Ébredés

Letelt a 2 nap, úgyhogy itt a vadiúj részecske:) Nagyon örülök az egyre bővülő rendszeres olvasó listának:) Azt szeretném kérni, hogy ha elolvasod a sztorit akkor írd le az első benyomásod, mert azok a legőszintébbek mindig:D köszipusz

44. rész

A köpenyénél fogva húztam be az orvost, mivel olyan lassú volt, mint egy szabadnapos csiga.
-Na de kisasszony! Ez nem kórházba illő viselkedés! – mondta felháborodottan
- Nem érdekel, azt akarom, hogy most rögtön mondja el, hogy mi volt a műtét alatt. Ő Mr. Pattinson testvére – mutattam Lizzy-re, aki a látottaktól döbbenten állt az ágy mellett
- Rendben. Szóval Mr. Pattinson-nak a bal radius-a eltört, átszúrva ezzel a bőrt. Műtéti úton szegecsekkel rögzítettük a törött végtagot, majd sínbe helyeztük. A fejét ért ütés súlyosságának mértékét még nem tudtuk megállapítani, mivel a pácienst eszméletlen állapotban hozták be.
- Mennyi időbe telik, hogy felépüljön?
- Mivel elég szerencsétlenül tört a csont ezért 8-10 hétre tenném a teljes felépülést
- És mikor fog már felébredni? Az normális, hogy ilyen sápadt? – aggodalmaskodott Lizzy
- 15-20 perc múlva már ébren lesz, akkor kiderül, hogy mennyire volt erős a fejét ért ütés. Addig nem zárjuk ki a részleges amnézia lehetőségét sem
- Hogy micsoda??
- Ekkora ütés esetében ezzel is számolni kell
- Ne aggódj, nem lesz gond – kezdett vigasztalni Lizzy, nem sok sikerrel
- Ha nincs más kérdésük, akkor mennék – szólt közbe az orvos
- Jelenleg nincs, köszönjük szépen
Én megint alkalmatlan voltam a beszédre, úgyhogy Lizzy hívta fel Ashely-t a fejleményekkel.
-Anyáékat is sikerült elérnem, az első géppel jönnek haza Olaszországból, viszont Victoria Amerikában van, úgyhogy tovább fog tartani, hogy ideérjen
- Annak is örülök, hogy te itt vagy. Semmit nem akartak mondani az állapotáról - szipogtam
- Elmondod, hogy hogy történt ez az egész? – ült le velem szembe Lizzy
Egy nagy levegő után belefogtam a történetbe, egészen Marcus-tól elmesélve. Liz végighallgatott, néhol felszisszent, vagy bólogatott.
-Rob egy idióta! – összegezte végül a gondolatait, amin akaratlanul is elmosolyodtam
- Nem, nem az. Csak bizonytalan vagy nem is tudom…
- De igenis az. Jó dolgában nem tudja mit kezdjen magával. Itt vagy neki te, és erre mindenféle marhaságot talál ki, ez a „csak rajongós” dolog még tőle is elég rideg… Számolok vele, ha felébred – mondta kicsit mérgesen

Rob mintha meghallotta volna, hogy ő a téma, mert lassan nyitogatni kezdte a szemeit. Egyszerre ugrottunk oda mellé és felváltva szólongatni kezdtük.
-Hé, öcskös, hallasz? Hogy érzed magad? – kérdezte Lizzy de nem kaptunk választ. Továbbra is csak résnyire nyílt szemmel nézett minket, de meg se mukkant. Megpróbálta megemelni a törött kezét, de pár centi után visszaesett az ágyra.
- Ne mozgasd a karod, mert eltört, ráadásul elég szerencsétlenül, úgyhogy meg kellett műteni. Rob én annyira sajnálom… - motyogtam bűnbánóan és az ép kezére hajtottam a fejem
- Ne…haragudj…rám… - nyögte ki egyesével a szavakat Rob, mire felkaptam a fejem és végigsimítottam az arcát
- Ssss… ne foglalkozz most ezzel. Hogy érzed magad?
- Nagyon hülye voltam – folytatta tovább
- Az már igaz… - kotyogott közbe Liz, amit egy „Nem kéne” nézéssel „díjaztam”
- Egy idióta voltam, nem tudom, hogy mi ütött belém
- Hogy gondolhattál ilyen hülyeségeket? Marcus ekkora hatással van rád? – hőbörgött Liz, mire Rob fel akart ülni, de visszanyomtam az ágyba
- Ezt ráérünk megbeszélni, most csak az a lényeg, hogy meggyógyulj. Nem sokára itt lesznek anyukádék is
- Mi? Emiatt hazajönnek Olaszországból? Ne már!
- Látszik, hogy beverted a fejed… Még szép, hogy hazajönnek, ha az egyetlen fiuk kórházba kerül.
