Je t'aime

"Quand tu
Quand tu me prends dans tes bras
Quand je regarde dans tes yeux
Je vois qu'un Dieu existe
Ce n'est pas dur d'y croire"


11. rész

A ház előtt már várt minket egy teljesen hétköznapi autó, semmi sötétített üveg vagy ilyesmi. Mint kiderült, ez a menedzsere kocsija volt, aki rögtön ki is szállt, amint látta, hogy megyünk. Első blikkre azt mondanám, hogy egy tipikus szadista fizika tanár fiatalon. Nem mondhatnám, hogy szimpatikus volt, pláne az előzmények ismeretében. Robert előrement, és bemutatott Scott-nak, akit valószínűleg már megpuhított előtte, mert egészen kedvesen szólt hozzám. Rövid bájcsevej után betessékelt az autóba, aztán indultunk a Heathrow reptérre.
A paparazzik nagyon jól értesültek voltak, mert már a reptér előtt sorakoztak, kb. 20-an.



-Vedd fel a szemüveged és próbáld takarni magad, amennyire tudod – mondta Robert látva a kicsit ijedt arcom
Amint leparkoltunk, az egész csapat egy emberként tódult a kocsihoz. Scott kiszállt, kinyitotta nekünk az ajtót, mi pedig futólépésben megindultunk a bejárat felé. A fotósok egy percre se hagyták abba a kattogtatást, ráadásul folyton kérdeztek. Olyanokat hallottam ki a nagy hang-masszából, hogy „Mikorra várjuk a gyereket”, „Mióta vagyunk együtt” és a legcifrább, hogy „Kristen mit szól ehhez”. Robert ezeket már megtanulta elengedni a füle mellett. Nem nagyon nézett fel egyikünk se, mentünk, ahogy tudtunk. A paparazziknak szerencsére nem volt jegyük, ezért egy kapun túl már nem jöhettek… Egy ideig néztük, ahogy le és fel szállnak a gépek, majd szólították a párizsi gép utasait is. Azon már meg se lepődtem, hogy mi szálltunk fel elsőként, természetesen az első osztályra. Nekik legalábbis ez volt a megszokott. Rob jobbnak látta, ha beül közém és Scott közé, nem is értem miért… A vele való kapcsolatom annyiban merült ki, hogy néha végigmért, én pedig erre egy fintorral válaszoltam.



A Charles de Gaulle reptérre érkeztünk meg, ahol hasonló manőverek után szállhattunk be a kocsiba. Robert jót mosolygott az arcomon, amikor megláttam, hogy hol fogunk lakni. Az 5 csillagos Champs -Elysees Plaza hotel előtt állt meg a taxi.
-Be kéne mennünk, mert mindjárt elkaszál egy csapat „fille” – mondta Rob nevetve, amikor sokszori felszólításra is csak bámulni tudtam
- Azt ne mondd, hogy beszélsz franciául! – hitetlenkedtem, miközben behúzott az előcsarnokba
- Csak kicsit magoltam, hogy el tudjalak kápráztatni- mondta huncutul
- Ennél jobban? Nem mintha szükség lenne rá – motyogtam kábán
- Nem tudok azért olyan sokat. Csak olyanokat, hogy „coup de foudre”, „fleur” és "je t’aime" – suttogta a fülembe, miközben átölelte a derekamat és magához húzott.
- Khmmm…Khmmm. Ezt tartogassátok már a szobába! – mondta durván Scott, majd átadta a kulcsunkat
- Lorsque j'avais sept ans, j'ai aussi étudié le français, donc je le comprends."- mondtam vigyorogva, miközben mentünk a lift felé
- Te…te.. na ne már. És még én akartalak ámulatba ejteni – mondta kicsit megütközve, de mosolyogva
- Au fait, ta prononciation est très bonne.- folytattam ugyanolyan arccal
- Gyönyörűen beszélsz, bár gőzöm sincs mit jelent – azzal átölelt és úgy próbáltunk a szoba felé lépkedni Scott bosszús pillantásain keresztül
- Je t’aime aussi- fejeztem be
- Ezt végre értem! Én is nagyon szeretlek – mondta, majd szenvedélyesen megcsókolt
- Nah, már megint! Miért is ne! 2 lépés a szoba, de ez tényleg borzalmas távolság – motyogott az orra alatt Scott
- Te figyelj, mi lenne, ha most lelépnél, és csak akkor zavarnál, ha mennem kell valahova? - kérdezte Rob kicsit ingerülten, de viccelődő stílusban
Erre Scott rám nézett a világ legcsúnyább nézésével, csípőre tette a kezét és lehetetlenül magas hangon így rikácsolt:
-Ez szép mondhatom! Nem hiszem el, hogy most már ő a fontosabb! Ezzel mélyen megbántasz Robert Pattinson!
Azzal sarkon fordult és elszaladt. Néhány másodpercig síri csönd volt, majd egyszerre bukott ki belőlünk a röhögés. Szó szerint beestünk a szobánkba, amit inkább lakosztálynak neveznék. A hálószobán kívül volt egy nappali, egy hall, egy jakuzzis fürdőszoba és egy erkély, ami a Champs -Elysees-re nyílt. Hirtelen kiszakadt belőlem egy „ De gyönyörű”, mire Rob odajött mögém, átölelt.
-Köszönöm, hogy eljöttél velem! – susogta a hajamba, miközben éreztem a tarkómon a leheletét.
- Domrémy-la-Pucelle-be is elmennék veled – mondtam komolyságot erőltetve a hangomba
- Az meg hol van? - kérdezte nevetve, miközben visszamentünk a szobába
- Itt, Franciaországban. Ott született Jeanne D’Arc azt hiszem. – válaszoltam vigyorogva
- Akkor most ki ejt kit ámulatba? – kérdezte huncutul, majd rondítás képpen megszólalt a telefonja és a nyakamat tettem rá, hogy Scott az.
Elvonultam kicsomagolni, amíg telefonált, bár leginkább csak hallgatott.
Bementem a hálóba és akkor tudatosult bennem úgy igazán a hatalmas franciaágy. Egyértelmű volt, hogy együtt fogunk aludni, bár eddig más nem történt… Összerezzentem, amikor Rob megfogta a derekam és megcsókolta a nyakam.
-Minden rendben? – kérdezte az arcomat fürkészve
- Öhmm.. persze- ráztam meg a fejem – Menned kell?
- Igen, sajnos. Scott hívott, hogy együtt kell ebédelnem valami francia mukival. Sietek, ahogy tudok és küldetek fel neked ebédet. Rendben?
- Oké, köszi. Itt lesztek a hotel éttermében?
- Igen, szóval szólj, ha bármi van. Például, ha rád veti magát egy londíner vagy ilyesmi – mondta nevetve
- Szerencsétlen biztos jobban járna az én kislányos francia szidalmaimmal, mint a te haragoddal
- Hát azt hiszem közelebbről megismerkednék a francia zárkákkal, mert minimum megfojtanám. Bárkit, aki el akarna venni tőlem. – fejezte be komolyabban
Scott már újra hívta, úgyhogy gyorsan megcsókolt, és már ment is az étterembe, én pedig elmerültem a jakuzziban.