167 fő

13. rész

Másnap már dél is elmúlt, amikor felébredtem, Robert-et pedig sehol nem találtam. Az asztalon hagyott egy levelet, miszerint 1-re ér vissza Lyon-ból, utána az enyém. Gyorsan elszaladtam tusolni és mire végeztem már kinn ült a nappaliban és a laptopjával babrált.

-Jó reggelt álomszuszék! – mondta kedvesen és letette a gépét, hogy az ölébe tudjak ülni
- Hát a reggelről már lecsúsztam, de így legalább kevesebbet kellett várnom rád
Ezen jót mosolygott, majd megcsókolt.
-Huhú, feltetted a képeket a gépre? – kérdeztem vidman, miután fél szemmel a gépre nézve magamat pillantottam meg
- Ja, igen és egyik jobb lett, mint a másik – mondta kuncogva
Felvettem a gépet és nézegetni kezdtük a képeket.
-Öhmm.. te biztos, hogy ezeket a képeket nézted – gúnyolódtam viccesen, miután az első 10 képen vagy az ő elmosódott arca látszott vagy valami közös hülyéskedésünk olyan minőségben, hogy nem lehetett megállapítani ki kicsoda.
- Na jó, nem pont ezekre gondoltam, de itt van például…..ez – bökött rá végül egy képre, amin egymás szemébe nézünk, halványan mosolygunk és süt rólunk az imádat. A háttérben pedig halványan látszik az Eiffel-torony körvonala
- Uhh… Ez tényleg gyönyörű – mondtam kicsit meghatottan
- Én azért szeretem ezt a képet, mert nagyon… őszinte. Vagy nem is tudom
- De, de tényleg ez a legjobb szó rá

Miután végignéztük a képeket, lementünk ebédelni a szálloda éttermébe. Az előző napból tanulva próbáltam olyat rendelni, amiről pontosan tudtam, hogy micsoda. Nem volt könnyű dolgom…

-Akkor mára már nincs több hivatalos programod? – kérdeztem az ebéd után
- Elvileg nincs. Scott legalábbis nem mondott mást, csak ezt a reggeli találkozót. Viszont kedden este már Angliában kell lennem, szóval csak 1 nappal maradhatunk tovább – mondta szomorúan
- Hát az is valami. Tényleg, amúgy Scott hol lakik?
- 2 szobával a mienk mellett. Egyébként üdvözöl téged – mondta somolyogva
- Persze! Nem hiszem… - mondtam nevetve
- De, de, komolyan – bizonygatta Rob miközben próbálta elrejteni a vigyorát - Na jó, tényleg nem. Csak próbáltam szimpatikusabbnak beállítani – mondta és már hangosan nevetett
- Ügyes trükk, de én átlátok rajtad teee – nevettem és csikizni kezdtem, ezért elfutott
El kezdtem üldözni a folyosónkon, miközben hátra-hátra tekintgetett és nevetett. Egyszer, amikor visszafordult, meglátta a folyosó végét, ezért feltett kézzel megállt. Én is lassítottam és örültem a győzelmemnek. Már majdnem odaértem hozzá, amikor hirtelen elfutott mellettem arra, amerről jöttünk. Amilyen kis béna volt, sikerült elhasalnia pont a szobánk előtt.
-Oké, oké megadom magam. Tényleg. – nevetett még mindig a földön
- Nem hiszek már neked – replikáztam vigyorogva és ráültem a hasára, hogy le tudjam fogni a kezét

Egy ideig még mosolygott, majd kiszabadította a kezét a szorításomból, a tarkómra tette és magához húzott. Hosszan csókolóztunk, de ez valahogy más volt, mint eddig.
-Khmm… Excuses-moi … - mondta egy takarító nő, amikor meglátott minket a földön.
- Ohh, elnézését… - motyogtuk rákvörösen Rob-bal, majd gyorsan beslisszoltunk a szobába és ott folytattuk, ahol kint abbahagytuk.
Automatikusan az ágy felé indultunk, de mielőtt elértük volna megtorpant és kérdőn nézett rám. Tudtam, hogy azt akarja tudni biztos vagyok-e a dologban, ezért némán bólintottam és mosolyogtam. Ő is elmosolyodott és óvatosan az ágyra döntött, miközben a nyakamat csókolgatta. Ha maradt is volna bármiféle félelmem, egy pillanat alatt elszállt és átadtam magam Neki.

