Törés

Kisebb segítséggel sikerült feltennem az új részt, valamiért bénázik a blogocskám...:) Mindegy is, lényeg a lényeg, hogy várom a véleményeket! puszika

43. rész

Lefagyva ültem a kanapén, kezemben a gitárral és csak néztem, ahogy elmegy. Szó szerint nem tudtam, hogy mit csináltam, se azt, hogy ezek után mihez kezdjek. Úgy éreztem magam, mint akiben 2 „tudat” van, akik egymást „túl kiabálva” akarnának meggyőzni. Ha nem szólalt volna meg a telefonom, lehet ,hogy bekattantam volna…
-Igen?
-Szia Rob, Marcus vagyok. Felugorhatnék hozzád?
- Ha nem akarsz megint veszekedni, akkor igen
- Nem, ellenkezőleg
- Jó, gyere – feleltem, majd letettem a telefont
A közelben lehetett, mert 10 perc után csöngetett is.
-Helló haver. Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte Marcus miután feljött
- Persze… Zita úgyis itt hagyott…
- Mert? Veszekedtetek?
- Nem is nagyon veszekedtünk, csak… hadoválni kezdtem. Bogarat ültettél a fülembe, ezért átgondoltam az egész kapcsolatunkat, onnantól, hogy megismerkedtünk. Mindenféle hülyeséget kérdeztem… és most ott tartok, hogy baromira hiányzik
- Igazad volt. Mindenben. Hayley azért volt velem, mert általad akart előrébb jutni.
- Jah, nagyon úgy tűnik. Azért sajnálom
- Áhh nem a te hibád. Az a legszarabb az egészben, hogy a lelkem mélyén tudtam, csak nem akartam tudomásul venni. Ezért voltam veletek olyan paraszt
- Ezt hogy érted?
- Féltékeny voltam. Hidd el, hogy nem tudatosan, de ezért „szabotáltalak” úgymond titeket
- Ez komoly?
- Igen, ne haragudj. Zita tényleg szimpi csaj, és kizárt, hogy azért van veled, mert híres vagy.
- A rohadt életbe – motyogtam és tisztulni kezdett a kép
- Mi van? Mit mondtál neki?
- Mit tudom én… Minden szarságot. Amikor megismerkedtünk, éppen autogramot kért tőlem és „meggyanúsítottam”, hogy rajongóként van velem. Vagy is, hogy csak úgy szeret, mint a többi sikítozó lány, akik kergetnek az utcán
- Uhh, haver ezt elcseszted
- Jah… Nem tudom, hogy mi ütött belém. Arra gondoltam, hogy te már nagyon rég ismersz és ha így látod a dolgokat, akkor lehet benne valami
- Sajnálom, hogy így bekavartam. Tényleg nem gondoltam komolyan a dolgot
- Mit gondolsz Zitáról?
- Nagyon helyes csajnak tűnik. Nem az a nyafogós fajta, és látszik rajta, hogy értelmes. Biztos vagyok benne, hogy ezen a rajongós hülyeségen már túl van. Tényleg szeret téged
- Mennyire bízom benne, ha ezt kétségbe vonom? Miért vagyok ennyire béna? – kérdeztem lesújtva
- Hát, sose voltál egy tökös gyerek – mondta vigyorogva Marcus
- Kösz, most pont ez kell nekem…
- Jól van na, bocs. Figyelj, szerintem hívd fel és beszéld meg vele. Mondd el, hogy csak agyérgörcsöd volt vagy valami modern betegség. Meg fogja érteni
- És ha nem?
- Ne így állj hozzá. Meredekebb dolgokat is megbocsájtott már neked, pont azért, mert szeret téged
- Nem volt még olyan régen a Nikki-s dolog, éppen kezdtek helyrerázódni köztünk a dolgok erre megint elrontok mindent
- Elég legyen ebből az önsajnálatból! Hol van Zita?
- Az egyik barátnőjéhez ment a koleszba
- Oké, akkor szedd össze magad és menj oda. Elviszlek
- Igazad van. Menjünk – mondtam eltökélten
A kollégiumhoz érve aztán kipattantam a kocsiból és felrohantam a 217-es szobába.
-Szia Giorgia! Beszélhetnék Zitával?
- Neked még van képed idejönni azok után, amiket neki mondtál? – kérdezte idegesítően magas hangon
- Hé, ezt nem veled fogom megbeszélni! Zita, gyere ki légy szíves! – kiabáltam be a szobába
- Nem akar veled beszélni, mert nagyon megbántottad
- Tudom, hogy hülye voltam, éppen ezért szeretnék beszélni vele – váltottam kicsit higgadtabb hangnemre, hátha ez bejön
- Menj el innen Robert – mondta Giorgia és rám csapta az ajtót
Leforrázva álltam az ajtó előtt és fogalmam se volt, hogy mihez kezdjek. Újra kopogni kezdtem, de semmi válasz nem érkezett, ezért felhívtam Zitát, de mindig kinyomott.
