(L)

IMÁDOM:D:D

Nem direkt álmodtam...

Köszönöm a sok kommentet, utólag pedig bocsi, hogy nyavalyogtam, csak nagyon fontos a véleményetek:) köszönetképpen elég hamar felteszem az új részt, amiben tovább gyűrűznek a bonyodalmak... Remélem izgalmas lesz és tetszeni fog!
Pusz

53. rész


-Anyuka én vagyok az, Richard – mondta szomorúan, de Julie erre csak legyintett egyet és felállt
- Mi történt a házammal? Vigyenek engem haza – felelte mérgesen és felénk indult
- Nagyi, nem vagyunk idegenek, mi vagyunk a családod – állította meg Rob megviselten, mire Julie levette a szemüvegét, majd megrázta a fejét
- Nem hiszem. Hívok egy taxit – csörtetett át az előszobán
- És hova tetszik menni? – kérdeztem csendesen
- Haza – közölte egyszerűen
- És az hol van? – tettem fel egy újabb kérdést, hátha ráébresztem valamire. Soha nem találkoztam még ezzel a betegséggel, ezért nem tudtam, hogy használ-e vagy sem…
- Hát a fiamnál – felelte bizonytalanul
- De hát itt vagyok anyuka – ugrott fel Richard, aki eddig a kezébe temetett arccal ült a fotelban
- Tudom, hogy itt vagy, hol lennél karácsonykor? – nevette el magát
- Jól vagy, nagyi?
- Persze drágám, csak éhes vagyok egy kicsit.
- Rögtön kész az ebéd – eszmélt fel Clare is, mi pedig valamelyest megnyugodva pakoltuk ki az ajándékokat a fa alá
- Sajnálom, hogy látnod kell ezt – mondta halkan Rob
- Ne viccelj, ez nem a te hibád. Senki hibája. Ilyen az élet – simogattam meg a karját és kitettem az utolsó csomagot egy közel 1 méter magas doboz mellé
- Nem égett meg a kezed? – kérdezte huncutul
- Tessék?
- Semmi – rántotta meg a vállát egy kis mosollyal
- Áhh, szóval…ez a hatalmas az enyém? – meresztettem rá a szemem
- Nincs kizárva…Nem-nem-nem. Nem ér fogdosni – húzta el a kezem és elindultunk a szobájába
- 20 perc és kész ebéd gyerekek – szólt utánunk Clare
- Megyek segíteni anyukádnak – álltam meg a lépcsőn, de Rob tovább húzott
- Liz-ék segítenek neki. Te gyere velem szívem – mondta édesen mosolyogva
- Hát jó – adtam be a derekam, bár nem volt nehéz dolga
- Ülj le ide és csukd be a szemed – mutatott az ágyra titokzatosan
- Oké, de miért? – kérdeztem izgatottan
- Elő-karácsonyt tartunk. Becsuktad?
- Igen
- Rendben. Akkor nyújtsd ki a kezed – mondta és a kezébe vette az enyémet
- Úristen – nyögtem, amikor tudatosult bennem, hogy mire készül
- Ne nyisd ki – tette a másik kezét a szememre
- De…
- Nem az, amire gondolsz – nyugtatott meg vigyorogva – vagy egy kicsit mégis -tette hozzá és éreztem, hogy felhúz egy gyűrűt az ujjamra, majd megcsókolja azt
Azonnal kinyitottam a szemem, ránéztem az ujjamra és azonnal mosoly terült el az arcomon. Egy fenyőfás textil gyűrűt kaptam tőle.
-Látnod kellett volna az arcod, amikor el kezdtem felhúzni rá a gyűrűt – mondta Rob nevetéstől fuldokolva
- Hát igen, mert azt beszéltük meg, hogy még várunk – próbáltam magyarázkodni, amire elég furán reagált Rob
- Jah, igen…de…de…semmi – horgasztotta le a fejét
- Mi de? – hajoltam lejjebb, hogy láthassam a szemét
- Ha kapnál egy gyűrűt, azt nem is fogadnád el? – emelte végül rám a tekintetét
- Ezt is elfogadtam – mutattam mosolyogva az ujjamra, de tudtam, hogy nem arra gondol
- Ez komoly dolog – emelte fel az állam
- Tudom, ne haragudj, de…de megbeszéltünk valamit
- Igen. Azt, hogy 2 év múlva házasodunk össze. De ez csak egy gyűrű lenne, nem cibálnálak holnap oltár elé
- Tudom jól…
- Szóval?
- Miért lett ez most ennyire fontos? – vontam fel a szemöldököm
- Hát mert…csak. Csak úgy szóba jött – felelte és zavartan a hajába túrt
- Oké… De nem haragszol, ugye?
- Persze, hogy nem. Csak néha olyan… dinka vagy vagy nem tudom – vigyorodott el
- A tanítvány túlnövi mesterét? – vágtam vissza nevetve és összeborzoltam a haját
- Hát így állunk? – kérdezte tettetett haraggal, majd iszonyatosan csikizni kezdett
Először csak a matracon voltunk, de hamar letornáztam magam a földre és Rob-ot is magammal rántottam.
-Öhmm… Anya üzeni, hogy kész az ebéd – nyitott be Liz kitörni készülő röhögéssel
- Lizzy, ments meg kérlek – nyújtottam fel nevetve a kezem, amit készségesen meg is fogott és felhúzott a földről
- Áruló – fintorgott nővérére Rob
- Szolidaritás, öcsi – vigyorgott vissza, majd lementünk a konyhába ebédelni
Clare újfent minimum 25 személynek főzött, nem is értem, hogy hogy van ennyi energiája. A hűtőbe már nem is fért be semmi, a saláták például a kerti asztalon várták, hogy este megegyék őket.
-Huh, de jól laktam – nyújtózott egy nagyot Rob, majd a hasát kezdte simogatni
- Örülök kisfiam, hogy ízlett. Most pedig mindenki menjen a dolgára, mert nekem még sütnöm kell
- Még?! – nyögött fel egyszerre Rob és Victoria
- Igen, még. Évente egyszer van így együtt a család, még szép, hogy kiteszek magamért
- Már így is eleget dolgoztál anya, pihenj te is – próbálkozott Rob
- Készítek neked epres sütit – dobta meg az aduászt
- Oké, akkor most hagyjuk magára anyát – állt fel vigyorogva és intett a kezével, hogy kövessük a példáját
Mindenki hangosan nevetni kezdett erre én pedig hihetetlen boldogságot éreztem, ahogy szétnéztem az asztalnál ülőkön. Vidámak voltak és imádták egymást. Richard az anyukája hátát simogatta, Rob játékosan a nővéreit piszkálta, hogy hagyják már sütni az anyjukat, aki pedig mosolyogva figyelte fia akcióját.
-Gyere, menjünk fel – súgta a fülembe
- Az elmúlt egy hétben nem ettem annyit, mint most itt nálatok – dőltem az ágyra ernyedten
- Ez velem is így szokott lenni, karácsonykor meg pláne
Rob is lefeküdt mellém és pedig szorosan hozzábújtam, mert fáztam egy kicsit. Nem kellett sok és, mint a jó ovisok elszenderedtünk ebéd után. Elég bizarr álmom volt az alatt a közel 3 óra alatt. Egy esküvőn voltunk, ahol én voltam ugyan a mennyasszony, és Rob a vőlegény, de én Marcus-ra mosolyogtam egész végig, amíg apa kísért. Majd az oltárhoz érve igen-t mondtam, de Rob válla fölött Marcus-t néztem és igazából neki címeztem. És ha ez még nem lenne elég fura, Rob az egészből semmit nem vett észre, Marcus pedig olyan szemtelenül vigyorgott vissza rám és mért végig, hogy kirázott tőle a hideg. Majd miután vége lett a szertartásnak és elindultunk kifelé, Marcus mögém jött és a fülembe súgta, hogy ’igen’. Ekkor pattantak ki a szemeim. Éreztem, hogy gyorsan ver a szívem és ki is voltam pirulva. Kisöpörtem a hajamat az arcomból és a hátamra fordultam, hogy mélyeket tudjak lélegezni.
-Mi a baj kicsim? Rosszat álmodtál? – szólalt meg bágyadtan Rob
- Igen…Bocs, hogy felkeltettelek – simogattam meg az arcát egy erőltetett mosollyal
- Semmi baj, de nem akarod elmondani? Elég… zavartnak tűnsz vagy nem is tudom – ült fel aggodalmasan
Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet elmondani neki, de ha meg nem teszem, akkor azon sértődött volna meg, hogy nem bízom benne, így hát belefogtam.
-Oké, elmondom, de ne legyél ideges. Én nem akartam ilyet álmodni és még soha nem is fordult elé
- Kezdek félni – mondta nevetve, de a szemén látszott, hogy nem túl vidám
- Felesleges… Szóval templomban voltunk és összeházasodtunk de valaki, aki úgy nézett ki, mint én… szóval Marcus-nak címezte azt a bizonyos „Igen”-t, ő pedig a fülembe súgta ugyanazt, amikor mentünk ki. És annyira bizarr volt, hogy ebből senki nem vett észre semmit… Hülyeség volt az egész – motyogtam majd az arcát kezdtem fürkészni, valamiféle reakció után
- Mondj már valamit – kérleltem pár perc néma csend után
- Tényleg fura álom – nyögte ki végül, de nyilván csak azért, hogy mondjon valamit…
- Ennyi?
- Mit kéne erre mondom? Álmodban hozzámentél a legjobb barátomhoz, úgy, hogy mindketten átvertetek. Nem a legjobb dolog ilyet hallani
- Ez így nem igaz és csak egy álom volt! Tényleg engem hibáztatsz? – emeltem fel a hangom
- Én nem mondtam ilyet
- Nem is kellett – feleltem keserűen majd otthagytam a szobájában
Friss levegőre, térre volt szükségem, úgyhogy felkaptam a kabátomat és kimentem a házból. Nem érdekelt merre megyek, csak el innen. Fázósan összekulcsoltam magam előtt a karomat és futólépésben elindultam balra. Hogy lehet ennyire idióta?! Ahelyett, hogy értékelné az őszinteségemet, még bedurcizik egy álom miatt, amiről nem is tehet az ember. Nyilván ez a gyűrűs mizéria és az, hogy tegnap említették Marcus-t valahogy összekapcsolódott az agyamban, bár azt aláírom, hogy nem a legjobb módon. De akkor se így kellett volna reagálnia rá, ráadásul ki is forgatta a szavaimat. Annyira elvakított a düh, hogy nem is figyeltem, hogy merre megyek, egyszer csak a belváros közelében találtam magam. Egy kis bolt és egy videótéka állt az út túloldalán, amik karácsony lévén nyilván zárva voltak, ezért meg se tudtam kérdezni, hogy nekem merre is kéne hazamennem. Ráadásul nem is tudtam Rob pontos címét, amiért el is szégyelltem magam egy pillanatra… A mobilom pedig nyilván a táskámban maradt, ergó a gyér tájékozódási képességemre voltam utalva. Remek…Én, aki egy egyenes úton is simán eltévedek. A haragomat fél perc alatt felváltotta a félelem, hogy nem fogok visszatalálni, ráadásul nagyon fáztam és lassan vacsora és ajándék idő volt. Annál bénább és illetlen dolgot nehezen lehetne elképzelni, mint, hogy a barátom egész családja arra vár a fa körül ülve, hogy a fiuk durcizó barátnője visszataláljon a házhoz… Ahogy tovább hergeltem magam az ilyen gondolatokkal, a maradék reményem és pozitív gondolatom is elszállt. Hirtelen ötlettől vezérelve leléptem a járdáról és integetni kezdtem egy arra jövő kocsinak, ami meg is állt mellettem.
-Elnézést a zavarásért, de nem tudja véletlenül, hogy hol lakik a Pattinson család? – amint kimondtam máris végtelenül idiótának éreztem magam, de nem érdekelt
- Ez London, nem egy kis falu, ahol 10 család lakik összesen – válaszolta ellenségesen a sofőr
- Ez gondolom nemet jelent… Azért köszönöm
Miért is tudta volna végülis… Tovább baktattam a helyesnek vélt irányba, majd miután már vacogtam a hidegtől még egyszer nekiveselkedtem és leintettem egy kocsit.
-Elnézé… - kezdtem a megszokott szöveget, de amikor megláttam, hogy ki ül a volán mögött, elakadt a szavam