- Amúgy hogy sikerült ennyire elvágódnod? – kérdezte Liz egy apró mosollyal
- Meg akart támadni egy csapat lány, ezért el akartam futni, de valami tócsában megcsúsztam. Oké, elismerem, hoztam a formám. Lehet röhögni
Kb. fél óra kellett hozzá, hogy teljesen kimenjen Robert-ből az altató, előtte néha-néha még elvesztette a fonalat, de többnyire jó kedvűen szidta saját magát… Liz nagyon rendes volt, többször kettesben hagyott minket a szobában.
-Ülj ide mellém – kérte Rob az egyik ilyen alkalommal
Odakuporodtam az ágya szélére és kérdő tekintettel néztem rá.
-Marcus feljött hozzánk, miután elmentél és elmondta, hogy szakított a barátnőjével, mert tényleg csak azért volt vele, mert reménykedett, hogy általam bejut valami filmbe. Azt mondta, hogy sejtette az elejétől fogva és ezért reagált olyan idiótán rád és az egész helyzetre. Egyszerűen féltékeny volt – mesélte a kezemet simogatva
- Uhh… elég érdekesen reagálta le a dolgot. Valamennyire meg tudom érteni, hogy a barátod és rég óta ism… - mondtam, de közbevágott
- Ez nem lehet kifogásom. Akkor se kellett volna ilyeneket gondolnom, ha az anyukám mondja. Nem tudom mi lett a józan eszemmel. Minden annyira jó, hogy nem tudtam elhinni, hogy tényleg igaz vagy nem tudom… - motyogta a fejét rázva
- Tudom, hogy tudod, hogy szeretlek, mindezek ellenére is – simogattam meg az arcát
- Mindennél jobban szeretlek – suttogta és fel akart ülni, hogy megcsókoljon
- Nem kéne megerőltetned magad – somolyogtam hátrébb húzódva
- Hátráltatni akarod a gyógyulásomat?- kérdezte homlok ráncolva
- Mire gondolsz?
- Ha nem lennél itt velem, akkor minimum kétszer annyi időbe telne, hogy felépüljek. Ha viszont itt vagy, de nem érinthetlek, csókolhatlak, akkor tripla annyiba – fejtette ki tudományosan az elméletét, amivel mosolyt csalt az arcomra
- Ezt már csak a filmjeid miatt sem engedhetem – mondtam és hozzábújtam az ágyon
- Na, ezt már szeretem – lépett be vigyorogva Liz a szobába
- Ugye milyen szépek vagyunk? – kérdezte büszkén Rob
- Hát te elég siralmasan nézel ki, de Zita nagyot dob az összképen – csipkelődött „jó” testvér módjára
- Ha-ha-ha. Hát nem tudod, hogy hogyan kell bánni a beteggel? – nyávogott tréfásan
- Anya majd ápolgatja a kicsi fiát, én azért vagyok, hogy piszkáljalak. Amúgy 1 órán belül itt lesznek ők is
Rápillantottam az órára, hajnali 2-őt mutatott… Tényleg azonnal elindultak akkor.
- Kint összefutottam egy nővérrel, aki mindenáron autogramot szeretne tőled, de elküldtem melegebb éghajlatra. Amúgy a kórház előtt vagy 100 fotós és újságíró tobzódik, de tök jól kint tartják őket
- Remek…várják a halálhíremet, vagy mi? – puffogott mérgesen
- Ne beszélj hülyeségeket! Ezt meg ne halljam még egyszer, megértetted? – pattantam fel az ágya széléről és összefont karral a fal felé fordultam
- Oké, nem fogom… – mondta döbbenten Rob
- Elszaladok kávézni – szólalt meg Liz és már kinn is volt
- Van arról fogalmad, hogy hogy éreztem magam, amikor meghallottam, hogy egy lány mentőért kiált, te pedig a földön fekszel eszméletlenül és tiszta vér körülötted a padló? – fordultam felé sírva
Rob megszólalni sem bírt a döbbenettől, csak fal fehéren ült az ágyában.
-Mozdulni se tudtam, és még csak belegondolni se mertem, hogy mi lesz ha valami komolyabb bajod van. Aztán közölte az orvos, hogy előfordulhat, hogy részleges amnéziád lesz. A poklok poklát jártam meg a baleset és az ébredésed között – zúdítottam rá mindent
- Én…annyira sajnálom – nyögte ki Rob
- Ne haragudj, hogy így kifakadtam, de ne soha többet ne beszélj a … a halálodról – motyogtam nagyot nyelve a halál szó előtt
- Megígérem, és kérlek ne haragudj rám
- Nem haragszom, csak iszonyatosan féltelek – feleltem és visszafeküdtem mellé
A fejemet a mellkasára téve feküdtünk egy jó ideig, Rob el is aludt, amit csak az egyenletes szuszogásából tudtam meg. Hajnali fél 4 lehetett, amikor kivágódott a kórterem ajtaja és Clare csattogott be rajta, nyomában férjével és Lizzy-vel. A hangra Rob is felébredt és ijedten nézett körbe, én pedig azonnal felpattantam és imbolyogva álltam a fal mellé.
