Igaz?

Íme az új rész, ami kicsit borongósabb és szomorúbb az előzőeknél, de majd csak kiderül az ég...:) Köszönöm a dicséretet, továbbra is várom a kommenteket:)

„And even if we never marry
I will always love you, baby
Childishly”

20. rész

Képtelen voltam beletörődni, hogy el kell utaznia. Csak magam elé bámultam és próbáltam feldolgozni, hogy 2, 5 hónapig csak a hangját fogom hallani. Tudtam, hogy Amerikába kell mennie szeptember elején, de addig úgy terveztük, hogy összeköltözünk a nemrég vásárolt oxford-i lakásában, de mindenekelőtt minimum 5 napig nálunk lesz. Látszott rajta, hogy ő se nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, csak fel-le görgette a levelet és halkan szitkozódott.

-Akkor most hogy lesz? – kérdeztem szomorúan
- Muszáj holnap dél körül már felmennem a reptérre, mert Londonból megyek Scottal. Odahozza a cuccomat
- És Oxford? Mikor jössz egyáltalán vissza?
- November 14-én – mondta miután kikereste a levélből
- Akkor beköltözök a kollégiumba, ahogy javasolta az egyetem. Szerencsére még nem írtam nekik, hogy nem kell a hely
- Miért mennél koleszba, mikor ott a lakás? – kérdezte Rob értetlenül
- Nem gondolod, hogy nélküled beköltözök a lakásodba?
- Dehogynem! Magunknak vettem, úgyhogy nyugodtan költözz csak oda. Majd szólok Scottnak, hogy adja oda a kulcsokat Laceynek, az asszisztensemnek és ő majd mindent elintéz.
- Biztos vagy benne?
- Persze. Legalább belakod, mire visszajövök – mondta halvány mosollyal és magához ölelt, amitől megint eltört a mécses