Reggel én ébredtem hamarabb, mosollyal az arcomon. Óvatosan megfordultam és néztem, ahogy alszik. Nem teljesen olyan volt vele az éjszaka, mint képzeltem. Annál sokkal jobb. Egyszerre volt szenvedélyes és gyengéd. Nem tudtam megállni, hogy ne simogassam meg az arcát, amire természetesen felébredt, de nem nyitotta ki a szemét, csak mosolygott és közelebb húzott magához.

-Nagyon szeretlek – suttogta a fülembe
- Én is téged – mondtam alig hallhatóan majd a mellkasához bújtam és hallgattam, ahogy lélegzik.
Ez olyannyira megnyugtató volt, hogy elaludtam és arra ébredtem, hogy Rob kisimítja a hajamat az arcomból és homlokon csókol.
-Lassan fel kéne kelnünk szerelmem, mert van egy meglepetésem neked – mondta kedvesen
Feltápászkodtam amennyire tudtam és kérdőn néztem rá.
- Ilyen koránra csináltál meglepit? – kérdeztem bágyadtan
- Hát ha a delet koránnak vesszük, akkor igen – mondta nevetve
- Dél?? Akkor sokat aludtam még…
- Egész nap tudtam volna nézni, ahogyan alszol, de 2-kor indulnunk kellene és gondolom éhes is vagy, mert álmodban korgott a gyomrod– kacsintott rám
- Komolyan? Hát ez elég vicces. Amúgy tényleg éhes vagyok meg le is akarok tusolni, mielőtt megyünk.
- Oké, akkor amíg te fürdesz én rendelek valami kaját.
- Jó, vagy akár… el is jöhetnél velem tusolni – mondtam szemlesütve
-Ohh… persze… szívesen – motyogta zavartan
Furcsa volt, mert az, hogy ettől zavarba jött, nekem adott egy adag önbizalmat. Mosolyogva megfogtam a kezét és a fürdő felé húztam.
A fürdés tovább tartott, mint gondoltuk, ezért nem volt időnk ebédelni. 2 után pár perccel értünk le a kocsihoz, ami az autópálya felé vette az irányt.
-Hova megyünk? – kérdeztem gyanakodva, amikor a reptéri lehajtónál kanyarodtunk le.
- A reptérre – közölte vigyorogva Robert
- Erre én is rájöttem, de utána hova?
- Majd meglátod. Annyit elárulok, hogy nem megyünk másik országba
„Természetesen” nem menetrendszerinti géppel mentünk, ezért még akkor se tudtam hova repülünk, amikor feltessékelt egy kis gépre, amin rajtunk kívül csak a pilóta volt. Huncut mosollyal nyújtotta felém azt a fülhallgatót, amivel a pilótával tudtuk tartani a kapcsolatot az út alatt. Kb. 1 óra múlva szálltunk le, bár gőzöm se volt, hogy hol.
-Még nem érkeztünk ám meg, el kell autóznunk abba a kis faluba – mondta titokzatoskodva
Fél órás autózás után megállt a kocsi és megpillantottam egy rozoga táblát, ami ennyi állt: Domrémy-la-Pucelle.
Hatalmas mosoly terült el az arcomon, miközben szálltunk ki az autóból. Gyorsan odajött hozzám átölelt és ezt mondta:
-Domrémy-la-Pucelle-be is elmennék veled. Emlékszel? – idézett engem.
- Én… persze… jaj…te – dadogtam, de inkább megcsókoltam
- Ez gondolom azt jelenti, hogy örülsz – mondta mosolyogva, miután kibontakozott az ölelésemből
- Persze, hogy azt. Ötletem se volt, hogy hova megyünk
- Úgy látszik ebben a meglepi dologban jó vagyok – mondta vigyorogva
A 167 fős falut nem volt nehéz körbejárnunk, mivel Jeanne d’Arc szülőházán, egy múzeumon és egy templomon kívül semmi látványosság nem volt. Ettől függetlenül számomra ez volt a világ második legszebb városa. Az első Párizs.