A meghívás

15. rész

Kevesebb, mint 2 hét volt hátra az angliai nyaramból, de ennek ellenére Robert nem volt hajlandó az elmenetelemről beszélni. Ráadásul alig tudtunk találkozni, csak a hétvégén és néha esténként. Lindáék megengedték, hogy éjfélig ott maradjon, ha átjött, de az esetleges ott alvást nem díjazták. Persze nem is várhattam el. Végül egy szerda este pótoltuk az elmaradt vacsorát, amit szerintem a háziasszony jobban várt, mint bárki más. Már délután 2-kor hazajött, sürgött-forgott, bevásárolt, kapkodott.

-Ugye eszik húst? – kérdezte izgatottan, miközben már egy nagy csirkemellet vágott
- Persze
- Még szerencse! – mondta és hallottam, ahogyan leesik a kő a szívéről
7 órára volt hivatalos Robert, hogy a kicsik is tudjanak még velünk enni lefekvés előtt. Valamiért Alice-t nagyon érdekelte, hogy ki is pontosan ő és miféle kapcsolatban állok én vele.
-Robert hány éves? – kérdezte
- 23
- És te?
- Én 19. Miért kérdezed?
- Hogy lehettek olyanok, mint a mamiék, ha ilyen fiatalok vagytok? – tudakolta értetlenül
- Nem vagyunk pont olyanok. Maximum pár év múlva – válaszoltam ábrándozva
- Gyűrűtök sincs, mint nekik…
- Ebben is igazad van.
- Viszont pont úgy adtok puszit egymásnak, mint a papáék – mondta elgondolkozva Alice
- Tényleg? Örülök, ha így látod – válaszoltam mosolyogva
- Én örülnék, ha egyszer ti is olyanok lennétek, mint ők – mutatott a konyhában szorgoskodó és nevetgélő szüleire
- Én is. Nagyon.

