Igaz

„You see the way I am
Without make-up, without clothes
And you accept me like nobody
And I will always love you, baby
With eyes closed”

17. rész

Robert-nek sikerült magához képest kis feltűnést kelteve megérkeznie, „csak” 8-10 ember szaladt oda hozzá, plusz a táska átvilágítós nő akart fényképezkedni vele.

-Ellógtam, hogy biztos ideérjek – közölte büszkén, miután megcsókolt
- Nagyon ügyi vagy – feleltem mosolyogva
A repülőút jó volt és szerencsére olyan fiatal lány ült mellettünk, aki eddig nyilván a Marson élt, mivel nem ismerte fel Robert-et. Miután leszálltunk és felvettük a csomagokat, mindkettőnkön úrrá lett egy fajta félelemmel vegyes izgalom.
-Apa feljött értünk, kinn vár minket.
- Mi? Ja, jó. – dadogta
- Nyugi, nem lesz semmi gáz. Apa fele annyira se vérmes, mint anyu – mondtam viccelődve, hogy kicsit feloldódjon
- Hát ez most nagyon megnyugtatott - dörmögte szinte csak magának, amikor már a folyosón voltunk

Szétnyílt a fotocellás ajtó.

Több száz sikítozó rajongó és valahol köztük az én csendben ácsorgó és ámuldozó apám várt minket. Ijedtünkben visszaléptünk párat, mire becsukódott az ajtó.
-Basszus – mondtuk szinte egyszerre és nevetni kezdtünk.
A mögöttünk jövőknek persze fogalmuk nem volt, hogy mit csinálunk. A legtöbben kikerültek minket és kiléptek az ajtón a nyakukat nyújtogató lánykák közé.
-Elég, hogyha Pestből csak a repteret látom?
- Persze! A belvárosban úgyis ilyesmi lenne – böktem vigyorogva az ajtó felé, ahonnan hangos moraj szűrődött be
- Hmmm… Mi lenne, ha felhívnád az apukádat, hogy jöjjön be ide? – kérdezte kuncogva az egész helyzeten.
A fal mellett kuporogtunk ugyanis, egy halom cuccal, a helyzet idétlenségén és a saját viselkedésünkön kacarászva. Szép látvány lehettünk…
-Remek ötlet! Bár kívülről nem tudna bejönni, vagy ha mégis, akkor vérszemet kapna mindenki. Hogy szoktad ezt csinálni? Mármint nem valami nagydarab, napszemüveges hurkás-tarkójú csoporttal szoktál kimenni a repterekről?
- Tényleg! Erre most nem is gondoltam. Azt hittem, hogy itt megússzuk ezt az egészet
- Hé, én mondtam, hogy a magyar lányok is imádnak.
- Nem kell az összesnek… elég mondjuk…hmm… kettőnek. Nem, nem. Inkább csak egynek – morfondírozott somolyogva
- Na azért. Mertél volna mást mondani. Jól kinyomtalak volna az ajtón
Ezen megint jót heherésztünk, aztán életem fejéből kipattant a szerinte tökéletes megoldás.
-Pofon egyszerű. Felhívod apukádat, hogy találkozzunk a parkolóban. Mi pedig kifutunk az ajtón. Nem törődünk semmivel. Mint valami… valami… ilyen nagy tüzes golyó – magyarázta széles mozdulatokkal- Most mit nevetsz? Nem jó ötlet?

- Hát ennél jobb – mutattam magunk köré majd felhívtam apát a részletekkel
- Na, hol vár?
- Jobbra a 2. sor végén – ismételtem meg apát
- Oké, akkor nyomás
- Egy aprócska bökkenő van. A csomagokkal fogunk olyan szélsebesen futni? – kérdeztem elfojtott nevetéssel a hangomban
- Mint mondtad, ez csak egy aprócska bökkenő – felelte huncutul majd körülnézett és odament egy utashoz.
Annyit láttam, hogy Rob a kezébe csúsztatott valamit, amire felderült a fickó arca és bólintott.
-Kevin kiviszi előttünk a kocsihoz a cuccokat. A terv a következő : kimegy, várunk pár percet, után kifutunk az ajtón, amennyire lehet kikerülve az embereket
- Lemaradtam Kevin-nél, de oké!
A „hordárunk” felnyalábolta a táskákat és kiment.

