A tetoválás

12. rész

Egy óra is eltelhetett, mire kikászálódtam a kádból, de Rob még sehol sem volt. Gyorsan felöltöztem, aztán lefeküdtem az ágyra olvasni. Fél óra múlva kopogtak az ajtón. Egy pincér állt az ajtóban, kezében a Robert által felküldött ebédemmel és egy levéllel.

„Lehet, hogy kicsit elhúzódik az ebéd, ezért később megyek. Ne haragudj! Szeretlek, Rob”

Lelombozódva zuhantam vissza az ágyra. A kaják annyira puccosak voltak, hogy a feléről azt se tudtam megállapítani, hogy milyen húsból van. Azt ettem csak meg, amiben biztos voltam… Visszafeküdtem az ágyra és mindenféle gondolat cikázott át a fejem. A nagy gondolkodásban biztos elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy Robert mellettem fekszik és az arcomat simogatja. Hirtelen felültem és reflexből magam elé rántottam a takarót, pedig fel voltam öltözve…

-Nyugi, csak én vagyok – mondta zavartan
- Én tudom…csak… megijedtem – dadogtam
- Tőlem? – kérdezte döbbentem
- Igen… vagy is nem…csak hirtelen felébredtem… Végeztél is? – próbáltam témát váltani
- Nem, csak fellógtam egy csókra és, hogy megmondjam, még kb. 1 óra. Utána elmegyünk vacsorázni, jó?
- Igen, persze. Jól hangzik – mondtam gépiesen
- Oké. Sietek vissza – mondta, majd kis hezitálás után megcsókolta a homlokomat. Kicsit még toporgott az ajtóban, aztán elment.

Egy ideig még mozdulatlanul ültem, mert ritka hülyén éreztem magam. Szegényt biztos teljesen összezavartam, hogy hirtelen mi bajom lett… Nem mintha én tudtam volna pontosan.
Elmentem letusolni, hogy észhez térítsem magam, aztán felöltöztem és menetkész állapotba hoztam az arcom. Mire Rob visszaért, már újra normális voltam. Rájöttem, hogy felesleges túráztatnom magam, majd eldől, hogy mi lesz. Imádtuk egymást, úgyhogy rossz vége nem lehetett a dolognak. Úgy tűnt, hogy ő nem tudott így túllépni a délutáni zavarodottságomon, mert nagyon félszegen lépett be. Én viszont odaszökkentem hozzá, átkulcsoltam a kezemet a nyakán és megcsókoltam, amit viszonzott ugyan, de elég bátortalanul.

-Milyen volt az ebéd? Remélem nem vagy nagyon fáradt, mert arra gondoltam, hogy inkább éjszaka sétáljunk Párizsban. Kevésbé lennél feltűnő – mondtam nevetve
- Nem volt rossz az ebéd, bár a pasast nem mindig értettem az akcentusa miatt. Egyébként én is hasonlót terveztem estére, mármint sétálást.
Sejtettem, hogy tudja miért voltam olyan, amilyen és azért hangsúlyozza ezt ki.
- Remek. Hányra megyünk vacsizni?
- 7-re foglalta Scott az asztalt, úgyhogy van még idő. Letusolok előtte, utána lassan mehetünk
- Öhmm.. szóval… Scott is jön? – kérdeztem óvatosan
- Nem gondoltam rá, de meghívhatom, ha szeretnéd. – mondta nevetve- Azért ő foglalta le az asztalt, mert tud franciául
- Hála az égnek – mondtam megkönnyebbülve, de ő csak kuncogott.
Neki is jót tett a zuhanyzás, mert úgy jött ki, mintha kicserélték volna. Kézen fogva lesétáltunk a hotel elé, ahol már várt minket a taxi egy csomó francia rajongóval együtt, akik eszeveszett sikításba kezdtek, amikor meglátták Robertet. Szerencsére ott voltak a szálloda biztonsági emberei, ezért nem tudták úgy lerohanni. Beszálltunk a kocsiba, aztán a lányok helyébe képzeltem magam.

-Mi lenne, ha gyorsan fényképezkednél néhányukkal? Biztos nagyon örülnének neked. Végül is ezért állnak itt már ki tudja mióta.
- Én most csak veled szeretnék lenni – mondta miközben mélyen a szemembe nézett
- Tudod, hogy én is, de ez a pár perc nem oszt nem szoroz. Bizonyítsd be nekik, hogy nem csak nagyon helyes vagy a kaotikus hajaddal, hanem még jó fej is. Nekem ezt már nem kell bizonyítanod – mondtam nevetve
- Oké, de utána ne mondd nekem, hogy mennyire női parfüm szagom van- vigyorodott el
- Arról majd én gondoskodom, hogy ne tartson sokáig – kacsintottam rá.
Ezen jót nevetett, megcsókolt, majd kiszállt a kocsiból. Furcsa volt nézni, ahogy más lányok lógnak a nyakában, de egyúttal vicces is. Kb. 10 percig tartott az őrület, közben be-be tekingetett a sötétített üvegen, nem mintha láthatott volna bármit is. Integetett egy utolsót a rajongóinak, utána bevágta magát a kocsiba és nagyon gyorsan elhajtottunk.

