Totális üresség

10. rész

Úgy döntöttem, hogy elébe megyek a dolgoknak, ezért felhívtam az otthoniakat és elmondtam nekik mindent Rob-ról és az álterhességről. A reakciót nevezhetjük őrültnek vagy akár betegesnek is, ugyanis először nem hitték el, majd egy fénykép küldése után az édes anyukám kitalálta, hogy menjek el egy nőgyógyászhoz. Enyhén szólva mérges lettem…
- De nem érted, hogy nem vagyok terhes?? – már szinte kiabáltam
- Nem érdekel, akkor is menj el. Én ezt nem tudom elhinni. Így tönkre tenni az életed
- Te nem hallasz? Nem… vagyok… terhes – mondtam szépen tagoltan, hogy megértse, de meg se hallotta
- Egyébként is ki ez a pasi? Ismered egyáltalán? Ha valami nagy sztár, akkor biztos mindenféle betegsége is van!
- Úristen anya, hagyd abba! Te tényleg úgy ismersz, mint aki minden szembejövővel összefekszik?
- Ez most nem számít. Biztos elcsavarta a fejedet, azzal, hogy ő ez a Ron akárki. Szóval menj el egy orvoshoz!
- Oké persze, elmegyek. Amilyen nagy sztár ROB, biztos nyolcas ikreket csinált nekem. –mondtam mérgesen, azzal lecsaptam.
Nem tudom, hogy jobb volt-e, hogy én telefonáltam, mindenesetre túl voltam rajta.
Bezzeg az ő szülei odáig voltak, hogy egy ilyen „rendes és szép kislányt” talált magának Robert. Egyszer az anyukája félrehívott és azt mondta, hogy még akkor soha nem láttam őt ennyire boldognak, amikor kiderült, hogy megkapta Edward szerepét… Majd hozzátette, hogy pont ilyen lányt képzelt el mellé, mint én. Elmondhatatlanul jól éreztem magam, és ahogy láttam Rob is. Egy hatalmas rózsaszín buborékban voltam… szerencsére Vele együtt.
Ahogy közeledett a nyár vége, Robert-nek egyre több dolga volt, folyton utazott, ezért kevesebbet tudtunk találkozni, mint előtte. Általában csak Anglián belül voltak programjai, de előfordult, hogy ide-oda repkedett Európában.
-Holnap hova kell menned? – kérdeztem egyik este, amikor Harlow-ban sétáltunk
- Párizsba és Lyonba, de szerencsére csak 2 napra.
- Mert nem szereted Franciaországot? – kérdeztem ártatlanul mosolyogva
- Nincs vele különösebb bajom, de tudnék jobb programot, jobb helyen – felelte huncutul, majd még jobban magához húzott.
Enyelegtünk még egy sort, aztán haza kellett mennie, mert korán ment a repülőjük és a menedzsere már így is pipa volt rám. Nem mintha ez bármelyikünket is érdekelte volna.
Mielőtt lefeküdtem volna aludni, írtam még neki egy sms-t, hogy jó utat, vigyázzon magára és azért próbálja élvezni. Ez volt rá a válasz:
„Lehet még sem lesz olyan rossz, már várom. Valószínűleg pár nappal tovább is maradok. Majd hívlak, ha hazajöttem. Jó éjszakát”
Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen támadt hidegséget.
„Tovább maradok”?? Egy fél órával előtte alig akart elmenni 2 napra. Ha odabetonozzák se maradt volna ott többet.
„Hívlak, ha hazajöttem”?? Előtte azt mondta, hogy hív, amikor megérkezik, elfoglalja a szállását, meg minden órában…
Teljesen összezavart, a gombóc pedig egyre jobban nőtt a torkomban. Megpróbáltam felhívni, de nem vette fel. Most először.
Elképzelésem se volt, hogy mi történhetett annyi idő alatt, amíg hazaért. Ahogy telt az idő már egy csomó elméletet gyártottam. A végén arra jutottam, hogy egy ideje van valakije, és vele megy most is Franciaországba. Végül is az utóbbi időben egyre többet volt távol. Amikor összeállt a kép, zokogni kezdtem. Semmit nem aludtam egész éjszaka, csak a képeinket nézegettem és sírtam. 5 óra lehetett, amikor kicsit elaludtam a kimerültségtől. Álmomban is sírtam, ezen agyaltam és rá gondoltam. Éreztem az illatát és a közelségét is. Túl valóságos volt ahhoz, hogy álom legyen, ráadásul olyan volt, minta valaki tényleg mellettem lenne. Kinyitottam a szemem és megláttam, hogy Robert ült az ágyam szélén egy borítékkal a kezében.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem hirtelen felülve
- Te sírtál? De miért? – nézett rám hüledezve
- Most szórakozol? Borzalmas volt, amit tegnap írtál, utána hívni próbáltalak és semmi. Ha van valakid, akkor minek vagy itt? Legyél boldog vele! – kiabáltam sírva és próbáltam eltolni magamtól
- Hogy mi? Nincs senki más és soha nem is lesz! Tudhattam volna, hogy túl durva az az elterelő művelet…- mondta teljesen magába zuhanva
- Mi... milyen elterelés...? – hüppögtem
- El szeretnélek vinni magammal Franciaországba. És azért csináltam ezt a marhaságot, hogy ne fogj gyanút. Elhiheted, hogy majd belehaltam, hogy olyat írtam neked. Úgy látszik túl jól sikerült.
- Te..de..miért…és miért így…? Ez..jajj… – nem tudtam értelmesen beszélni
- Úgy terveztem, hogy reggel eljövök érted és megyünk is a reptérre. Paul és Linda is tudtak róla. Elég bénán sült el. Ne haragudj
- Én… teljesen bebeszéltem magamnak, hogy így akarsz szakítani... vagy nem is tudom – mondtam, miután kicsit összeszedtem magam és megnyugodtam
- Istenem, de hülye vagyok! Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy… szóval, hogy ennek bármikor is vége legyen. Nem hagynám. De komolyan – tette hozzá félős mosollyal, miután látta, hogy már kicsit mosolygok
- Tudom és én se hagynám. Szóval Párizs, igaz?
- És Lyon. Ezek szerint eljössz velem? Ezek után is? – kérdezte félénken
- Persze, hogy elmegyek! Lehet, hogy én is túlreagáltam a dolgokat, de kikészített, hogy azt hittem elveszítettelek.
- Szerintem én ugyanígy reagáltam volna, vagy még rosszabbul…
- Tudod mit? Felejtsük el. Én pedig megpróbálom eltüntetni a karikákat a szemem alól. Mikor megy a gép?
- 9-kor. De akkor tényleg nem haragszol?
- Nem, de ígérd meg, hogy nem csinálsz többet ilyet. Mármint nem szívatsz így meg – mondtam mosolyogva
- Megígérem. De akkor az ilyen meglepiket nem utálod, ugye?
- Annyira szeretem őket, mint téged. Na jó ez nem igaz. Téged sokkal jobban!
Miután kölcsönösen megnyugodtunk és időlegesen meguntuk a „szeretlek” mondogatását gyorsan bepakoltam és elindultunk a világ legromantikusabb városába.