-Kisfiam, mi történt veled? Hogy érzed magad? Mit mondott az orvos? – záporoztak az aggódó anyai kérdések, tömérdek mennyiségű öleléssel és puszival tarkítva
- Nyugi anya jól vagyok, csak éppen nem kapok levegőt – préselte ki a szavakat Rob anyja karjai között
- Mi? Akkor hívom az orvost – felelte azonnal Clare és indult is az ajtó felé
- Ne, nem kell csak vicceltem. A szuszt is kiszorítottad belőlem, csak arra mondtam
- Ne vicceskedj fiam! Halálra aggódom magam miattad! Mi történt pontosan?
- Rajongók – közölte egyszerűen
- Bővebben? Ne kelljen már harapófogóval kihúzni mindent belőled!
- Előlük menekültem, amikor megcsúsztam – mondott még pár infót, nyilván nem akarta elmesélni az egész sztorit a szüleinek…
- Hol volt ez?
- Nem fontos. Az a lényeg, hogy nem lett nagyobb bajom – hárította a kérdést Rob, de Clare hajthatatlan volt
- Ez így van, de akkor is tudni akarom, hogy mi folyik itt
- Összevesztünk és én elmentem egy kollégiumba a barátnőmhöz – szólaltam meg először és elléptem a faltól
- Tessék? – nézett rám Clare
- Hozzám jött, hogy beszéljünk, de én nem akartam, ezért leült az ajtó elé, hogy megvárjon. Ekkor látták meg azok a lányok – meséltem el mindent és felkészültem a szitokáradatra
- De én voltam a hülye. Miattam vesztünk össze – kelt védelmemre Rob
- Akkor miattad van ez az egész? Mi az, hogy nem akarsz vele beszélni? Ő már túl híres ahhoz, hogy védtelenül legyen bárhol is, nem hogy egy olyan helyen, ami tele van lányokkal – kiabálta Clare
- Anya hagyd ezt abba! Ne beszélj így Zitával, ő semmiről se tehet! – mondta Rob mérgesen
- Min vesztetek össze? – ütötte tovább a vasat
- Semmi közöd hozzá! – vetette oda dühösen
- Rob, ne beszélj így anyukáddal – szaladt ki a számon, de utána rögtön meg is bántam, hogy belekotyogtam
- Bocs… Találkoztunk Marcus-szal és el… - fogott bele Rob, de Clare felemelte a kezét
- Elég ennyi. Ezzel mindent elmondtál. Mondtam már neked kisfiam, hogy ne barátkozz azzal a fiúval – mondta gyengéden
- Nem hallottad az egész sztorit
- Nem is érdekel. Most csak az a lényeg, hogy felépülj. Zita, kijönnél velem egy kicsit? – fordult felém
- Persze – feleltem kicsit zavartan, majd követtem a folyosóra
- Kérlek ne haragudj, hogy így bántam veled, de érts meg kérlek. Nagyon aggódtam Robert miatt, ezért mondtam olyan butaságokat
- Tudom, ez természetes, valószínűleg én is hasonlóképp reagáltam volna, úgyhogy nem haragszom
- Nagyon örülök, hogy veled van és annak is, hogy jössz hozzánk karácsonykor – mondta mosolyogva és átölelt
- Köszönöm szépen a meghívást
- Már nagyon készülök ám! Mi lenne, ha már 23-án jönnétek? Te talán segítenél nekem a főzésben, nem úgy, mint Lizzy-ék – mondta mosolyogva
- Részemről rendben, úgyis én fogok valószínűleg vezetni Rob helyett, úgyhogy majd alkalmazkodik – nevettem el magam
Egymásba karolva mentünk vissza a kórterembe, ahol Rob épp azt bizonygatta, hogy valószínűnek tartja, hogy a fejét ért ütés következtében szuper képességi lettek, csak még nem tudja pontosan, hogy mik.
-Ne hülyülj már, így is elég fura vagy… - gúnyolódott nevetve Liz
- Jól van… De ne lepődj majd meg, ha mondjuk holnapra összeforr a csontom vagy ha valami idétlen köpennyel a hátamon fogok repkedni – mondta komolynak szánt hangon Rob
-Az idétlen köpenyen nem lepődnék meg… - nevetett Liz
- Na jól van, hagyjatok békén – durcáskodott Rob
- Igaza van, hagyd az öcsédet Liz. Pihennie kell, úgyhogy menjetek haza. Én itt maradok – mondta Clare
- Én is itt szeretnék – szólaltam meg csendesen
- Menj haza nyugodtan, aludj egyet – javasolta
Kérlelően Rob-ra néztem, aki vette az üzenetet.
-Én is szeretném, ha itt maradna, anya
- Jajj, olyanok vagytok! Akkor hazamegyek apáddal, de mindjárt jövök is vissza. Lassan felkel a nap… - nézett ki az ablakon
- Oké
- Tartsd rajta a szemed, borzasztó beteg – utasított mosolyogva
- Megígérem!
- Helyes. Akkor sziasztok! – köszöntek el mindannyian, kettesben hagyva minket a kórteremben.