Szerintem a világ legszebb éttermébe mentünk, a Le Jules Verne-be, ami az Eiffel toronyban volt. A pincér már várt minket és odavezetett egy „ablak” melletti asztalhoz, ahonnan a kilátás leírhatatlan volt. Nem tudom miért van így, de a drága és puccos helyeken, mint ez az étterem vagy a hotel, senki nem bámult, vagy jött oda autogramért. Lehet, hogy csak öregek és sznobok járnak ilyen helyekre… A pincér megjegyezte, hogy „Örülünk, hogy éttermünket választotta Mr. Pattinson”, de ez minden.
Ahogy ültünk egymással szemben, megint a délutáni kifejezést láttam meg az arcán. Látszott rajta, hogy keresi a szavakat.

-Tudom, hogy mi volt a baj délután – bökte ki végül és megfogta a kezem.- Azt is tudom, hogy min gondolkoztál és szeretném, ha tudnád, hogy még véletlenül se azért kértem, hogy gyere el velem, mert le akarlak fektetni vagy ilyesmi.
Próbáltam beleszólni, de nem hagyta.
-Nagyon szeretlek, ezt remélem tudod és minden úgy lesz, ahogy te akarod. Elég hülyén érzem magam, hogy ilyeneket mondok, pláne mert azt hittem, hogy ez … szóval, hogy nyilvánvaló. – fejezte be kicsit csalódottan.
- Annyira hülye vagyok! – bukott ki belőlem
-Micsoda? – húzta fel a szemöldökét
- Tudom, hogy szeretsz és meg se fordult a fejemben, hogy Azért hoznál el ide. Szimplán csak olyan idióta vagyok, hogy gyártok magamnak pár problémát, ha éppen nincs. Sajnálom – mondtam magam elé bámulva
- Ne, ne legyél szomorú. Az a lényeg, hogy megbeszéltük. Egyébként pedig ráérünk, tekintve, hogy engem sose fogsz tudni levakarni.- mondta vigyorogva
- Te se engem. Akkor ezt megbeszéltük- nevettem
- Van még valami? – kérdezte hezitáló arcomat látva
- Semmi, csak… szóval tudod ugye, hogy 5 csillagos szálloda és puccos étterem nélkül is ugyanígy szeretnélek?
- Tudom…csak… szóval mindent meg akarok adni neked. Lehet, hogy nem a legjobb formáját választottam, de belejövök, ígérem.
- Oké, oké semmi baj – mondtam gyorsan a zavarát látva
Mindketten megkönnyebbültünk a beszélgetéstől. Az étel ezek után már másodlagos volt, mivel végig turbékoltuk a vacsorát. Mielőtt elmentünk, a pincér ajánlott néhány helyet, amit szerinte feltétlenül meg kell nézni, ha itt jár az ember. Még soha nem voltam Párizsban, ezért rengeteget fotóztam, főleg Rob-ot. Nem is értem miért. Talán mert mindig az arcom előtt volt. Éppen a diadalív környékén sétáltunk, amikor 2 francia lány eszeveszett sikítással rohant felénk. Robert automatikusan közelebb húzott magához és csináltunk egy hátraarcot. Természetesen utolértek a lányok, és azonnal hadarni kezdtek egymás szavába vágva.

-Ugye emlékszel rám? Naaaa? Cléo vagyok! Amikor New York-ban voltam találkoztunk és szereztem tőled egy aláírást, amit később magamra tetováltattam
- Hogy mit csináltál? – kérdeztük egyszerre
A lány küldött felém egy gyilkos pillantást, majd folytatta.
-Sose találnád ki, hogy hol van!
Mivel semmit nem reagáltunk, Cléo felrántotta a pólóját, kivillantva ezzel a tetoválását, ami a bal mellén volt.
-Naa? Gyere, fogd meg! – utasította a lány, majd megragadta Robert kezét és oda akarta húzni
- Dehogy fogom! – mondta Rob és hátraugrott a meglepettségtől.
- Most csak azért, mert itt van ez a csaj? – bökött felém
- Először is ő nem csak egy csaj, hanem a szerelmem. Másodszor pedig, nem fogdosok idegeneket. – mondta és zavarában a hajába túrt
- Jaj, bocsánat! – gúnyolódott Cléo
- Semmi…izé…jól van mind egy. De mi most elmegyünk- dadogta Robert
Hallottam még Cléo-t amint azt mondja a barátnőjének franciául, hogy „Ettől még nem dobnál ki az ágyamból”. Ezen jót kuncogtam magamban, amit Rob nem tudott mire vélni.
-Ennyire vicces volt? Nyilván én fülig vörösödtem. Nem vagyok még ehhez hozzászokva – motyogta
- Nem rajtad nevettem, te nagyon édes voltál – mondtam kedveskedve
- Akkor min?
- Miután eljöttünk azt mondta Cléo, hogy ettől még nem dobna ki az ágyából – meséltem vigyorogva
- Óó értem. És te hogy állsz ezzel? – kérdezte huncutul
- Egyetértek vele.
Rob ezen csak mosolygott, majd átkarolt és elindultunk a kivilágított Champs-Elysees-n.