A meglepi gyűrű:)

:(

Ennyire nem tetszik a rész vagy csak nem értek rá elolvasni és kommentelni? :( remélem az utóbbi. De ha nem tetszik, azt is írtjátok meg légyszi!
köszipuszi

Karácsony

Boldog új részt lányok! (és lehet, hogy fiúk ;)) Egy-két komolyabb dolog is helyett kapott, bizonyos részek nem lettek annyira könnyedek, mint ahogy talán megszoktátok. Remélem tetszeni fog, várom a véleményeket.
Pusz

52. rész

-Szóval már a fa alatt van – vontam le a következtetést és méregetni kezdtem a csomagokat
- Így van – bólintott, majd a derékig bemászott a hűtőbe valami reggeli után
- Na mi van öcsi, kevés volt a vacsi? – csipkedte meg az oldalát a hálóköntösös Liz
- Hagyjál már – söpörte le magáról a kezét
- Mi ez a veszekedés már kora reggel? – dörrent meg Richard már a lépcsőről
- Semmi, csak Rob annyit eszik, mint mi 5-en együtt – gúnyolódott
- Hát had egyen, legalább férfiasabb lesz
- Kösz apa – fintorgott Rob
- Gyere, pakoljuk ki a reggelit. Biztos a többiek is kérnek – szóltam közbe és kivettem Rob enyhén remegő kezéből egy zöldséges tálat
- Nagyon házias kislányt találtál Robert, meg kell az ilyet becsülni – mondta bölcsen Richard és leült az asztalfőre

A Pattinson család egyértelműen patriarchális volt, azaz a családfő szerepét az apa töltötte be, Clare pedig csúnyán mondva azért volt, hogy kiszolgálja őt. Örültem, hogy Rob-ban nem „öröklődött” át ez ennyire. Terítésbe később Victoriáék is beszálltak, de ők valamiért nem ültek le az asztalhoz, hanem a konyhapulton, nekünk háttal ügyködtek valamin.

-Ti nem vagytok éhesek – kérdeztem mielőtt nekifogtunk volna
- De, mindjárt, csak megcsináljuk anya reggeliét. Nálunk ez ilyen hagyomány, hogy karácsonykor ágyba visszük neki. Most is azért nem kelt még fel, mert erre vár. Bár szerintem már tűkön ül, mert főzni akar már egy ideje – mesélte nevetve Liz és megkent még egy kenyeret
- Jaj, de aranyosak vagytok. Biztos nagyon jól esik anyukátoknak
- Ez a legkevesebb, ő úgyis annyit tett értünk – mondta Rob, amitől még jobban elérzékenyültem
- Na, kész is. Menjünk, mielőtt ő jön le
Azzal a 3 testvér halkan pusmogva felslattyogott az emeletre, én pedig kettesben maradtam az após-jelöltemmel.
-Nagyszerű gyerekek, nem igaz? – nézett utánuk büszkén
- De, nagyszerűek – bólogattam mosolyogva
- Csak olyan keveset vannak itthon, pláne Robert. Szinte csak az újságokból tudjuk, hogy mi történik vele. Szokott persze telefonálni, de az más
- Kérdezhetek valamit? – néztem rá elgondolkodva
- Persze
- Megváltozott, amióta híres lett?
- Sokan kérdezték már tőlem és tőle is ezt. Nekem az a véleményem, hogy azt, ami őt körülveszi, ép ésszel nem lehet kibírni. Rob is változott, zárkózottabb lett, ugyanakkor nyilván egy kicsit magabiztosabb is. Ezért van benne egyfajta kettőség.
- Kettőség?
- Igen, mert szívesen menne emberek közé, ismerkedne miegymás, de nem teheti, mert fél kimenni az utcára
- Értem – bólintottam lassan
- Viszont amióta veled van, azóta sokat változott – mondta mosolyogva Richard
- Remélem jó irányba…
- Igen és nem. Egyrészt boldog. Elképesztően boldog. Másrészt viszont mindig érzek rajta egy kis idegességet, féltést. Eddig csak ő volt magának, most viszont talált valakit, aki fontosabb lett neki. Fél, hogy elveszít téged – tette rá a kezét az enyémre
- De…de azt hittem mi ezen már túl vagyunk
- Szólval volt már téma köztetek?
- Igen. Sokáig mondta, hogy még mindig nem tudja elhinni, hogy vele vagyok – feleltem a vajas dobozt bámulva
- Most ezen ne kenődj el, nem azért mondtam. Csak válaszoltam a kérdésedre
- Tudom, elnézést – ráztam meg a fejem és mosolyt erőltettem az arcomra
- Na, ezt már szeretem – mosolygott vissza rám
- Ez isteni volt drágáim, köszönöm – ölelgette a lépcsőn Liz-éket Clare
- Örülünk anya, de így le fogunk zúgni mindannyian – bújt ki a karjai közül
- Jól van, jól van. Szép jó reggelt! – köszöntött minket is
- Jó reggelt! – feleltük kórusban
- Rob, elmennél anyáért? – kérdezte Richard a reggeli után
- Vezetni mondjuk nem tudok, de persze – mutatta fel vigyorogva a törött karját
- Jajj, tényleg. Béna vagy – ugratta a fiát
- Ne mondj ilyeneket! Nem béna, csak…csak sebesült – vette védelmébe Clare
- Köszi anyu – motyogta sértődötten Rob
- Én tudok vezetni, úgyhogy elmegyünk érte, ha így jó – szóltam közbe mielőtt még jobban megbántották volna a kis lelkét…
- Megtennéd? Köszönjük szépen. Nekem még van egy csomó elintézni valóm
- Persze, semmi gond. Hánykor menjünk?
- Minél előbb, mert erre készül egy hónapja – nevetett Richard
- Rendben, akkor elkészülünk és megyünk – bólintottam

Rob elment zuhanyozni én pedig gyorsan felöltöztem és rendbetettem a szobát. Éppen az ágyneműt rendezgettem, amikor életem értelme egy szál törölközőben, vizes hajjal kisétált a fürdőből, rám mosolygott majd célba vette a szekrényét. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de olyan volt, mintha áramot vezettek volna belém, úgy dobtam el minden kezemben lévő dolgot és vetettem rá magam. Olyan szinten vágytam rá, mint még talán soha.
-Mi ütött beléd? – kérdezte vigyorogva, amikor levegőhöz jutott
- Nem tudom. Tényleg nem tudom, de nagyon kívánlak – ziháltam és megint rátapadtam az ajkára
- Imádom, amikor ilyen vagy – lihegte és ledobott a matracra
Az egész nem tartott tovább 5-10 percnél, de valami frenetikus volt. Bódultam feküdtem Rob mellkasán, ami olyan sebességgel mozgott fel és alá, hogy még jobban elszédültem.
-Mennünk…kéne…mert…vár…a…nagyi… - mondta külön levegővétellel minden szót
- Hoppá, tényleg ki is ment a fejemből – pirultam el
- Ne szabadkozz, emiatt pláne nem kell – mondta perverz vigyorral, mire én is elmosolyodtam

-Hogy hívják nagymamádat? – kérdeztem már a kocsiban
- Hát szerinte Mary-nek, igazából viszont Julie
- Ezt hogy érted?
- Alzheimer- kórja van – mondta szomorúan
- Ohh. Sajnálom. Mennyire súlyos? – kérdeztem a kezét simogatva
- 72 éves, 4 éve diagnosztizálták nála, úgyhogy közép stádiumban van. Ez azt jelenti, hogy egy héten 2-3 napot tiszta, egyébként mindent és mindenkit kever.
- Borzasztó lehet
- Apának a legrosszabb, amikor nem ismeri meg. Remélem most jól lesz. Itt húzódj le –mutatta
Egy pici sárga kertes ház előtt álltunk meg, majd az ajtóhoz érve csöngettünk.
-Kisunokáim! – kiáltott fel boldogan Julie és egyszerre ölelt meg minket
- Nagyi, Rob vagyok, ő pedig a barátnőm, Zita – mutatott be elgyötörten
- Beszélsz itt butaságokat! Ő itt Victoria! – mutatott rám, majd behúzott minket a lakásba
- Mennünk kéne, mert apáék már nagyon várnak téged – próbálkozott Rob, de lenyomott minket a kanapéra és egy nagy sütis tálat hozott be
- Biztosan te vagy az én Robert-em kis barátnője – nézett rám mosolyogva én pedig zavartan Rob-ra
- Igen nagyi, ő Zita – mutatott be újra
- Csókolom, nagyon örülök, hogy megismerhetem – álltam fel és kezet nyújtottam neki
- Szervusz aranyom. Na, és hogy ismerkedtetek?
- A nyáron Londonban dolgoztam és ott találkoztunk egy boltban – fogtam rövidre a történetet, miközben küldtem Rob felé egy szerelmes pillantást
- Milyen nemzetiségű vagy?
- Magyar
- Ohh, Magyarország! Volt egy magyar lovagom, Zoltan – felelte ábrándosan mosolyogva
- Erről nem is meséltél még – mondta kedvesen Rob
- Nagyon régen volt már. Még jóval nagyapád előtt. Nagy szerelem volt a miénk!
- A kocsiban, majd elmeséled, rendben nagyi? Már mindenki nagyon vár téged – próbálta sürgetni
- Rendben, egy pillanat és mehetünk. Robert, drágám, ott vannak a szobában az ajándékok, kivinnéd őket a kocsiba, amíg mi Zitával összecsomagoljuk a süteményeket? – állt fel Julie és nyúlt a kezem után én pedig engedelmesen megfogtam és mentem utána a kis konyhába
- Miket tetszett sütni?
- Csokoládés papucsokat és epres piskótát Robert-nek. Ez a fiú is tudja, hogy milyen gyümölcs nincs télen… - tette hozzá mosolyogva
-Mi van velem? – dugta be a fejét a konyhaajtón Rob
- Nagymamád éppen azt mondta, hogy kevésbé téli gyümölcsöt nehezen választhattál volna – fejtettem ki vigyorogva
-Ha egyszer azt szeretem – rántotta meg a vállát kicsit sértődötten
- Tudom én drágám – csipkedte meg nevetve Rob arcát Julie
Egész úton a magyar szerelméről szóló történeteket hallgattuk, amik olyan szinten romantikusak voltak, hogy csak ámultunk. Rob végig fogta a kezemet és csókolgatta.
-Jajj gyerekek, olyan jó rátok nézni – simogatta meg Rob hátát, mire mi boldogan összemosolyogtunk
A hideg ellenére Clare és Richard már a ház előtt vártak minket és amint a feljáróra gördültünk, már nyitották is az ajtókat.
-Végre itt vagytok, mi tartott eddig?
- Ne korhold őket kisfiam, én tartottam szóval a fiatalokat – „védett” meg minket Julie és ránk kacsintott
- Jól van, jól van. Jöjjön anyuka, menjünk be a hidegről. Robert majd behozza a holmiját
- Robert-nek el van törve a keze, de persze, hogy beveszi a nagyi holmiját, aki 2 nap helyett 2 hónapra csomagolt – motyogta magának halkan
- Én majd kárpótollak ezért a nagy fáradtságért – súgtam a fülébe, majd adtam egy puszit a nyakára
Vágyakozó tekintettel nézett utánam, majd roham léptekkel követett, hogy „csak még egy utolsó csókot” adjon, mielőtt kezdetét veszi a nagy családi banzáj, mivel a szülei előtt egyikünk se szerette úgy nyalni-falni egymást, mint általában…
-Mehetünk? – kérdeztem halkan az előszobában egy hosszúra nyúlt csók után
- Még nem – rázta meg a fejét és csücsöríteni kezdett
Nevetve adtam neki egy puszit, majd bementünk a nappaliba, ahol már közel sem volt ilyen vidám a hangulat.

