Paolo nem nagyon volt képben, de látta rajtam, hogy nem javasolt hozzám szólni, úgyhogy hagyott. Nem tudom miről volt szó az előadáson, de nem is érdekelt, csak a napot akartam túlélni. Következő órára menet összefutottam Pamirával, aki intenzív Kristen és Zac szidásba kezdett. Végig hallgattam a szóáradatot, aztán megjegyeztem, hogy a megcsaláshoz 2 ember kell. Ezt nem igazán vette jó néven, de nem firtatta a dolgot.
Ebédkor már a dühöt felváltotta a mérhetetlen szomorúság és fájdalom. Paolónak elmondtam nagyjából, hogy mi történt, majd megkértem, hogy ne nagyon beszéljünk róla, amit tiszteletben tartott.
-Mi újság Giorgiával? – kérdeztem erőtlen hangon
- Hát tegnap nekünk se volt már kedvünk elmenni bulizni, úgyhogy visszasétáltunk a kolihoz, miközben rengeteget beszélgettünk. Aztán… szóval megcsókoltam. Úgyhogy most megpróbáljuk együtt – mondta egy boldog mosollyal
- De jó! Örülök, hogy egymásra tal… – feleltem, de félbeszakítottak
- Sziasztok! Leülhetnék egy kicsit? Szeretnék beszélni veled
- Nem akarok veled beszélni Zac. Menj el! – mondtam hidegen
- Szeretnék bocsánatot kérni
- Ha te nem mész el, akkor megyek én – álltam fel az asztaltól és válaszra se méltatva elsétáltam
Miközben átvágtam az ebédlőn, láttam, hogy Tracy tátott szájjal nézett minket, ami időlegesen elvonta a figyelmét a kezében szorongatott és mutogatott újságcikkről. Nem törődtem vele, kitartóan mentem előre, hogy a teremben leüljek majd a leghátsó padba, és elbújhassak egy kicsit. Be is csusszantam a kívánt helyre, majd a padra tett táskámra feküdtem. Lassan el kezdtek folyni a könnyeim, de nem volt erőm megállítani őket. A rezgő telefonom zökkentett ki a merengésből.
-Szia Lacey! – szóltam bele sírós hangon
- Semmi nem igaz belőle, ne hidd el! – hadarta köszönés nélkül
- Összevesztünk – szipogtam
- Tudom, de semmi nem történt köztük. Most beszéltem Robert-tel és azt mondta, hogy miután összevesztetek, mérgében beleütött a falba, amit meghallott a mellette lévő szobában Kristen. Átment megnézni, hogy mi történt, de ennyi
- És a vodka?
- Tényleg Kristen rendelte és ő is vette át, mondván, hogy majd együtt megisszák. A minibáros történet teljesen blama volt, mivel nem hiányzott belőle semmi. Rob azt mondta Kristennek, hogy lefekszik aludni, úgyhogy jobb lenne ha elmenne.
- Persze…
- Így volt, hidd el. Utána átment hozzá Jackson és vele volt reggelig.
- Ki az a Jackson?
- Jackson Rathbone, a kollégája.