-Itt leszek az ajtó mellett egész éjjel, ha kell – kiabáltam az ajtónak dőlve
Sokszor csináltam már hülyét magamból, plusz-mínusz 1 már nem számít, ezért leültem a padlóra az ajtófélfa mellé. Időnként kijött 1-2 ember más szobából, jól meg is bámultak de nem volt semmi „atrocitás”, egészen egy fiatalabb lánycsapat megérkezéséig. Viháncolva jöttek a folyosón, de amikor megláttak síri csönd lett. Ösztönösen felálltam, hogy el tudjak futni előlük, de bekerítettek, mivel a folyosóról kivezető ajtó mögöttük volt.
-Itt van Robert Pattinson – sikította az egyik, mire vagy 10 ajtó kicsapódott és mindenki kitódult a folyosóra.
Gáz van, gáz van- szólalt meg bennem a vészcsengő, de késő volt. Az első 4 lány el kezdett felém futni. Jobb híján feléjük futottam, abban reménykedve, hogy kikerülhetem őket, de a csizmájukról lefolyt hólével nem számoltam és úgy elcsúsztam, hogy csak nyekkentem a kemény kőpadlón. Hangos reccsenés hallatszott és iszonyatos fájdalmat éreztem a karomban, majd valami meleget alatta. A fejemet ért nagy ütés miatt kezdett minden zavarossá válni.
-Úristen, Rob! Jól vagy? Valaki hívja a mentőket! – kiabálta egy lány, de semmi többre nem emlékszem. Elájultam.

ZITA SZEMSZÖGE
-Szia Giorgia, itt maradhatnék éjszakára? Eléggé kivagyok – mondtam sírva barátnőmnek, aki azon karon fogott és behúzott a szobába
- Mi történt?
- Rob történt. Ma találkoztam az egyik barátjával, aki elég bunkó volt velem és kerek-perec megmondta, hogy nem vagyok Rob-hoz való és csak a pénzére hajtok – szipogtam
- Ki volt ez az észlény?
- Marcus Foster, de nem is ez a lényeg. A nagyobbik baj az, hogy Robert elgondolkodott ezen az egészen, érted? Megfordult az a fejében, hogy én is csak úgy szeretem, mint az utána sikítozó lányok, mert hogy amikor megismerkedtünk végül is én is csak egy rajongója voltam
- Hogy lehet ekkora barom? Ennyire nem bízik benned?
- Nem tudom már, hogy mit higgyek. Azt hittem, hogy tudja, hogy Őt szeretem és nem valamelyik karakterét vagy a „híres embert”. Én megértem, hogy Marcus a barátja, de akkor se kell mindent elhinni, amit mond – sírtam tovább a zsepit gyűrögetve, mikor kopogott valaki.
Amikor meghallottam, hogy Rob az, inkább befogtam a fülemet. Nem akartam hallani a hangját, viszont a kiabálása eljutott hozzám, de nem mozdultam.
-Azt mondta itt lesz az ajtó előtt egész éjjel, ha kell – tolmácsolta Giorgia miután visszajött a szobába
- Remek… tőle ki is telik. Tudod az a legrosszabb, hogy nem tudom, hogy megér-e ennyi fájdalmat és idegeskedést ez az egész. Imádom és mindent megtennék érte, de kezd sok lenni. Az pedig, hogy híres és követik minden lépését csak rátesz egy lapáttal
- Ezt akkor is tudtad, amikor összejöttél vele – jegyezte meg csendesen
- Tudom, de akkor is nagyon nehéz
- Még szép, hogy nehéz! A jó dolgokért meg kell küzdened. Nem esnek csak úgy az öledbe
- Mit akarsz ezzel?
- Figyelj én tudom, hogy megbántott Robert, de biztos vagyok benne, hogy van rá értelmes magyarázata és abban is, hogy téged szeret a világon a legjobban. A kapcsolatotok pedig megér még egy esélyt.
- Nem tudom. Lehet… Mi ez a… ez a sikítás?
- Gondolom felismerték, hogy ki is szobrozik az ajtó mellett – jegyezte meg nevetve Giorgia
- Nem kéne kimennünk érte?
- Lehet nem értana. A végén még megfojtják a lányok
Kinyitottuk az ajtót, de már senki nem volt ott, viszont ijedt sikítások jöttem minden irányból, majd valaki mentőért kiáltott. Megfagyott bennem a vér, mozdulni se tudtam volna, ha Girogia nem húz magával a lányok gyűrűjébe.
-Menjetek már innen! – lökdöste arrébb a lányokat
Remegő kézzel simítottam meg Rob arcát, de meg se mozdult. A karja lehetetlen szögben állt és mivel a csontja átszúrta a bőrét, egy nagyobb vérfolt terült el alatta. Zokogva próbáltam felkelteni, de teljesen sikertelenül.
-Kérem menjenek arrébb – szólt egy mélyebb férfi hang, majd Rob mellé lépett egy mentős
- Gyere, hadd végezzék a dolgukat – próbált felhúzni Giorgia, de nem mozdultam
- Kisasszony legyen szíves! Így csak megnehezíti a munkánkat!