Julie

Átlóg 3 hajszálad

Ígéretemhez híven meghoztam az új részt, remélem tetszős lesz! Ha mégsem, akkor írjatok komit légyszi, meg persze akkor is, ha tetszik:) Hét vége fele várható az új rész:)
Pusz


51. rész

-Mi? Mi meleg? – kérdeztem halkan utána „kiáltva”’ de már rég kinn volt a házból
- Mit kérdeztél szívem? – nézett rám Clare
- Csak, hogy mit segíthetek – füllentettem, de még mindig azon az egy szón járt az agyam.
Szerencsére Rob anyukája nem csak a kezemet, hanem az agyamat is lefoglalta az állandó kérdéseivel és történeteivel. Minden érdekelte velem illetve velünk kapcsolatban. Mivel a konyha és a nappali egymás mellett voltak, egy légtérben, fenyőillat volt mindenhol, amitől még karácsonyibb lett a hangulatom, ráadásul egy karnyújtásnyira volt tőlem a fa is, amit időközben Liz-ék el kezdtek feldíszíteni, de előtte persze már alá hordták az ajándékokat. Egész nap be voltam fogva a konyhába, amit nem bántam, de jól el is fáradtam estére. Körülbelül 80 embert tudtunk volna jóllakatni szerintem, de amikor ezt megemlítettem csak sorra kinevettek.
-Hidd el, hogy minden el fog fogyni – bizonygatta nevetve Victoria
- Hányan leszünk pontosan?
- Hát anya, apa, Rob, Liz, Te, nagyi és sokszor beugranak Rob barátai, Tom és Marcus. Őket ismered?
- Marcus-t igen, de Tom-ot nem
-Ohh, édes pofa, imádni fogod – mosolygott Vic
Vele még sohasem beszélgettem, de most már vagy egy órája ültünk a nappaliban a kanapén és forralt bort ittunk. Sokkal komolyabb, mint Liz, de ezt imádtam benne. Robert még mindig az apjával kószált valahol, de már 3 sms-t küldött, amikben sorban ez állt: „Nagyon”, „Nagyon”, „Szeretlek”
-Az öcséd nagyon tudja, hogy hogyan vegye le a nőket a lábukról – mosolyogtam elismerően Vic-re az utolsó sms után
- Az öcskös? Ne viccelj! Olyan esetlen, mint egy kölyökkutya – kezdett hangos nevetésbe
- Az lehet, de annyira édes is – olvadoztam
- Mit írt, amire így reagáltál? – kíváncsiskodott, mire megmutattam neki sorban az sms-eket
- Hmmm… Lehet, hogy fejlődött valamit, de hidd el, hogy ezt is te hoztad ki belőle. Előtted még csak ránézni se mert arra a lányra, aki tetszett neki, meg semmi ilyesmi. Liz-zel már azzal kezdtük ugratni, hogy meleg – vigyorodott el
Nekem persze beugrott Rob utolsó szava…
-Min gondolkozol ennyire?
- Ma délután Rob azt mondta, hogy van meglepetése számomra, de nekem kell kitalálnom, hogy mi az és azt is, hogy hol van. Aztán , amikor ott hagyott anyukáddal a konyhában, annyit súgott a fülembe, hogy „meleg”, majd elment. De nem tudtam rájönni, hogy mit akart ezzel
- Nála sose lehet tudni… Elég összetett és kreatív ember, szóval gőzöm sincs mit akart – rántotta meg a vállát
- Majd kiderül…
Ennyiben is hagytuk a dolgot, mert hazaért a család feje az egyetlen kicsi fiával, akin kb. 10 évet fiatalított a piros mintás bojtos sapka, ami a szeméig volt húzva. Szokás szerint ledobálta magáról a cuccokat, bár kivételesen a kabátját sikerült felakasztania, majd azonnal hozzám spurizott és megcsókolt.
-Hol voltatok egész nap?
- Ajándékokat vettük meg ilyesmi
- Legközelebb nem kéne ilyen sokáig távol lenned tőlem – mondtam viccesen dorgálva
- Sejtheted, hogy nem az én ötletem volt – fintorgott, majd felugrott és odament Clare-hez
- Drága egyetlen imádott anyukááám – hízelgett neki és átölelte
- Rosszul kezdődik – nevetett Clare
- Van valami vacsorára?
- Persze. Van ott kenyér és mindenféle zöldség és felvágott a hűtőben
- És mi van azzal a husival a sütőben?
- Az holnapra van Rob. Tudod jól
- Jajjjj, ne máár. Csak kicsit ennék belőle – nyafogott
- Jah, persze.
- Oké, akkor sokat – nevette el magát
- Jajj, olyan lehetetlen vagy – rázta meg a fejét Clare és kivette a tepsit, majd vágott neki egy elég emberes szeletet
- ÚÚÚgy szeretlek anyukám – mondta nevetve és nyomott egy nagy cuppanós puszit Clare arcára
- Én is kisfiam
- Héé, ő miért ehet belőle?! – puffogott Liz, amikor meglátta, hogy Rob két pofára eszik
- Te is ehetsz belőle drágám. Majd sütök másikat – csitította a lányát
- Jah, mostmár ehetek, de amikor én kérdeztem, akkor nem engedted – vágódott le durcásan egy székre
- Nem boltál elég rámenős – mondta teli szájjal Rob
- Elég legyen ebből! Mindenki asztalhoz, aki éhes! – zárta le Clare és kipakolta a tányérokat.
Végül természetesen az egész hús elfogyott, amin már csak mosolyogni tudott Clare. A vacsora végeztével mindannyian aludni mentünk. Amíg Rob húzott maga után a lépcsőn, egyre csak azt ismételgette, hogy „hideg, hideg” és végül a szobájába érve megfagytam.
-Nagyon rejtélyes vagy – dörmögtem
- Tudom, ez a lényege. Megyünk fürdeni? – vigyorgott töretlenül
Mosolyogva megráztam a fejem, majd követtem a fürdőszobába.
-Hol akarsz aludni? – kérdeztem miután visszamentünk a szobájába
- Melletted – karolt át hátulról
- És ezt mégis hogy képzelted?
- Te-tessék? – fordított szembe magával döbbenten
- Jajj, nem úgy értettem. Hanem, hogy egyikünknek az ágyon kell aludni – mondtam nevetéstől fuldokolva
- Ne hozd rám a frászt! – rogyott le az ágyra
- Bocsi, bocsi, bocsi, bocsi – nyomtam apró csókokat az arcára
- Kiveszem az ágyamból a matracot és leteszem a másik mellé
- Hogy neked mennyi eszed van! – bólogattam elismerően talán kicsit túlságosan is az előző „incidens” miatt
- Jaaaaaj, nem kell a puncs – gúnyolódott és hirtelen az ágyra döntött
Kicsit megilletődve pislogtam a tőlem 2 centire lévő csillogó szempárba, majd lehunytam a szemem, várva, hogy megcsókoljon. Ám a szám helyett a fülemhez hajolt és ennyit súgott: „Nagyon várom a holnap estét”, majd kaptam pár csókot a nyakamra és felhúzott az ágyról?
-Ennyi? – kérdeztem csodálkozva
- Mert mit szeretnél még édesem? – húzta fel a szemöldökét és el kezdett lepakolni az ágyról, hogy kivehesse a matracot
- Először is több infót. Valami konkrétabbat. Másodszor pedig minimum vagy 100 csókot
- Mindkettőt meg fogod kapni – felelte huncutul Rob
- Mikor? – faggattam tovább, miközben az ágyneműt húztam fel a paplanokra
- Ne legyél ilyen kíváncsi!
- Nem félek a ráncoktól – nyújtottam ki rá a nyelvem, majd látszólag bevágtam a durcát
Tüntetően nem rá nézve másztam be a takaró alá, gondosan ügyelve rá, hogy semmim ne érjen át az ő matracára.
-Öhmm… életem?
- Igen?
- Átlóg 3 hajszálad – mondtam elfojtott nevetéssel Rob
- Kac-kac-kukac! – öltöttem rá megint a nyelvem és még jobban összehúztam magam
- Ne csináld már, gyere ide! Tudod, hogy így nem tudok aludni – jött át mellém és szorosan magához ölelt
- Mond el – kértem durcásan
- Nem tudsz várni egy napot? Ne csináld már! – adott egy puszit a vállamra
- Hát jó, akkor én se mondom el, hogy mit kapsz
- Nem is kértem – nevette el magát
- Tudom. Ő már nagyon várja… - ejtettem el egy megjegyzést direkt
- Ő?
- Hoppá – vigyorogtam
- Ne hoppázz, mond el, hogy mi vagy ki az… Ez elég bizarr – jegyezte meg magának
- Na, most ugyanazt érzed, amit én.
- Oké, tudod mit? Hagyjuk a témát. Inkább megadom a 2. dolgot, amit kértél- susogta a fülembe és már meg is fordított, hogy megcsókoljon
Nem kellett sok idő és mindkettőnknél filmszakadás lett.
Reggel már elég korán felébredtem, de nem akartam kibújni a meleg takaró és Rob karjai közül, úgyhogy jobban szemügyre vettem a szobáját, amihíven tükrözte őt. Semmi flanc, csak a legfontosabbak rengeteg cd-vel és bakelittel kiegészítve. Volt pár poszter a falon, de leginkább lemezborítók és egy gitár. A fal világoszöld volt és egy sötétkék csík húzódott végig rajta, az ágya fölött pedig rengeteg lemezborító volt szépen sorba téve. Volt még egy kis éjjeliszekrény, egy gardrób és egy asztal, de ez minden. Viszonylag kicsi volt a szoba, látszott rajta, hogy ritkán lakják.
-Hogy tetszik? – kérdezte álmos hangon Rob, kicsit össze is rezzentem
- Azt hittem alszol
- Máshogy veszed a levegőt, amikor nem alszol és ezért felébredtem – rántotta meg a vállát nagyot ásítva
- Ez komoly?
- Mármint mi? – nézett rám álmosan
- Hát az, hogy azért ébredtél fel, mert máshogy vettem a levegőt
- Lehet, hogy nem csak ezért, de feltűnt – mondta a legnagyobb természetességgel
- Téged szeretlek a világon a legjobban – motyogtam elérzékenyülve és hozzábújtam
- Én is téged kicsim. Boldog karácsonyt egyébként – puszilta meg a hajam
- Neked is. Mit kapok? – szegeztem neki a kérdést, hátha elkotyogja meglepetésében
- Majdnem belesétáltam – kacsintott egyet, majd lerántotta magáról a takarót és kibattyogott a fürdőbe
- Hát jól van, csak kibírom – mérgelődtem magamban és gyorsan felöltöztem, rendbe szedtem magam
- Nem vársz meg? –kérdezte, amikor kinyitottam az ajtót
- De. Majd lent – nevettem rá
- Jó. Mondjuk akartam mondani újabb dolgot a meglepiről de akkor… - rántotta meg a vállát
- Oké, megvárlak – csuktam be azonnal az ajtót és angyali arccal vártam
- Szóval ez a valami eléggé…kicsi – mondta és átbújtatta a fejét a pulcsin
- Igen és?
- Kicsi és…. szép
- Nem mondod…? – grimaszoltam rá
- De. Esküszöm – vigyorgott tovább, mert hihetetlenül élvezte a helyzetet
- Kösz, így sokkal előrébb vagyok
- Örülök, hogy segíthettem, na gyere – húzott maga után a lépcsőn
- Most nem mondod, hogy meleg? – ironizáltam
- De, mindjárt
- Remek…
- Na, itt már forró – mondta a fa mellett megállva