Alice sokkal értelmesebb volt, mint a többi 4 éves gyerek. Nagyon jó megfigyelő volt és belelátott az emberekbe.
Robert nagyon pontosan érkezett, 2 nagy és 2 kisebb csokor virággal, valamint egy üveg borral. Rose majd kiugrott a bőréből, mert már nagyon várta az estét. Felvette a „pörgős szoknyáját” és az ablakban leste, hogy mikor érkezik meg a „díszvendég”. Ő egy nyakba ugrással, Alice egy angyali mosollyal, Linda pedig kislányos pirulással válaszolt a virágra.
-Remélem éhes vagy, mert annyi kaját főztünk, hogy minimum egy hétig ezt fogjuk enni – mondtam neki az étkezőbe menet
- Egész nap rohangáltam, úgyhogy szinte semmit nem ettem – válaszolta vigyorogva
- Meghallgattam a dalt. Örökre a „királynőd” leszek – suttogtam a fülébe
Válaszként átölelt és hátradöntött egy ajtó mögé, hogy megcsókoljon. Nem kicsit lepett meg, ráadásul meghallottuk Alice kuncogását mögöttünk.
-Pont olyan. – mondta somolyogva – Mami üzeni, hogy gyertek vacsorázni
- Pont olyan? Mi vagy mint micsoda? – kérdezte értetlenül Robert
- Majd elmesélem
Ezután Linda feltálalt minimum 30 főnek elegendő ételt, amiken majdnem 2 órán keresztül nyammogtunk. Szegény Robert úgy érezhette magát, mint egy kihallgatáson. Bár Alice kérdései mellett az összes eltörpült.
-Te Londonban laksz? – kérdezte egyik alkalommal
- Félig-meddig. A szüleim ott élnek és nekem is egy kis lakásom. De attól függ, hogy hol kell dolgoznom.
- Mert mi a munkád?
- Hát én olyan színész féle vagyok – mondta a hajába túrva
- Hmmm. De akkor te nem vagy olyan megbízható, nem?
- Te…tessék?
- Ha színész vagy, akkor bármit el tudsz játszani. Szóval nehéz tudni, hogy mikor vagy igazából te. – fejezte be Alice egy felnőtt komolyságával
- Alice én nem hiszem, hogy … - kezdtem bele, de Rob közbevágott
- Értem mire gondolsz, de ne aggódj. Egyrészt mivel nem vagyok olyan jó, hogy ne lehessen észrevenni, másrészt pedig soha nem bántanám meg azt, akiket szeretek – mondta és jelentőség teljesen rám nézett
- Oké, ki kér sütit? – kérdezte Linda téma váltásként, mialatt Rob és Alice még mindig egymást nézték, mint ha a gondolataikkal „beszélgettek” volna.
A desszert szerencsére oldott a hangulaton, utána már nevetgéléssel telt az este. A gyerekek lefektetése után mi is elvonultunk a szobámba, mert több mint 2 óra volt még a kötelező takarodóig…
Családi skype este volt, ezért be kellett kapcsolnom a gépet, amit Rob mindenáron meg akart akadályozni.
-Hidd el, nekem sincs ehhez kedvem, de ha nem beszélek ma velük, akkor a maradék időben ezt fogom hallgatni minden áldott este…
- De nem lehetne később? – lehelte a fülembe
- Ez nagyon tisztességtelen volt – suttogtam mosolyogva és hátrafordultam, hogy megcsókoljam
És persze csörög a skype… Én felveszem, a kamera automatikusan bekapcsol, Ő pedig kicsusszan a képből.
-Szia kicsim – szólt bele anya negédesen, apa mellette integetett
Nem tudom mi változott az ál-terhességes cirkusz óta, de meglepően kedves volt velem.
-Sziasztok! Mi újság? – kérdeztem egykedvűen
- Semmi különös. Megérkezett a nappali bútor, amit rendeltünk.
- Hát ez remek – mondtam számukra érthetetlenül nagy vigyorral
- Egyébként megnéztem én a te Robert-edet. És nagyon helyes fiú
- Nem csak helyes, hanem nagyon értelmes és vicces is – feleltem vigyorogva, miközben Robert kezét próbáltam eltolni, hogy ne csikizzen
- Mit nevetsz kislányom? Részeg vagy?
- Hogy a francba lennék részeg szerinted? – kérdeztem ingerülten
- Nem tudom, csak kicsit… zavartnak tűnsz. Esetleg ott van melletted a fiú?
- Igen itt van, mert a Lindáék meghívták vacsorázni.
- Hát akkor hadd lássam. Szeretnék beszélni vele
- Anya te nem is tudsz angolul – emlékeztettem
- Ez nem is igaz. Ráadásul itt van apád, majd ő fordít. Na, hívd ide!
- Mindjárt – mondtam beletörődve
Elővettem a legbájosabb arcomat és úgy fordultam Rob felé.
-Mi a helyzet szerelmem? – kérdezte gyanakodva
- Anyáék beszélni akarnak veled egy kicsit
- Ohh… Most?
- Hát igen.
- Oké, rendben – felelte zavarodottan, majd próbálta lesimogatni a haját, hogy egy szülő szemében jobban fessen, de aztán reményvesztetten ráhagyta és mögém lépett
- Legyetek nagyon kedvesek vele – mondtam még magyarul, majd bemutattam nekik a kamerán keresztül
- Nagyon örülök, hogy ha csak így is, de megismerhetem önöket – mondta udvariasan Robert
- Mi is örülünk. És mond csak, jártál valami iskolába, vagy csak úgy felkapott ez a színészkedés téged is?
- Apa! Ez a kedves ellentéte – torkolltam le
- Semmi baj, hagyjad csak. Egy amatőr színjátszó társulatban játszottam, ezért leginkább szerencsém volt a szerepeimmel. A színészetnél egyébként is jobban szeretem a zenélést.
Apámat láthatóan kicsit megdöbbentette ez az őszinteség, nyilván valami közhelyes truvájra számított.
-Erről jut eszembe, kaptál a főiskoláról egy levelet. Megkaptad az ösztöndíjat, amire pályáztál – kotyogott közbe anyám
- Erről jut eszedbe? Most viccelsz? Miért nem ezzel kezdtétek?
- Hát mert gondolom nem mész el. Miután az egész nyarat Angliában töltötted, nem akarsz még egy fél évet.
- Rosszul gondolod. Naná, hogy elmegyek– feleltem és majd kiugrottam a bőrömből
- Mi történt? – kérdezte Rob
- Nem fogod elhinni, de megkaptam egy ösztöndíjat. Találd ki, hogy melyik egyetemen!
- A boldogságodból ítélve közel hozzám – mondta, de még nem tört ki rajta az ujjongás
- Oxford-ba költözök fél évre! – kiáltottam boldogan és a nyakába ugrottam