-Ha eddig bármi esély is lett volna arra, hogy apukád normálisnak tartson, azt most tuti elpuskáztam – közölte vigyorogva, majd kézen fogott és kirohantunk az ajtón
Lassított felvételen úgy nézhettünk ki, mint Sid a Jégkorszak első részében, amikor rohan a dinnyével és jobbra-balra szállnak a dodók. Ennyire nem voltunk drasztikusak, de hasonló lehetett a kép. Ahogy kiléptünk az ajtón hatalmas hangorkán lett. Mindenki visított, általában Robert nevét, de volt olyan is, aki engem ribancozott le… Az egyik ilyennél megtorpantam egy pillanatra, de Rob tovább rántott. Az akció végül is sikeres volt, mert elértünk a kocsihoz, ami már járó motorral várt ránk.
-Helló gyerekek! Ez oltári volt! – köszöntött hatalmas vigyorral apa
- Tessék? – kérdeztem meghökkenve. Mindig is utálta a felhajtás, ez meg annál jóval több volt
- Ez az egész, hogy ilyen sokan vártak rátok és ez a titkos terv! Fantasztikus! – lelkendezett
Robert kérdőn nézett rám, úgyhogy gyorsan elmondtam neki, majd bemutattam.
-Nagyon örülök Robert! – mondta hátranyújtva a kezét apu
- Én is! Köszönöm, hogy itt lehetek – felelte illedelmesen
- Mindig ez van, amikor mész valahova? Régen én is erre vágytam…
- Mi? – kérdeztem nevetve
- Ez nagyon is komoly kicsim. Úgy 8 éves lehettem, amikor kitaláltam, hogy híres harmonikás leszek!
- Ezt nem is tudtam – vigyorodtam el
Jó volt újra magyarul beszélni, de szegény Rob nyilván nem értett semmit, ezért megkértem apát, hogy maradjunk az angolnál.
-Szóval mindig ez van, amikor nyilvános helyre mész? – folytatta már angolul
- Hát legtöbbször igen, de még mindig nem tudok vele mit kezdeni… Sokszor kellemetlen is, mint pl. most.
- Hát, ha ez vigasztal, én élveztem

Apának láthatóan imponált ez a felhajtás, ezért a vártnál sokkal jobban megértették egymást, amitől hihetetlenül megkönnyebbültem. A közel 2 órás út alatt és szinte meg se szólaltam, csak őket hallgattam. Néha, ha eluntam magam Robert-et hecceltem. Csikizni próbáltam vagy az ujjaimmal végiglépkedtem a hátán, egészen a hajáig és összeborzoltam.
Egyik ilyen csikizős manőver alkalmával már az ülésen feküdtem szinte, miközben hadakoztak a kezeink. Próbáltam halkan nevetni, ő meg visszafojtani és tovább beszélgetni, elég kevés sikerrel. Apa annyit láthatott a tükörből, hogy Rob nagyon vigyorog én meg sehol se vagyok…
-Khmm… Minden rendben? – kérdezte gyanakodva
- Persze… csak… izé… leesett valami és azt kerestem – dadogtam még mindig nevetve
- Rossz színben tüntetsz fel apukád előtt – suttogta huncutul Rob, amire csak egy nyelvnyújtással válaszoltam
Apu jobbnak látta, ha lefoglal engem, ezért Lindáékról és a kint létemről kérdezett, de nem lehettem túl érdekes, mert kb. 5 perc után visszatért Rob-hoz.
Amikor hazaértünk, anya terített asztallal és nagyon kedvesen fogadott minket. Miután megölelt engem, Robert-hez fordult és láthatóan egy előre megtanult angol szöveget darált le. Ettől függetlenül volt benne valami aranyos, hogy a kedvéért angolozott kicsit.
-Szia! Én vagyok Zizi mamája. Hívj csak Jucinak te is – mondta barátságosan
- Hmmm.. anyu, nem hiszem, hogy ki tudja mondani azt, hogy Juci. Legyél inkább Judit
- Oh, igen bocs. Mondjad neki
- Nagyon örülök Judit! Örülök, hogy itt lehetek! – felelte mosolyogva Rob a fordításom után
Az este további része elég bájcsevej szagú volt, úgy tűnt apu kibeszélte magát a kocsiban, anyu meg csak sablonos dolgokat kérdezett. Összességében azonban egy szavam se lehetett, mert sokkal jobban fogadták mind ketten, mint gondoltam.
Vacsora után volt még egy kis incidens, amit valahogy sejtettem, hogy be fog következni. Anya ugyanis közölte, hogy akkor Robert kint alszik a kanapén én pedig a szobámban.
-Öhmm.. anyu! Mi lenne, ha mindketten a szobámban aludnánk? – kérdeztem óvatosan
- Nem hiszem, hogy ehhez elég idős vagy, ráadásul az ágyad sem 2 személyes
- 3 hónapig éltem és dolgoztam egy idegen országban. Szóval szerintem eléggé felnőtt vagyok hozzá. Az ággyal pedig nem lesz gond…
Rövid hezitálás után morgolódva ugyan, de beleegyezett.
-Na jó, rendben. Holnap dolgozunk apáddal, de este majd csinálunk valamit. Rendben?
- Persze és köszi. Jó éjt! – köszöntem el tőlük
- Jo ejt! – próbálkozott Rob is magyarul
- Ez jó volt – kacsintott apa
- Nagyon jó fejek a szüleid – mondta Robert már a szobámban
- Ha akarnak, akkor tényleg azok. És most akarnak, ami jó jel
- Anyukád nem akarta, hogy egy ágyban aludjunk, ugye? – kérdezte csibészesen
- Ezt meg honnan tudod?
- A gesztusaitokból meg a hanglejtésedből kitaláltam… Jobban ismerlek, mint gondolnád
- Te aztán tudsz valamit – bólogattam elismerően- Azt akarta, hogy aludj a nappaliban, de aztán meggyőztem, hogy „elég nagy vagyok”. Aztán még azon is problémázott, hogy kicsi az ágyam… Mit gondolsz, tényleg az? – suttogtam a fülébe
- Nem eléggé – mondta csibészesen és megcsókolt.
Az első szobámban történt csókja kellett ahhoz, hogy elhiggyem, tényleg igaz ez az egész.

Egy kép Zita szobájáról