Ilyennek képzelem Rob szobáját

Hétfőn :)

Hellószia kedves mindenki!
Van egy roppant jó hírem, mégpedig az, hogy hétfőn felteszem az új részt je:D Remélem ti is annyira örültök ennek, mint én.:)
Ja és csináltam nektek egy képecskét addig is, ami Rob gondolatait tükrözi valamennyire:)
A kommenteket pedig nagyon várom, ha egyszer sikerült 17et írni, akkor másodjára is menni fog ám! :)
pusz

Sziasztok drágaegytelenimádott olvasóim:) Úgy látszik megérte megvárakoztatnom titeket, mert eddig soha nem látott mennyiségű kommentet írtatok, amitől repesett a kicsi szívem, szóval csak így tovább! Meghoztam az új részt, következőről egyelőre nem tudok nyilatkozni, mert megszaporodtak a zh-im és egyebek, de dolgozom az ügyön. Addig is pusszantás! :) (L)

50. rész

-Szia – nyögtem ki nagy nehezen
- Tudom, hogy rám vagy a legkevésbé kíváncsi, de hallgass végig légszíves. Azt le kell szögeznem, hogy én nem akartalak felhívni, de Ashley és Jackson ragaszkodott hozzá, mondván, hogy miattam van ez az egész, ami mondjuk valamennyire igaz. Na mindegy, csak annyit akarok, hogy bocs – fejezte be kurtán
- Pontosan miért is?
- Hát amiért olyanokat mondtam
- Szóval nem az újság forgatta ki a szavaidat? – szegeztem neki a kérdést, amire hirtelen nem tudott mit felelni
- Dehogynem… vagyis…
- Mit mondtál pontosan?
- Franc emlékszik már minden hülye interjúra! – csattant fel, amivel megadta a választ a kérdésre
- Szóval azt mondtad, amit leírtak… Figyelj Kristen, engem hidegen hagy a magánéleted és igazából te is, nem is értem, hogy minek hívtál fel, mivel ennek semmi értelme nem volt. Szóval szerintem hagyjuk egymást békén, főleg te Rob-ot - tettem hozzá nyomatékosan
- Engem egyáltalán nem érdekel, úgyhogy megnyugodhatsz!
- Jah, persze… Na szia! – csaptam le a telefont
- Tudtam, hogy nem kellett volna beszélnetek egymással – mondta Rob
- Ez hülye – foglaltam össze, amin Rob el kezdett nevetni
- Ez elég tömör volt. Mindegy, ne foglalkozzunk vele. Inkább kezdjük el feldíszíteni a lakást, rendben?
- Oké, csak főzök egy teát. Addig csomagolt ki a cuccokat
- Várj egy kicsit – kapott utánam és magához húzott – Minden rendben?
- Persze, csak…csak utálom a konfliktusokat – mondtam halkan és hozzábújtam, hogy kicsit megnyugodjak
- Tudom kicsim, de nem éri meg, hogy emiatt legyen rossz kedved. Majd jól felvidítalak, oké? – kérdezte mosolyogva
- Már alig várom – nevettem el magam
Volt ott minden délután. Karácsonyi dalok éneklésétől a vetkőző-táncoló mikulás utánzásáig minden. Éppen szegfűszegekből próbáltam arcot formálni egy narancsnak, amikor Rob bekapcsolta a mikulást és veszettül röhögni kezdett rajta.
-Jobban csinálja, mint te – incselkedtem vele nevetve, mire nagy komolyan rám nézett, majd egy teátrális mozdulattal a hajába túrt, összehúzta a szemét és kezdte kigombolni az ingét, ami elég hülyén festett a Jingle Bells-re, mindenesetre a végére már a földön fetrengve fogtam a hasam a nevetéstől.
-Oké-oké, elég! Legyőzted a mikulást! Nem kapok már levegőt – fuldokoltam még mindig
- Ez azzz – bokszolt a levegőbe vigyorogva majd lerogyott mellém a kanapéra és utolsó csapásként még csikizni kezdett
Úgy visítottam, mint egy kisgyerek, de nem hatotta meg, tovább folytatta a játékos kínzást. Hirtelen ötlettől vezérelve összeszedtem minden önuralmam és kővé dermedtem, amivel nem igen tudott mit kezdeni.
-Most mi van? A csikisség szerintem nem tud elmúlni – elmélkedett félhangosan, majd újra nekem esett, de én meg se rándultam
- Hahó! Itt a mikulás legyőzőjeeee – lengette előttem a kezét, de már nem volt olyan vidám a hangja- Kicsim, jól vagy??
Amikor megláttam az ijedséget a szemében, nem bírtam tovább és elnevettem magam, mire megkönnyebbülten sóhajtott.
-Annyira bolond vagy! Azt hittem megnyomtam rajtad valamit, amitől lebénultál vagy nem tom – motyogta mint egy bűnbánó kisfiú
- Ilyen képességed még neked sincs, szívem – mondtam nevetve és nyomtam egy puszit a szájára
- Ne nevess ki, ez komoly dolog – húzta össze a szemöldökét
- Oké, nem haragudj – mondtam nehezen leküzdve egy nevetést – csomagoljuk be az ajándékokat, mert holnap már megyünk hozzátok
- De holnap még csak 23-a. Mikor állítunk fát akkor?
- Megígértem anyukádnak, hogy segítek az előkészületekben, a fát pedig délelőtt felállítjuk
- Hát jó… - egyezett bele durcásan
- Segítesz csomagolni?
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte vigyorogva
- Én bízom benned. Hozd ki az ajándékokat, addig én felvágom a papírt
Utólag kiderült, hogy nem volt jó ötlet Rob kezébe ollót és hasonló, a 3 évesek számára veszélyes eszközt adni, de szerencsére mindketten megúsztuk komolyabb sérülések nélkül.
-Egy dologra azért kíváncsi lettem volna – mondtam este a sötét szobában Rob mellkasán fekve
- És pedig?
- Milyen lett volna az az ’Ünnepburger’? – tettem fel nevetve a kérdést
- Majd meglátod – felelte titokzatoskodva, majd adott egy jó éjt csókot majd a hajamba fúrva az arcát elaludt
Reggel fantasztikus fenyőillatra ébredtem. Kicsoszogtam a nappaliba, ahol Rob éppen egy helyes kis fenyőfával küzdött, viszonylag kevés sikerrel. Látszott, hogy meg van faragva, de még így se fért bele a talpba, ezért egy késsel próbálta beleigazítani.
-Jó reggelt szerelmem! – nézett fel rám a homlokát törölgetve
- Szia szívem! Hát te?
- Gondoltam megleplek és felállítom a fát, mire felkelsz, de az a béna árus nem faragta meg rendesen… De mindjárt jó lesz – bizonygatta és megint nekiesett
- Annyira nagyon szeretleeeeeeeeeek – futottam oda hozzá vidáman
Rob persze mosolyogva fogadta, ahogy a nyakába ugrok és össze-vissza puszilgatom. A karácsony és a sok dísz belőlem mindig ilyesfajta szeretetrohamot váltott ki és most elmondhatatlanul boldog voltam, hogy van kire rázúdítanom ezt, aki ráadásul nagyon szívesen fogadja.
-Hú de vidám valaki – jegyezte meg mosolyogva, miután levegőhöz juttattam
- Még szép, hogy boldog vagyok – feleltem egy fogkrém reklám mosollyal, majd pördültem egyet és a konyha felé vettem az irányt
Karácsonyi dalokat dúdolgatva fogtam hozzá a reggelihez. Valami meglepit szerette, volna készíteni Rob-nak úgyhogy csináltam neki körözöttet és sütöttem neki gyorsan magyar palacsintát reggelire… Ez volt a mániája. Bármikor képes volt vagy 20-at megenni. Amíg szenvedett a fával és egy komplett menüt varázsoltam az asztalra, elkápráztatva ezzel Őt.
-Egy konyhatündér lesz a feleségem – mondta mosolyogva miután végignézett az asztalon
- Nekem pedig egy ezermester a férjem – kontráztam rá nevetve
- A férjed örömmel leszek, de mivel közel 1 órába telt, hogy belefaragjam a fát, leginkább csak kétbalkezes ezermester lehetek – felelte kicsit pironkodva
- Az nem fontos – bújtam oda hozzá
- Ne kicsim, teljesen leizzadtam és büdös vagyok – próbált eltolni magától zavartan
- Meg ne merj mozdulni – húztam vissza mosolyogva és éreztem rajta, hogy örül neki
- Na, most már mehetsz – engedtem el pár perc után
- Neeee. Nem akarok – húzott most vissza ő
- El fog hűlni a reggeli – motyogtam egy kis idő után
- Hát jó, de csak mert farkas éhes vagyok – engedett el és rávetette magát először a palacsintára utána sorban a többi dologra
Szép lassan mindent eltüntettünk utána egy kicsit hosszabbra nyúlt fürdést követően bepakoltuk a szükséges cuccokat és elindultunk Rob szüleihez. Igaz, hogy már ismertem őket és voltam is nálunk, mégis volt bennem egy kis izgalom, mert még is csak egy nagy családi ünnepre voltam hivatalos. Londonba érve aztán Rob irányított egy GPS-t utánozva, amivel sikerült oldania a bennem lévő feszültségen. Kb. 10 percig tartott a „ A következő lehetőségnél jobbra” és a „Túl gyorsan mész”, amikor megérkeztünk a már ismerős családi ház elé. Rob boldogan pattant ki a kocsiból és vette is ki a csomagokat a kocsiból.
-Végre itt vagytok gyerekek! – futott felénk kitárt karokkal Clare
- Szia anya! – ölelete át Rob, majd kis idő után „átengedett” az anyukájának
- Szia drágám – puszilt meg engem is, majd beterelt minket a házba
- Huhh, de fura újra itthon lenni – nézett körbe Rob és ledobta a szoba közepére a táskáját
- Látom semmit nem változtál – jegyezte meg kicsit dorgálóan Clare a táskájára bökve
- Nem hát – húzta ki magát vigyorogva
- Jól van kisfiam, menjetek fel kipakolni, aztán jöhettek segíteni. Apád éppen fát vesz, Lizék pedig a városban császkálnak
- Oké, gyere kicsim – fogta meg a kezem- Remélem anya kicsit összepakolt nálam – motyogta miközben mentünk felfele, mire elnevettem magam
- Talán megesett rajtad vagy rajtunk a szíve – mondtam nevetve
- Huhh, de jó – vigyorgott megkönnyebbülten miután kinyitotta az ajtót
Most tényleg olyan volt a szobája, mint ahol valaha egy ember lakott, nem úgy mint legutóbb. Az ágya mellé volt téve egy matrac és rá tiszta ágynemű és törölközők is.
-Gyere pakoljunk ki, aztán menjünk le – javasoltam, de Rob-nak más tervei voltak
- Vá-vá-vá-vááárj – hadarta és visszahúzott – lenne itt valami, ami a tied. Egy ajándék
- És pedig? – kérdeztem kíváncsian
- Csak nem gondolod, hogy elárulom? Ki kell találnod, majd miután már tudod mi az, meg kell keresned – mondta vigyorogva
- Elég nagy dolog lehet, ha annak ellenére, hogy ajándék, így meg kell dolgoznom érte
- Nagy dolog – felelte csillogó szemekkel
- Hát jó. Kezdjek el találgatni? – tettem csípőre a kezem
- Nem-nem, de időnként el fogok ejteni 1-1 megjegyzést, ami rávezet
- Húha, látom meg lett tervezve a dolog – bólogattam elismerően
- Elég régóta készülök már erre – válaszolta és kacsintott mellé egyet, majd elindult lefelé
- Hé, ez most egy olyan elejtett megjegyzés volt? – futottam utána, de ő lerohant a lépcsőn, a konyhába a szüleihez pedig mégsem akartam így berobbanni, úgyhogy lelassítottam a lépteimet
- Szia Zita – köszöntött Rob apukája és ő is megölelt
- Hello Richard, mi újság?
- Ne is kérdezd – legyintett szomorúan, mire Rob is odajött, aki eddig a különböző kajákban nyalakodott
- Mi történt apa?
- Emlékszel Philipre?
- Őőő… nem igazán
- 15 éve munkatársak voltunk, de ma kirúgták – mondta szomorúan
- Uhh… az gáz. Mi történt?
- Leépítés – közölte kényszeredetten mosolyogva
- Biztos talál majd másik állást – mondtam bíztatóan, bár elég hülyén hatott, mivel nem tudtam kiről van szó…
- Hát 60 felé közeledve az ember már ritkán kap munkát – csóválta meg a fejét
- Jól van, sajnálom Philipet drágám, de ne rontsuk el ezt a szép ünnepet. Van kedved segíteni? – fordult hozzám Clare
- Persze, szívesen
- Meleg – súgta a fülembe Rob, majd megrángatta a szemöldökét és vigyorogva kiment az apja után