- Ha ez mind így történt, akkor miért nem hív fel, hogy megbeszéljük? – kérdeztem szomorúan
- Azt mondta, hogy rengetegszer hívott, de nem vetted fel
- Ez nem igaz, hallottam volna, ha hív
- Én ennél tovább nem akarok ebbe beleszólni, a ti dolgotok
- Rendben. Köszönöm, hogy felhívtál
- Nincs mit. Szia
- Szia! – mondtam és kinyomtam a telefont
9 nem fogadott hívás-állt a kijelzőn
De ez hogy lehet? Mindig hallom, vagy érzem, ha csörög a telefonom. Ennyire elkalandoztam volna? Nem csodálkoznék mondjuk. Meg kellett még emésztenem a hallottakat, annak ellenére, hogy sejtettem az egész lerészegedős sztori hamisságát. Legbelül tudtam, hogy nem csalna meg, de ki tudja mit tett miután ennyire kiborította ez a Zac-es dolog. Észre se vettem, hogy közben elkezdődött az óra, de szerencsére épp egy könnyebb tárgy volt, úgyhogy nem számított, hogy nem figyelek. Óra közben is többször hívott, de mindig kinyomtam. Lehet, hogy nem csalt meg, de engem meggyanúsított, amit nem tudtam lenyelni. Órák után felvettem a napszemüvegem és egyenesen hazaindultam a kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Az egyetem előtt egy nagyobb csoportra lettem figyelmes, akik körbeálltak valakit. Megpróbáltam feltűnés nélkül kideríteni, hogy mi folyik ott, de lehet, hogy jobb lett volna elkerülnöm. Tracy állt a körben és azt magyarázta a riporternek, hogy ő egy nagyon jó barátnőm, és hogy mennyire magam alatt vagyok. Csak Kristen-t szidom, ő pedig hallgatja, közben viszont nem ért egyet velem, mivel én többször is megcsaltam Robert-et. Több se kellett nekem, félrelökdösve az embereket befurakodtam hozzá és kiabálni kezdtem vele.
-Mit képzelsz te magadról? Bármit kitalálsz, hogy végre rád figyeljen valaki?
- Nyugodj meg, tudom, hogy mérges vagy de ne rajtam vezesd le – mondta tettetett kedvességgel Tracy
- Még szép, hogy mérges vagyok, hogyha valótlan dolgokat állít rólam valaki, puszta féltékenységből
- Még hogy féltékenység? Na ne nevettess! Már nem is lenne kire féltékenynek lennem, ráadásul van barátom is – mondta már vicsorogva
- Ó valóban? És ki lenne az? Esetleg Zac? Hát hadd világosítsalak fel aranyom, hogy Zac csak meg akar dönteni, ami lássuk be, nem nehéz feladat – közöltem egyszerűen, majd a gyűrűből kitörve otthagytam őket.
A lakás előtt a reggelinél is több paparazzi álldogált, de egy füzetemet magam elé tartva elrobogtam mellettük, fel a lakásba. Bezártam az ajtót, majd zokogva borultam a kanapéra. Egész este ott feküdtem és kisebb megszakításokkal végig sírtam az éjszakát. Robert rengetegszer hívott, de annyira megbántottnak éreztem magam, hogy nem tudtam beszélni vele. Nem értettem, hogy miért viselkedek úgy ahogyan. Egyik felem nem tudta feldolgozni, hogy azt hitte Rob, hogy megcsaltam, a másik viszont valamennyire megértette a reakcióját. Viszont mind a két felem szerette. Hajnali 2 óra körül tudtam nyugodtam meg annyira, hogy el tudjak aludni.
Reggel, amikor kinéztem az ablakon, láttam a lesifotósokat, úgyhogy a hátsó kijárat mellett döntöttem. A napszemüveg most is megvolt, de már jóval nyugodtabban mentem be az egyetemre, ahol hasonlók voltak a reakciók, mint előző nap. Próbáltam az előadásokkal elterelni a figyelmemet, de Rob hívásai folyton megakadályoztak ebben. Mielőtt elindultam volna haza, Zac megint megállított.
-Szia! Kérlek, csak 5 percet adj nekem, aztán itt hagyhatsz – kérlelt bátortalan hangon
- Nem akarok veled beszélni. Nagyon megbántottál – mondtam hidegen és elindultam
- Várj! Megértem, hogy haragszol rám, teljesen igazad van. De mindent meg fogok tenni, hogy újra jóban legyünk
- Feleslegesek az erőfeszítéseid – vetettem oda neki és haza indultam
- Lehet, de mindent megpróbálok. Remélem szereted a liliomot – kiáltotta utánam, de nem foglalkoztam vele
Már messziről láttam a paparazzikat, úgyhogy megint hátul mentem be. A lépcsőházban voltam, amikor Rob megint hívott, én pedig újfent kinyomtam. Amint beléptem a lakásba, földbegyökerezett a lábam
-Miért nem veszed fel a telefonod? – kérdezte ingerülten