Próbált vigasztalni, de látszott, hogy őt is nagyon elszomorította a dolog. Sokáig nem tudtunk elaludni, csak feküdtem az oldalához bújva és csöndesen beszélgettünk. Lehet, hogy csak 1,5 hónapról volt szó, de mi mégis minimum 1, 5 évnek éreztük.
Reggel már 7 óra körül felébredtem, és nem sokkal utána Rob is nyitogatni kezdte a szemeit.
-Kimegyek beszélek anyáékkal, mert még nem is tudják, hogy el kell menned. Biztos ezért is engem fog okolni…- mondtam halkan
- Kimenjek veled?
- Ne, nem kell. Mindjárt visszajövök
Kimásztam az ágyból és gyorsan összeraktam a fejemben a mondanivalómat. Anya a konyhaasztalnál ült, éppen kávézott és az újságot lapozgatta. Jó kedvűnek tűnt.
-Jó reggelt! – köszöntem bágyadtan
-Jó reggelt! Hogyhogy ilyen korán?
- Hát nem aludtunk sokat, mert tegnap Robert kapott egy e-mailt, hogy Los Angelesbe kell utaznia. Ma este indul a gépe, délben pedig Pestről a Londonba menő repülője – fejeztem be és a reakcióját figyeltem
- Ó ez rossz hír! Nagyon sajnálom, hogy nem tud tovább maradni – mondta anya, meglepetésemre egészen kedvesen.
- Hát igen, én is. De azt mondta, hogy attól még költözzek be nyugodtan az ő lakásába Oxfordba – folytattam óvatosan, mert tudtam, hogy kényesebb témához értünk. Nem támogatták az összeköltözés gondolatát.
- Egyedül? – vonta fel a szemöldökét anya
- Kezdetben igen, aztán amikor visszajön, akkor ő is odaköltözik
- Meddig kell Amerikában lennie? – faggatott tovább
- November elejéig – füllentettem kicsit a magam megnyugtatására is
- Hát te tudod. De nem leszel nagyon egyedül ott?
- Nem tudom. Majd kiderül
- Jól van. Na, megyek dolgozni, este jövök - mondta, majd megpuszilta a homlokom
Egy hajszálnyival jobb kedvem lett, mert gyakorlatilag pont ellentétes reakcióra számítottam, ezért már azon sem akadtam fenn, hogy elköszönni se akart Robtól. Készítettem két kávét és visszabotorkáltam a szobámba.
-Na, hogy fogadta? Nem hallottam kiabálást… - mondta féloldalas mosollyal, miközben a kávéját fújkálta
-Egészen jól, azt mondta sajnálja, hogy ilyen hamar el kell menned
- Scott írt még egy e-mail-t, hogy küldet ide egy kocsit 10 órára, mert 2-kor indul a gépem Londonba
- Oké, akkor gyorsan összekapom magam én is elmegyek veled. Majd hazajövök vonattal. Mi a gond? – kérdeztem, mert csak a fejét rázta szomorúan
- Jobb lenne ha nem jönnél fel velem. Állítólag túl sok a ”szerelmes kép és infó” mostanában rólam, ami a menedzserem szerint árt a hírnevemnek. Engem pont nem érdekel, hogy mit írnak, de muszáj azt csinálnom, amit Scott mond
- Ezek szerint ő mondta, hogy ne kísérjelek ki a reptérre? – kérdeztem ingerülten
- Igen, de nyugi. Ne húzd fel magad. Nem ér annyit – mondta a vállamat simogatva
- De milyen jogon mondja meg nekünk egy a hülye szakállas majom, hogy mit tehetünk?
- Ő a menedzserem, szerződésünk van. – közölte egyszerűen Rob
- De…de… én ki szeretnék menni veled – hüppögtem a vállára borulva
- Lehet, hogy jobb lesz így. Nem hiszem, hogy fel tudnék szállni a gépre, ha ott lennél – mondta halkan
- Renden, akkor… akkor majd itthon elbúcsúzunk. De hívj fel, mielőtt felszállnál a gépre, rendben? – kérdeztem és megtöröltem könnyes arcomat
- Persze, felhívlak. De lassan el kellene kezdenem pakolni.
- Oké, addig készítek reggelit és pár szendvicset neked az útra
Gyorsan átöltöztem, majd kimentem a konyhába és nekiláttam körözöttet csinálni, mivel határozottan ez volt a kedvenc magyar étele. Nem nagyon szóltunk egymáshoz egész reggeli alatt, csak a szemünkkel „beszélgettünk”. A bensőséges csendünket apa törte meg, aki vidáman leült mellénk reggelizni.
-Mi ez a komorság fiatalok?
- Robert-nek Los Angelesbe kell utazni ma este. 10-re jön érte a kocsi, ami felviszi Ferihegyre – foglaltam össze röviden
- Hát ez rossz hír – mondta apa nulla érzelemmel az arcán
- Öhmm…igen – motyogtam zavarodottan. Azt hittem kedveli Robert-et.
- Hogy képzeled ezt, hogy így megbántod a lányomat, mi? – csattant fel apa, immáron angolul
- Nem az ő… – kezdtem döbbenten
- Te most ebbe ne szólj bele! – förmedt rám és Robert-re szegezte gyilkos tekintetét
- Soha nem bántanám meg a lányát szánt szándékkal. Nem akarok mentegetőzni, de erről nem én tehetek – felelte Rob és férfiasan állta a pillantását
Apát láthatóan meglepte a válasza, ezért inkább újra „támadott”.
-Attól, hogy most ilyen felkapott színész lettél, még nem beszélhetsz így velem! Tudtam, hogy nem lesz jó vége annak, ha egy magadfajta ficsúr a lányom közelébe kerül
- Nem akartam tiszteletlen lenni, de az igazat mondtam. A menedzserem elszúrt valamit, ezért hamarabb kell elutaznom
- Ó, hát, akinek menedzsere van, annak számolnia kell ezzel – gúnyolódott apám
- Elég legyen ebből! Anélkül is elég szarul érezzük magunkat, hogy még te is piszkálnál! – förmedtem rá
- De én csak…
- Nincs semmi de. Tudom, hogy engem akarsz védeni, de most nagyon melléfogtál! – mondtam bosszúsan és elindultam a szobám felé Roberttel a sarkamban
Remek. Ha anya normális, akkor apa az idegbeteg, vagy fordítva. Nem sokszor volt még olyan, hogy mind a ketten értelmesen viselkedtek volna.
-Sajnálom ezt az egészet – fordultam Roberthez, aki a táskájában pakolászott
- Ne viccelj, te nem tehetsz róla. Apukádnak igaza van. „ A felkapott színész megbántott” téged – mondta lassan
- Mi?! Ezt azonnal verd ki a fejedből! Scott hülyesége miatt van az egész
- Látod ezért rossz, amikor egy civillel kezd az ember…
- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem félve a választól
- Sehogy. Felejtsd el. Mindjárt itt a kocsi, és még sehogy se állok
- Nem, nem akarom elfelejteni. Úgy értetted, hogy mondjuk Kristen biztosan megértené, mert ő is színész? – szegeztem neki a kérdést és éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa
- Hogy jön ide Kristen?
- A kérdésre válaszolj!
- Úgy értettem, hogy utálom magamat, amiért belerángattalak ebbe a világba. Tudom, hogy senkit se tudnék annyira szeretni „onnan”, mint téged, de őket legalább nem bántanám. Ráadásul minden annyira gyors. Nem azt mondom, hogy ez baj, meg persze nagyrészt én sürgetek mindent. Mint az az eljegyzés dolog, vagy amikor azt mondtam „szeretlek”. Minden olyan lehetetlenül… gyors. – mondta végül befejezve a szóáradatot
- Nem tudom, hogy mit mondhatnék erre… - motyogtam magam elé bámulva. Én is tudtam, hogy minden nagyon gyorsan történik, de egy idő után már nem érdekelt, mert nagyon boldog voltam vele. Az boldogságomat pedig csak fokozta, hogy megtérült az a rengeteg energia (és pénz), amit a tanulmányaimba öltem, hogy egyszer az oxford-i egyetemen tanulhassak.
- Nem akarlak elveszíteni, de amióta veled vagyok nem ezen a bolygón élek. Eddig biztos voltam benne, hogy ez így tökéletes mind a kettőnknek, de lehet, hogy tévedtem. Talán jobb is, hogy kicsit elutazok, bármilyen klisésen is hangzik
- Igen, talán – mondtam halkan és továbbra is üveges tekintettel meredtem magam elé.
- Mindjárt itt a kocsi, úgyhogy pakolnom kéne