Még várat magára

Szííasztokk!

Nem nagyon érkeztek kommentek az előző részhez, úgyhogy hagyom még érni:) Nem teszem még fel az új fejezetet, egyrészt mivel még nincs kész, másrészt még várok visszajelzéseket, hogy érdekel-e egyáltalán titeket a folytatás, bár remélem igen...:)
Az eddigi komikat nagyonnagyon szépen köszönöm mindenkinek!!
Pusz
ui.: részletet tettem fel a köviből:)

A táncoló-éneklő-vetkőző mikulás

Bocsibocsibocsi a késésért, de mostanra tudtam eléggé összekaparni magam. Csütörtökön újfent gólyabálban voltam, ami cseppet kiütött:D de nem is fecsegek többet, jó olvasást, várom a véleményeket!
pusszantáss

49. rész

- Ugye nem gondolod, hogy komolyan mondtam azokat a hülyeségeket tegnap? – kérdezte félelemmel a szemében
- Nem tudom mit higgyek, de nyilván nem véletlenül mondtál olyanokat – ráztam a fejem szomorúan
-Ne, kérlek ne gondolj ilyenekre - térdelt elém és megfogta a kezem – Tény, hogy mostanában kicsit hanyagolva éreztem magam de teljesen megértem az okát, ezért se tettem szóvá. Bolondulok érted és ezért esett kicsit rosszul, amikor nem viszonoztad a közeledésem, de nem… szóval soha nem bántanálak meg – fejezte be a vallomását
- Jó, persze… Megígéred, hogy ilyen nem lesz többet? – kérdeztem kicsit talán önző módon
- Nem mondom azt, hogy soha többet nem fogok inni, mert ez nem igaz. De azt megígérem, hogy nem fogsz többet ennyire elázva látni és nem fogok ilyeneket hadoválni
- Megegyeztünk – ráztunk kezet mosolyogva, majd magához húzott és megölelt
Hosszú percekig csak szuszogott a fülembe és szinte éreztem, ahogyan emészti magát belülről.
- Nagyon szeretlek – mondta a hajamba fúrva az arcát
- Én is szeretlek – feleltem egy kis szünet után
- Hogy sikerült a vizsgád?
- Kettessel átcsusszantam…
- Segítettek Zac tételei? – kérdezte egy kis fintorral
- Egy kicsit igen
- Akkor jó…
- Most jut eszembe, tegnap hívott Ashley és elmondtam neki mindent. Azt mondta, hogy hívd vissza, amikor hazaérsz
- Miért érzem úgy, hogy le leszek osztva? - kérdezte letörve és a mobilja után nyúlt
- Nem mintha nem érdemelnéd meg – tettem hozzá epésen, majd elvonultam a konyhába, hogy összeüssek valami ebédet
- Szia, én vagyok…Hé-hé-hé higgadj le…Tudom, ezt aláírom, de utólag már nem tudok semmit tenni…Egyedül…Nem, Zac kísért el egy darabon…Jah…Igen, megbeszéltük…Tudom jól…Oké... Igenis anyuuuuu…Szia – tette le Rob a telefont
- Na, le lettél osztva? – kíváncsiskodtam a konyhából
- Azt mondta, hogy összetehetem a két kezem, hogy minden marhaságom és ballépésem ellenére is velem vagy és, hogy egy balfék vagyok, amiért ilyet csináltam
- Jól látja a dolgokat – helyeseltem mosolyogva
- Tudom – búgta halkan
- Akkor jó. Nem sokára kész a kaja, addig megterítesz? – adtam neki egy kis feladatot, hogy ne érezze még magát teljesen nyeregben
- Persze
A tésztát kevergetve elnézegettem, ahogy Rob pakolja a tányérokat és hajtogatja a szalvétákat, aztán hezitál az evőeszközökkel, amivel újfent mosolyt csalt az arcomra
-Villa balra a szalvétára – segítettem nevetve
- Tudtam én – kapcsolt látszólag azonnal
- Kérsz még? – kérdezte Rob miután letettem az evőeszközeim
- Nem, köszi
- Okés, akkor megyek és elmosogatok – pattant fel
- Hogy mit csinálsz?
- Mosogatok – felelte enyhén kérdő hangsúllyal
- Akkor elsőre is jól értettem
- Rögtön sejtettem – vigyorodott el
- Hát jó, addig én gépezek – álltam fel az asztaltól
- Várj, várj, várj – kapott utánam
- Igen?
- Kéne egy kis „erő” a mosogatáshoz – célozgatott
- Mi van a szupererőddel? – kérdeztem ártatlanul, miközben egyre jobban magához húzott
- Ne kínozz! – rándult grimaszba az arca, majd olyan hévvel esett nekem, hogy nekiütköztem az asztalnak
- 2 tányért és egy lábost kell elmosogatni. Ahhoz elég ennyi, nem? – kérdeztem pajkosan egy levegővételnyi szünetben
- Tévedésben élsz életem – zihálta a fülembe és újra rám akart mászni, de leállítottam
- Előbb a munka, utána a szórakozás – vigyorogtam rá, majd fenék riszálva átmentem a nappaliba
- Szadista – kiáltott utánam Rob, majd nekifogott a mosogatásnak
Átfutottam az e-mailjeimet, aztán msn-eztem egy kicsit Dorinával. Rob kb. 10 perc után, csurom vizes pólóval ült le mellém és bekapcsolta a tv-t.
-Nagyon kis ügyes vagy – dicsértem meg, mint egy kisgyereket
- Tudom – húzta ki magát büszkén
- Be kellene csomagolnunk az ajándékokat, már csak pár nap és karácsony van – mondtam boldogan, mivel imádtam ezt az ünnepet
- Jobban járunk, ha én csak nézem a dolgot, de azt szívesen. A lakást is feldíszítjük majd, ugye? – kérdezte izgatottan
- Persze! Viszont akkor kellene venni pár karácsonyi dekorációt. Mondjuk holnap?
- Oké, mehetünk. Akkor viszont miénk az egész délután – kezdett mocorogni mellettem, majd miután látta rajtam, hogy ugyanarra gondolunk, birtokba vette az ajkaimat

Biztos vagyok benne, hogy bizonyítani akart nekem is és magának is. Én legalábbis ennek tudtam be a végtelen figyelmességét, ugyanakkor hevességét is. A kanapén kezdődött, de egymásba gabalyodva araszoltunk át a hálóba, bár mindketten elég nehezen bírtunk magunkkal. Miután beértünk, rálöktem az ágyra és lovagló pózban ráültem, hogy próbára tegyem mindkettőnk türelmét. A kis „játékom” nem tartott sokáig, pár pillanaton belül ledöntött magáról így fölém kerülve és onnan már nem volt megállás.
Boldogságtól csillogó szemmel, halkan pihegve feküdtünk egymás mellett, ő az arcom minden egyes pontját végig simította és végigcsókolta.