Kelletlenül felálltam, de alig mentem arrébb pár centit. Az orvos meghallgatta a szívét, majd úgy ahogy rögzítette a karját és a nyakát. A társával együtt ráfektették a hordágyra, majd elindultak vele a lépcsőn, a lánycsapattal a nyomukban. Visszarohantam a táskámért, majd mentem én is utánuk. Miután betették a mentőautóba és beszálltam én is, szirénázva indultunk meg a kórházba. Görcsösen szorítottam kezét és még mindig záporoztak a könnyeim. A kórházban aztán azonnal a műtőbe tolták, egy szó nélkül, úgyhogy kezdetét vette az idegtépő várakozás. Fel-alá járkáltam a váróban, ajd eszembe jutott, hogy értesíteni kéne a szüleit és a barátait. Mivel a szüleivel nem tudtam kapcsolatba lépni, ezért maradtak Ashley-ék.
-Szia! Mi újság? Már én is hívni akartalak! – csiripelte vidáman
- Szia Ashley! A kórházból hívlak, mert Rob-nál vagyok
- Mi?! Mi történt? – kérdezte hisztérikusan
- Menekült egy csapat lány elől és elcsúszott. Nyílt törés van a karján és elvesztette az eszméletét – hüppögtem
- Úristen! És hogy van? Beszélhetek vele? Odarepülök – jelentette ki
- Ne, nem kell. Most műtik, amint van valami felhívlak. Tudnál szólni a szüleinek légyszi
- Persze, felhívom őket. Te jól vagy?
- Nem annyira… Eléggé összevesztünk ezért átmentem egyik barátnőmhöz a kollégiumba. Rob odajött, hogy beszéljünk de nem voltam hajlandó kimenni hozzá ezért azt mondta, hogy az ajtó előtt marad. Ott vette észre egy nagyobb társaság vagy nem is tudom és gondolom, amikor menekült előlük, akkor csúszott el. Az én hibám – tört rám megint a sírás
- Ezt azonnal felejtsd el! Nem a te hibád! Gyorsan felhívom a szüleit, te pedig azonnal csörögj, amint tudsz valamit, rendben?
- Persze, hívlak. Köszi mindent. Szia!
Miután letettem a telefont, tovább folytattam a járkálást és a műtő ajtaját szuggeráltam, teljesen feleslegesen. Ashley visszahívott, hogy Rob szülei nincsenek Angliában és ezt is csak a tesójától, Lizzy-től tudja, aki viszont elindult a kórházba. Soha nem találkoztam még egyik testvérével sem, úgyhogy csak remélni tudtam, hogy felismerjük egymást…
Kb. 1 óra múlva kinyílt a műtő ajtaja és egy hordágyon Robert-et tolták,nyakig betakarva és nagy kötéssel a jobb kezén
-Hogy van? Mikor fog felébredni? Jól sikerült a műtét? – zúdítottam a kérdéseimet szerencsétlen beteghordóra
- Erről a doktor urat kérdezze, én csak betolom a szobájába
Követtem őket az 665-ös szobába, majd azonnal leültem mellé és simogtani kezdtem az ép kezét.
-Annyira sajnálom életem! - suttogtam sírva
- Jó napot kívánok, Dr. Goldberg vagyok – köszöntött a doki, majd miután átfutotta a kórlapot, Robert-et kezdte vizsgálni
- Jól sikerült a műtét, ugye?
- Ön Mr. Pattinson hozzátartozója?
- A barátnője vagyok
- Sajnálom, de csak a rokonoknak adhatunk felvilágosítást a beteg hogylétéről
- Kérem, legalább annyit mondjon, hogy fel fog-e teljesen épülni
- Sajnálom, de nem tehetem – utasított el hidegen, majd miután ellenőrizte az infúziót is, kiment a szobából
-Kihozták Rob-ot de ez az idióta orvos nem akar semmit mondani, mivel nem vagyok a rokona – puffogtam a telefonba Ashley-nek
- Nyugi, Lizzy mindjárt ott lesz. Hogy néz ki? Nagyon sápadt?
- Olyan fehér, mint a fal, ráadásul nem is akar ébredezni
- Most hozták még csak ki a műtőből, eltart egy ideig, míg kimegy belőle az altatószer
- Tudom..de…annyira borzasztó így látni. Meg se mozdul – motyogtam és megint rám tört a sírás
- Elhiszem, de próbálj megnyugodni. Minden rendben lesz, Rob erős és fiatal. Simán fel fog épülni!
- Remélem… - mondtam élettelen hangon, amikor egy szőke nő jelent meg az ajtóban
- Megjött Lizzy, most leteszem. Hívlak, amint van valami! Szia! – hadartam Ashley-nek, majd kinyomtam a mobilomat
- Szia! Még nem találkoztunk, Lizzy Pattinson vagyok! – nyújtott kezet halványan mosolyogva
- Sajnálom, hogy ilyen körülmények között, de örülök, hogy megismerhetlek – viszonoztam a kézfogást, majd egy „Pillanat”- elhadarása után kivágtattam a dokiért, mondván, hogy már itt van egy rokona.