Nehezen ugyan, de mozgásra bírtam a földbegyökerezett lábaimat és a sarokból figyeltem Rob gépies mozdulatait. Látszott, hogy ő is teljesen máshol jár, gyötrődik magában. Azt hittem, hogy ismerem, de most mégsem tudtam elképzelni, hogy mi játszódhat le a fejében. Eddig annyira boldognak és elégedettnek volt, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez bármikor is megváltozzon. Nem akartam magamhoz láncolni, mivel nem vagyok az a fajta lány, mégis éreztem, hogy összeroppanok, ha így válunk el. A gondolataimba egy hangos duda szó férkőzött be és rántott vissza a Földre.
-Itt a kocsi, úgyhogy lassan indulok – mondta szomorúan Robert
- Rendben. Jó utat! Remélem, hogy sikerül tisztáznod magadban…mindent. Ugye tudod, hogy én ugyanúgy érzek, mint eddig.
- Igen, tudom. Ezért még nehezebb minden. Majd hívlak – mondta már az ajtóban állva, majd megölelt és egy apró csók után elindult a kocsihoz
- Szeretlek – suttogtam már csak magamnak, majd integetett egy utolsót én pedig visszamentem a konyhába és leroskadtam egy székre az asztalon felejtett szendvicsei mellé.