-Ugye mi is állítunk karácsonyfát? – kérdeztem másnap reggel indulás előtt
- Hát, nem igazán leszünk itthon karácsonykor, nem?
- Nem baj, légysziiiii – kérleltem kislány módjára
- Képtelenség neked nemet mondani – csóválta a fejét mosolyogva
- Tudom – vigyorogtam
- Szilveszterre van valamilyen terved?
- Hát van valaki, nem tudom, hogy ismered-e, Rob-nak hívják és imádom. Nem tudom, hogy neki vannak-e tervei, de nagyon remélem, hogy velem akar lenni… Bár pasi, úgyhogy ki tudja mit akar…- magyaráztam nagy komolyan
- Nem ismerem, de ha nem veled akar lenni, akkor biztos egy idióta
- Mondasz valamit… Ha ő nem ér rá, akkor együtt töltjük?
- Ez minden vágyam – súgta a fülembe hatalmas mosollyal
- Akkor jó. Hol kezdjünk? – kérdeztem a bevásárló utca elején szétnézve
- Vegyünk mikulásokat meg angyalkákat – húzott egy bódéhoz

A főutcán a tömérdek mennyiségű bolt mellett most karácsonyi vásár is volt, egymást érték a csicsábbnál csicsább ünnepi dolgokat áruló bódék.

-Ugye nem olyan táncolós-éneklős-vetkőzős télapót akarsz? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel
- Dehogynem! Marcusnak poénból – világosított fel vigyorogva és nyúlt is a tárcájáért, hogy kifizesse
Nem sokan ismerték fel, mert a szeméig húzott sapka mellett kapucnival és sállal is takarta az arcát. Andalogva sétáltunk végig a bódékon, vettünk több fajta égősort, angyalkákat, mindenféle karácsonyi dekorációt és Rob ragaszkodott a fagyöngyhöz is. Nem is tudom miért…
1 óra után annyi csomagunk volt, hogy haza kellett ugranunk lepakolni, hogy utána újra belevessük magunkat. Elmentünk ebédelni Rob egyik kedvenc éttermébe, ahol természetesen hamburgerek voltak a legkülönfélébb ízekben. Leültünk egy viszonylag eldugottabb asztalhoz, majd Rob elém tolta a menü kártyát és rábökött egy hamburgerre.
- Esélytelen – ráztam mega fejem miután elolvastam az „ÜnnepBurger” összeetvőit
- Hidd el, hogy isteni és csak decemberben lehet kapni - bizonygatta
- Hát jó, de rendelhetek mellé mást is, hogy ne haljak éhen? – kérdeztem nevetve
- Majd meglátjuk ki marad éhen… - vigyorgott vissza és intett a pincérnek

Miután leadta a rendelést megfogta a kezem és csak nézett, amivel még mindig teljesen zavarba tudott hozni
- Mi az?
- Semmi – felelte mosolyogva
- Ha zavarba akarsz hozni, akkor sikerült – mondtam szemlesütve, mint egy tini az első randiján
- Annyira aranyos vagy, amikor így elpirulsz – gügyögte kedvesen és áthajolt az asztalon, hogy megcsókoljon
- Örülök, hogy örülsz… - motyogtam
- Mi a …. – morogta bosszúsan Rob és nyúlt is a kabátjáért és a kezemért
- Mi tört… - kezdtem bele, de azonnal megértettem, amikor vagy 20 paparazzi nyomult be a kis étterembe, elállva az egyetlen kijáratot
- Ne haragudjatok srácok, de nem tudtam kint tartani őket – szabadkozott a tulaj
- Van egy tippem, hogy honnan tudták, hogy itt vagyunk – vetette oda Rob, majd megpróbáltunk áttörni a tömegen
A sok villanás teljesen elvakított, csak mentem Rob után kifelé, majd futva valami kis utcába.
-Mi ütött ezekbe? – kérdeztem lihegve miután megálltunk
- Fogalmam sincs, itt még soha nem volt ilyen. Valami nincs rendben. Felhívom Scott-ot
Amíg telefonált én időnként kilestem az utcára megnézni, hogy tiszta-e már a levegő, de minden alkalommal láttam még 1-2 lézengő fotóst. Rob egyre ingerültebben beszélt és folyton a levegőt csapkodta sűrű szitkozódások közepette.

-Megjelent Kristen-nel egy interjú, amiben azt nyilatkozta, hogy miattam szakított a pasijával, mert azt ígértem neki, hogy együtt leszünk – préselte ki a szavakat a fogai közt miután letette a telefont
- Hogy mi van??
- Hogy van pofája ilyet mondani? Soha nem mondtam neki semmi ilyet és nagyon jól tudja, hogy veled vagyok. Felhívom
- Várj egy kicsit. Nem lehet, hogy csak az az újság forgatta ki a szavait?
- Nem érdekel, hogy mi történt, ilyet nem mondhat
Annyira elvakította a méreg, hogy üvöltött a telefonba. Mindennek lehordta Kristen-t és azt mondta, hogy neki nincs szüksége ilyen barátra, aztán elcsapta a telefont. Pár percig csak fújtatott gyakorlatilag, aztán kézen fogott és elindultunk haza.
-Ne haragudj ezért, de nagyon felhúzott – mondta nyugodtabb hangon miután hazaértünk
- Semmi baj, de szerintem egy kicsit durva voltál Kristen-nel – feleltem halkan
- Lehet, de megérdemelte… Elég rég óta ért ez a „beszélgetés” köztünk
- Hát jó, te tudod, de… - nem tudtam befejezni, mert megcsörrent a telefonon
-Igen?
- Szia, beszélhetnénk egy kicsit? – szólt bele egy hang, amitől földbe gyökerezett a lábam

Holnap

Sziasztok drágáim!
Világot láttam, szép volt, jó volt, de ma nem tudok frissíteni, mert még kicsit szét vagyok csúszva :P
Ígérem, hogy holnap felteszem az új részt, csak még be kell fejeznem :)
Addig is soksoksoksok pusz!

Másnap

Sziasztok! Csak nektek, csak most, itt az új rész 1 nappal hamarabb, remélem örültök neki:) Valaki kitalálta, hogy is van az ajtóban, ennyire kiszámítható lennék? Remélem nem, csak szuper képességei vannak:)
A következő rész talán csütörtökön kerül fel, úgyhogy most lesz egy kis szünet, de remélem nem pártoltok el tőlem:)
pusszantás
Köszönöm a jó utat! kívánságokat, édesek vagytok:D


48. rész

-Csak egy percre zavarnék. Zita itthon van?
- Igen, de nem hiszem, hogy látni akar. És én se – vetette oda Rob és csukta volna be az ajtót
- A prof tavalyi diákjaitól megszereztem a holnapi vizsgád tételeit – kiabálta be a szobába Zac
- Micsoda? – rohantam oda az ajtóhoz
- Nehéz volt, mert hülye kis stréber köcsög az összes, de végül ideadták – lobogtatott meg pár papírt
- Ohh, hát. izé… kösz – motyogtam és elvettem a papírokat
- Nincs mit. Sziasztok – köszönt el
- Nem hiszem el, hogy elfogadtad tőle ezt a szívességet azok után, amit Ashley-vel csinált - mondta Rob szemrehányóan
- Tessék? – néztem rá megütközve
- Lehet, hogy neked Ash nem olyan fontos, mint nekem, de én a helyedben elküldtem volna a fenébe ezt a gyereket
- Nem hiszem, hogy ő ezt akarná, ráadásul tényleg nagy segítség ez a tételsor – feleltem halkan, de kezdtem elbizonytalanodni
- Akkor remélem jól sikerül a vizsgád! Elmegyek sétálni – közölte hidegen és már vette is a kabátját

Leforrázva álltam az előszobában, a Zac-től kapott papírt szorongatva. Éreztem, hogy valamennyire igaza van Rob-nak és ha nem lett volna ekkora a „tét”, akkor én is elhajtottam volna Zac-et, de így… Tiszta érdekember vagyok, ráadásul rossz barátnő. Az izgulós hisztim kezdett összekeveredni az önmarcangolással, aminek az lett a vége, hogy potyogni kezdtek a könnyeim. Rob telefonjának idétlen csörgése rántott vissza a valóságba. A kijelzőn Ash neve villogott, és mivel úgyis fel akartam hívni, felvettem.
-Szia, én vagyok. Rob itthon hagyta a mobilját – mondtam kicsit szipogva
- Oh, szia! Mi a baj? Beteg vagy?
- Nem, csak kicsit összevesztünk. El akarok mondani valamit, de kérlek ne haragudj rám
- Megijesztesz, mi történt?
- Holnap lesz egy nagyon nehéz vizsgám, és az előbb beállított… Zac. Szóval eljött, és elhozta nekem a holnapi vizsgám tételsorát, amit a tavalyiaktól szerzett meg. Én pedig elfogadtam, de Rob szerint nem kellett volna még szóba állnom se vele, azért ahogyan veled viselkedett. Kérlek ne haragudj – ismételtem újra
- Ja, csak ennyi? Azt hittem valami baj van – mondta megkönnyebbültem Ash
- Akkor nem haragszol?- csodálkoztam
- Dehogyis! Az csak az én hibám volt. Buta liba voltam, amit a legtöbb pasi kihasznál. Ezen vesztetek össze Robert-tel?
- Igen…
- Ezt az idiótát! Tudom, hogy csak óvni akar engem, de néha már sok… Most hol van?
- Azt mondta, hogy elmegy sétálni.
- Ha hazaér számolok vele… Megmondanád neki, hogy hívjon vissza?
- Persze
- Köszi! Holnapra pedig nagyon szurkolok
- Rám fér… Akkor szia! – köszöntem el valamivel nyugodtabban
- Szia!

Robert-et egészen 11-ig vártam, de nem jött haza, úgyhogy lefeküdtem aludni, bár kicsit nyugtalanított, hogy olyan sokáig kimarad.
Hajnali 3-kor fura zajokra ébredtem fel, amik a nappali környékéről jöttek. Rob még mindig nem volt mellettem, úgyhogy reménykedtem, hogy tőle, és nem valami betörőtől származnak a hangok. A biztonság kedvéért azért felkapcsoltam minden kezembe kerülő lámpát és úgy mentem ki. Szerencsére Robert volt az, de elképesztően elázva. Faltól-falig támolygott, tiszta hó volt a ruhája, úgyhogy nyilván hazafele jövet is többször elvágódott.

-Szia cicaaaa – bömbölte artikulálatlanul
- Mi a francért kellett leinnod magad ennyire? – kérdeztem mérgesen miközben a kanapéhoz vezettem
- Én annyira szeretleeeek tégeed – mondta továbbra is hosszan elnyújtva a szavakat
- Én is szeretlek, de utálom, amikor ilyen vagy – feleltem szemrehányóan és próbáltam eltolni magamtól az alkoholtól bűzlő fejét és száját
- Látod mindig ezt csinálod velem! Én közeledek feléd, te meg elhajtasz! – kiabálta hirtelen, majd ugyanilyen hévvel felállt és a konyha felé szédelgett
- Ne beszélj így velem! Ráadásul ez egyáltalán nem igaz – kiabáltam vissza
- Dehogynem… - fortyogott a hűtőben kutatva
- Nem kéne többet innod – mondtam dühösen és kikaptam a kezében lévő sörös üveget
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – üvöltötte
- Soha többet ne beszélj így velem – feleltem lassan kimondva a szavakat, hogy nyomatékot adjak nekik, de Rob csak egy fintorral válaszolt
- Nem vagyok hajlandó ilyen állapotban beszélni veled! Elmegyek lefeküdni
- Menjél csak, én jól elleszek egyedül… Már úgyis megszoktam – kiabált utánam gúnyolódva, de már nem érdekelt. Csak becsaptam magam mögött az ajtót és az ágyra vetettem magam.

Kedvem lett volna sírni és ordítani egyszerre. Nem vagyok prűd, de azt nem bírom elviselni, ha valaki ennyire elázik és utána még neki áll feljebb.
Sokáig csak hallgattam, ahogy Rob kint szerencsétlenkedik és hangosan szentségel, majd csodával határos módon sikerült elaludnom.
Úgy éreztem, hogy csak perceket aludtam, amikor reggel egy fájdalmas nyögés kíséretében kinyomtam a telefonom ébresztőjét. A hajnalban történtek és a vizsga ténye egyszerre öntötte el a tudatomat. Idegesen kibotorkáltam a nappaliba, félve a kinti látványtól, amiben nem is „csalódtam”. Kiterülve, ruhástul feküdt a kanapén, keze-lába lelógott, a környezetében pedig mintha bomba robbant volna. Újságok és könyvek szanaszét a földön, törött váza, üres sörös üvegek és valami kajamaradék is hevert mellette. Csalódottan megráztam a fejem, majd bementem a fürdőszobába, hogy gyorsan letusoljak, hátha attól észhez térek egy kicsit… Fürdés után felöltöztem, majd indulás előtt vetettem még egy pillantást életem szerelmére, aki gyakorlatilag öntudatlanul horkolt egy szemétkupac közepén. Nem volt túl szívderítő látvány…
A kapunk kilépve aztán egy tucat újságíró és fotós rohamozott meg, mindenki Rob előző esti kis „akciójáról” kérdezett.

-Mi történt önök között, hogy Mr. Pattinson így kiütötte magát? Talán Stewart kisasszony van a dologban? – hallottam egyik oldalról
- Semmi közük nincs hozzá – mondtam dühösen és futólépésben mentem az egyetem felé
Ha ezek után átmegyek a vizsgán, azt az egyház csodaként fogja feljegyezni…
-Láttad a mai újságot? – fogadott Giorgia rögtön
- Nem, de a vizsga előtt nem is akarom – kötöttem ki azonnal és a jegyzeteimbe méllyedtem

Csak a második körben sikerült bejutnom, de még így is viszonylag jól jártam. Tényleg azok a tételek voltak, amit Zac ideadott, bár nem lettem nagyon kisegítve. Remegő kézzel húztam egyet a kis cetlikből, és legnagyobb meglepetésemre egy viszonylag könnyűbe sikerült belehúznom. 20 percig ültem a papírom felett és vázlat pontok helyett szó szerint leírtam mindent, amit akartam majd mondani, mert tőlem simán kitelt, hogy a tanár előtt leblokkolok és megkukulok. Csucsu volt előttem, aki egy kettessel átcsusszant. Odaültem a rendkívül mogorva és szigorú prof elé és belefogtam. Úgy daráltam a leírtakat, mint egy gép, esélye se volt, hogy beleszóljon, bár párszor megpróbálta… Nem tartott sokáig a feleletem, max 7-8 perc lehetett, ami elég kevéskének tűnt.
-Ennyi? – kérdezte a prof
- Igen… - feleltem bizonytalanul
- Megnézhetem a jegyzetét?
- Persze…
Elvette a firkálásokkal tarkított lapomat és átolvasta.
-Néhány dolgot kihagyott, amik nélkül nem lehet ezt a témát feldolgozni… Viszont látom, hogy készült, úgyhogy egy elégségest tudok ajánlani – dörmögte végül
- Köszönöm – mondtam azonnal és már mentem is ki a teremből, nehogy meggondolja magát
Kicsit szánalmas voltam, hogy ennyire örülök egy kettesnek, de ennél a tanárnál ez jó jegynek számított, pláne úgy, hogy előttem már 3 embert meghúzott. Giorgia még nem került sorra, úgyhogy kint magolt a terem előtt.
-Na, hányast kaptál?
- Kettest…
- Ááá, bárcsak már én is túl lennék rajta… Itt van az újság, ha gondolod – nyújtotta felém a legfrissebb bulvár lapot
-Kösz – vettem el fintorogva

Rob természetesen a címlapon volt. A nagy képen éppen bemutat a fotósnak, a kicsin pedig a havas nadrággal próbál feltápászkodni a földről. Helyette is szégyelltem magam a képeket látva. A cikket olvasás nélkül is kitaláltam volna. Kristen bekavart valamit, amin összevesztünk, ezért Rob leitta magát valami bárban. Röviden ez is volt a lényege, de még egy szereplő belépett a képbe. A kocsmából Zac támogatta ki. Azonnal a mobilom után nyúltam, hogy felhívjam.
-Tudnánk találkozni? – kérdeztem köszönés nélkül
- Most keltem fel, de 10 perc múlva a suli előtt vagyok, ha az jó – motyogta álmos hangon
- Jó, várlak. Szia!
Leültem az aulában és az újságon kezdtem dobolni. Nem egészen 10 percen belül be is futott Zac, szó szerint…

-Megmagyaráznád? – bukott ki belőlem a kérdés
- Sejtettem, hogy emiatt hívsz. Annyi volt, hogy a srácokkal beültünk este abba a kocsmába és láttam, hogy bejön Rob. Leült egy asztalhoz és sorra rendelte a söröket. Mindenki felismerte, de nem foglalkozott velük, csak elküldte őket a fenébe. Aztán amikor kezdtek gyülekezni a fotósok, odamentem hozzá, hogy haza kéne mennie, de akkor már benne volt 8-10 sör… Először csak anyázott mindenkit, aztán nagy nehezen sikerült felkaparnom a padról. Elindultam vele haza, de folyton elesett, és motyogott valamiről, de nem értettem. A hideg kicsit magához térítette, mert egyszer csak ellökte magát tőlem és ordítani kezdett, hogy minden az én hibám és hagyjam őt békén. Engem is felcseszett, úgyhogy ott hagytam. Utána nem már nem tom mi történt – rántotta meg a vállát
- Hát aztán hazajött, mindenfélét beszólogatott, jól összevesztünk, aztán rácsaptam az ajtót. Reggel a nappaliban aludt totál kiütve. Ennyi – mondtam csalódottan
- Min vesztetek össze? – kérdezte óvatosan Zac
- Azon, hogy elfogadtam tőled a tételeket
- Basszus… Hidd el, hogy nem volt semmilyen hátsó szándékom – mentegetőzött
- Tudom, Rob volt a hülye
- Ne haragudj rá azért annyira… A pasiknak néha kell ilyen – vette védelmébe
- Te most őt véded? – csodálkoztam
- Hát úgy általában a pasikat – felelte kicsit zavarodottan
- Jah… Így is úgy is lesz vele még egy beszélgetésem, miután magához tért…
- Nyilván. Na én megyek, ha nincs más
- Ja, persze, menj csak. Köszi, hogy segítettél neki
- Nincs mit. Szia!
- Szia!

A hallottakon agyalva indultam lassan haza, mert kellett még egy kis idő, hogy lenyugodjak és ne ordítsam le azonnal Rob fejét. Séta közben befutott még egy nem túl kedves hívás Scott-tól, Rob menedzserétől, hogy legközelebb próbáljuk meg „civilizáltabban” elintézni a dolgainkat. Pont ez hiányzott… Viszont legalább őt lekiabáltam elég becsületesen, úgyhogy kicsit megnyugodtam. Amikor felértem a lakáshoz, vettem egy mély levegőt mielőtt benyitottam volna. Hallottam egy kis motoszkálást bentről, úgyhogy már sikerült „észhez térnie”.

-Szia! – köszönt halkan, miután becsuktam magam mögött az ajtót
- Szia. Hogy érzed magad? – tettem fel egy viszonylag buta kérdést, mivel úgy nézett ki, mint akin átment egy úthenger
- Szarul
- Vettél be valami gyógyszert?
- Nem a másnaposság miatt, hanem amiért ezt tettem veled. Nem tudom, hogy miket hordtam össze hajnalban, de lehet, hogy jobb is. Nagyon szégyellem magam – mondta egy szemeteszsákot szorongatva
- Azt mondtad, hogy én mindig elutasítalak, pedig te közeledsz felém és, hogy már megszoktad, hogy egyedül vagy – világosítottam fel kíméletlenül, mire fájdalmasan eltorzult az arca és a kezébe temetve rázta a fejét
- Hogy lehetek ekkora pancser? – motyogta maga elé
-Arra emlékszel, hogy Zac hozott ki a bárból? – mértem rá a következő csapást
- Mi? Ne már! Ennél szánalmasabb már nem lehetek…
- Hát ezt még nézd meg – mondtam és odaadtam neki az újságot
- Ne bazz… Mindjárt elásom magam
- Miért kellett ezt csinálni? – kérdeztem szomorúan miután maga mellé dobta a lapot
- Nem tudom… Elborult az agyam Zac miatt és ki kellett eresztenem a gőzt. Nem szoktam ennyire elázni, nem az én stílusom. Nem tudok mást mondani, csak, hogy nagyon sajnálom
- Ismered azt a mondást, hogy a gyerekek és a részegek sohasem hazudnak? – néztem fel rá könnyes szemmel, mire megállt a keze a levegőben és dermedten nézett rám

I love you Budapest:)

Hallottátok, hogy februárban Robert Pesten fog forgatni?? A Bel Ami-t!! /London és Pest a helyszínek/ Én még csak hápogook:D
:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D

Vizsga-drukk

Sziasztok drágáim! Több dolog is van. Először is nagyon szépen köszönöm a dicsérő szavakat és a kommenteket, rengeteget jelent! Másodszor úgy tűnik, hogy ez a külső marad mert többségében tetszett nektek (és nekem is:D) Harmadszor pedig a kövi rész pénteken kerül fel, mert utána elutazok Krakkóba 4 napra, úgyhogy az alatt nem lesz friss. Kb ennyi:) pusz

47. rész


ZITA SZEMSZÖGE

Hazaérve rögtön a gépem felé vettem az irányt, mert az állatkereskedős pasi azt mondta, hogy elküldi a lehetséges makik képét, hogy válasszam ki melyiket akarom örökbe fogadni Rob-nak. Arra a fél órára emiatt volt szükségem, bár nem gondoltam, hogy Rob ilyen könnyen belemegy. Elrohantam egy állatkereskedésbe, ami kapcsolatban áll az állatkerttel és ott intéztem el a dolgot. Ki fognak tenni egy kis táblát majd a ketrece elé, hogy Robert Pattinson tulajdona és minden hónapban küldeni kell nekik az ellátás árát. Plusz vettem egy üres naplót, amibe a megismerkedésünk sztoriját és az azóta történteket fogom leírni képekkel, e-mailekkel, sms-ekkel, mindennel együtt.

-Mi ilyen sürgős? Levelet vársz? – kérdezte Rob
- Igen, a másik szeretőmtől – vágtam rá komolyan
- Ohh, értem. Bekapok pár falatot, aztán el kell mennem, mert van egy kis dologom
- Hova mész?
- A másik szeretőmhöz – vágott vissza jót derülve bamba ábrázatomon
- Hülye! – vágtam hozzá egy párnát nevetve
- Na, de tényleg. Mi ilyen sürgős? – ült le mellém a kanapéra
- Anyáékkal akarok skype-olni a szülős-találkozás miatt –vágtam ki magam egy olyan jó indokkal, hogy még magam is rácsodálkoztam
- Áá, értem. Ez jó ötlet. Akarod, hogy én is beszéljek velük?
- Persze, anya úgyis beléd van esve – mondta szenvtelen hangon
- Hogy mi van? – döbbent meg Rob
- Azt mondta, hogy James Dean-re emlékezteted, akibe szerelmes volt régen
- Asszem inkább elmegyek vacsit készíteni akkor… - motyogta és már indult is a konyhába
- Hé, gépen keresztül nem tud ám rád ugrani – világosítottam fel tudálékosan
- Nem mondod?! … Akkor is kínos lenne, így már, hogy tudom
- Oké, nem kötelező. Akkor alkoss valamit remeket a konyhában, úgyis belejöttél már nagyon – dicsértem mosolyogva, majd hívtam is anyékat

A szokásos körök után felvázoltam nekik a találkozás tervét, amit meglepően jól fogadtak. Anya azonnal a menüt kezdte tervezni, apa pedig a szüleiről kérdezgetett. Úgy egyeztünk meg, hogy egy reggel jönnek le hozzánk Robert-tel, elvisszük őket a városba egy kicsit, aztán nálunk megebédelünk. Miután mindent megbeszéltünk, visszatérve az eredeti tervemhez, elolvastam az állatkertes-makis levelet. Igazából tök ugyanolyan volt az összes, csak a koruk volt más. Végül kiválasztottam egy 9 hónaposat, de őt is csak azért, mert olyan volt, mintha mosolyogna a képen.
-Mi lesz a vacsi? – kérdeztem kíváncsian miután nem tudtam beazonosítani a lábosban lévő cuccot
- Improvizálok – közölte nemes egyszerűséggel és megkeverte a gőzölgő kupacot
- Világos…Rendeljek pizzát? – nevettem el magam
- Az jó lenne – vágta rá rögtön és elzárta a gázt
Vigyorogva hívtam a pizzériát és megrendeltem a szokásos kajánkat.
-Holnap vissza kell mennem a kórházba, eljössz velem? – kérdezte Rob már vacsi közben
- Ha nem mennék, akkor ki vezetne? – tettem fel az evidens kérdést
- Nem tudom, gondoltam bevetem a szuper erőmet… láthatóan nem a főzéshez kezdtem el érteni hirtelen. A reggeli valami gixer lehetett…- csóválta mega fejét a konyha felé meredve
- Hát amíg ki nem derül, addig inkább én elviszlek. Utána viszont muszáj lesz tanulnom, mert 2 nap múlva vizsgázok – mondtam és összerándultam a gyomrom a gondolatra
- Mikor fogsz hazamenni? – kérdezte fájdalmas arccal
- Január 18-án. Otthon is lesz még egy vizsgám 20-án. De te is eljössz anyukádékkal, úgyhogy hamar fogunk találkozni – győzködtem magamat is
-Jah…hamar – motyogta ironikusan
Másnap miután átverekedtük magunkat egy csapat fotósnak álcázott piócán, a doki kb. 2 percig matatott Rob kezén, majd lazán közölte, hogy ennyi volt, 2 hét múlva vár minket.
-Elnézést doktor úr, de ha én a közeljövőben repülni fogok, akkor nem kell valami papír, hogy a sínem miatt pittyeg be a detektor? - kérdezte Rob
- De, mindjárt írok egyet
- Hogy neked mennyi eszed van – ámuldoztam kicsit talán túlzottan is
- Csak azt ne mond, hogy ez most tűnt fel – húzta ki magát Rob, de nem bírta sokáig ezt a komolyságot és elnevette magát
- Dehogy is! – indulatoskodtam nevetve, végül egy csókkal szereltem le
- Khmm… Itt az igazolás. Írja alá – tolta Rob orra alá a papírt a doki
- Cserébe, hogy elhoztál, segítek neked tanulni – ajánlotta már a kocsiban
- Remek. És hogy gondoltad? Megtanulod helyettem? – kérdeztem mosolyogva
- Nem, főzök neked kávét és nézlek miközben magolsz – vigyorodott el
- Oké, persze. Kicsit sem lesz zavaró – bólogattam
- Még szép, hogy nem!
Miután ezt jól megbeszélgettük, többnyire csak Rob-ot hallgattam, ahogy énekli a rádióban menő számokat.
-Itt a nappaliban tanulsz, nem? – kérdezte hazaérve
- Igen, itt a legkényelmesebb
Miután odahordtam a dohányzóasztalra a tömérdek mennyiségű könyvet, jegyzetet és persze egy szótárt, nekifogtam a nem túl bizalomgerjesztő tananyag bebiflázásához. Ezt csak magolni lehet… Rob megállás nélkül körülöttem sündörgött. Vagy kávét hozott, vagy csak egy csókot akart, vagy leült és nézett…ami egy idő után komolyan kezdett zavarni. Ráadásul megállás nélkül dúdolgatott, amivel a végén már az idegeimre ment.
-Figyelj szivi, én imádlak- szeretlek, de így nem tudok tanulni és ha elhasalok ezen a vizsgán, akkor cseszhetem a félévemet – fakadtam ki hirtelen, nem kicsit megbántva ezzel Őt
- Bocs, hogy zavarlak – mondta elszontyolodva és besomfordált a hálóba
Egy ideig néztem a becsukott ajtót, majd visszatértem a több 100 oldalas olvasnivalómhoz, de nyilván nem tudtam arra koncentrálni… Nagyon megerőltettem magam és elolvastam belől kb. 20 oldalt, de aztán lecsaptam a könyvet és bemenetem Rob-hoz, aki az ágyon feküdt és valami könyvet lapozgatott.
-Ne haragudj rám – hízelegtem neki és hozzábújtam
- Nem haragszom – felelte színtelen hangon, anélkül, hogy rám nézett volna
- Ideges vagyok a vizsga miatt, azért förmedtem úgy rád. Szeretem, ha körülöttem vagy, de annyira eltereled olyankor a figyelmem, hogy nem tudok másra figyelni, pedig most tényleg tanulnom kéne. Tudod, hogy nem vagyok stréber, de most tényleg muszáj – magyarázkodtam a karját simogatva
- És ezt akkor nem lehetett volna elmondani? Akkor le kellett kiabálni a fejem, mi? – nézett rám szomorúan
- Bocsánatot kérek – suttogtam a fülébe, amit már nem tudott mozdulatlanul „tűrni”
Elkapott és mosolyogva maga alá gyűrt, hogy aztán láb-remegtetően megcsókoljon…
Miután kellően kiengeszteltem, durcásan ugyan, de „takarékra” tette magát és hagyott tanulni. Lassan de biztosan fogytak az elolvasandó anyagrészek, amikor legközelebb az órára pillantottam már hajnali 1-et mutatott. Nagy nehezen feltápászkodtam és kinyújtóztattam a tagjaim, majd benéztem Rob-hoz a hálóba, aki már nagyban szuszogott egy kispárnát ölelve. Csendben becsuktam az ajtót, majd elmentem tusolni, hogy aztán mellébújjak.
A másnapom hasonlóan telt, azaz tanultam látástól vakulásig. Rob-nak volt egy kis dolga a városban, úgyhogy teljes nyugi volt a lakásban, amiből szintén elegem lett egy idő után. Ha nem volt ott akkor hiányzott, ha ott volt akkor meg zavart, ha tanultam… Délután már csak olyan tessék-lássék módon lapozgattam a vaskos könyvet és arra vártam, hogy Ő végre hazaérjen. Mérhetetlen boldogság lett úrrá rajtam, amikor végre meghallottam a kulcscsörgést, azonnal fel is pattantam és az ajtóhoz rohantam, hogy ott aztán a nyakába ugorjak.
-Annyira de annyira hiányoztál – puszilgattam össze-vissza
- Nem tudom pontosan mit tanulsz, de jó hatással van rád – vigyorgott Rob és becipelt a nappaliba
- Most éppen Európai kulturális politikát – olvastam fel a könyv címét, mire egy fájdalmas grimasz jelent meg az arcán
- Hánykor vizsgázol ebből a csodából holnap?
- 9-kor, ráadásul szóbeli lesz…
- Akkor legalább rögtön megtudod az eredményt – mutatott rá a pozitív oldalára
- Jah… Este még egyszer elolvasom a jegyzeteimet, bár már teljesen összefolynak a sorok – siránkoztam, mert kezdett rám törni a nehéz vizsgák előtti stressz
- Az tudjátok, hogy milyen tételek lesznek?
- Nem. Azt mondta a prof, hogy „bármit kérdezhet”
- Van valami, amiben segíthetek? – kérdezte Rob kedvesen
- Kicsit legyünk együtt, utána folytatom a tanulást – bújtam hozzá a kanapén
- Na végre – vigyorodott el, mire belebokszoltam a hasába
Már vagy 2 órája feküdtünk így, amikor valaki csöngetett, ráadásul már az ajtón, nem a kapucsengőn. Rob morcosan kihúzta mögülem a kezét és rákészült, hogy elküldi az illetőt.
-Te mi a fenét keresel itt? – kérdezte dühösen mielőtt még egy szót is szólhatott volna a „vendégünk”