Az utazás

Sziasztok drágáim! Boldog 65. részt mindenkineeek :D

65. rész

-Hogy érted azt, hogy megint?
- Miutám kijött a Twilight és elindult ez az egész őrület, teljesen kikészült. Amikor Londonba jöttek promotálni a filmet és hazajött, borzasztóan nézett ki. Én kértem meg a menedzserét, hogy adjon neki egy hét szabadságot, amiről persze Robert hallani se akart, de anyaként láttam, hogy nagyon megviseli ez az egész. Mindent bevetettem és végül itthon volt egy hétig, de milyen 7 nap volt az! – sóhajtott fel szomorkás mosollyal
- Depressziós volt?
- Nem is depressziós, inkább paranoiás. Az első pár napban bementem dolgozni, de utána jobbnak láttam, ha itthon maradok vele. Leginkább csak a szobájában ült és olvasott vagy zenélt, még véletlenül se ment ki az utcára. Úgy járkált a házban, mint egy kísértet. Órák hosszat beszélgettünk a kialakult helyzetről és, hogy akarja-e ezt az egészet, mire csak egy fanyar mosollyal annyit mondott, hogy már aláírt a következő 2 filmre is.
- Szegénykém… Azt hittem, hogy hozzászokott már a körülötte lévő felhajtáshoz
- Jajj, drágám, ehhez nem lehet hozzászokni maximum elfogadni
- Igazad van.., de akkor hogy segíthetek neki?
- Legyél vele sokat együtt, kísérd el minél több helyre, otthon pedig teremts nyugodt környezetet. Nálunk is ez vált be. 1 hét után, ha nem is kicserélve, de újult erővel ment vissza dolgozni, kicsit megnyugodott
- De hát nem sokára hazaköltözök!
- Tudom, de Budapesten fog forgatni, úgyhogy vele tudsz lenni, nem?
- Egyelőre, de utána mi lesz? – kérdeztem legörbült szájjal
- Majd meglátjuk. Lehet, hogy addigra ki is lábal belőle
- Gondolod?
- Remélem – felelte egy kis gondolkodás után Clare

Mivel már erősen dél felé járt az idő, nekiláttunk megteríteni, de csak 4 főre, mert Lizzy és Vic nem tudtak eljönni. Ahogy telt az idő, Rob úgy vált nyugodtabbá. Tényleg csak a békés családi környezet kellett neki. Na persze nem tőle zengett a ház, de időnként megeresztett 1-1 viccet és félmosolyt. Mivel mindannyian láttuk, hogy jól érzi magát, nem sürgettük a hazamenetelt. Egészen 6-ig maradtunk, amikor is Rob mondta, hogy lassan indulnunk kéne, mivel „még tervei vannak estére”. A csibészes mosolyát elnézve inkább nem firtattam a dolgot a szülei előtt, úgyhogy elbúcsúztunk és hazaindultunk.

-Szóval?
- Mit szóval?
- Mit tervezel estére?
- Ja semmi különöset, csak nem akartam megbántani őket azzal, hogy csak simán lelépünk – rántotta meg a vállát
- Értem – feleltem elszontyolodva
- Tudod, hogy nagyon fáradt vagyok, majd máskor csinálunk valamit, rendben? – simogatta meg a combom
- Persze, úgyis csomagolnom kell
Folyton a fülemben csengtek Clare szavai, úgyhogy nem álltam neki nyavalyogni azon, hogy 1 nap múlva hazaköltözök és jó lenne kicsit együtt lenni meg hasonlók, úgyhogy csak megfogtam a sebváltón a kezét és így mentünk tovább.
A ház előtt újfent egy kisebb sorfal állt, így még a sötétben is láttam, hogy Rob elvörösödik a méregtől.
-Esküszöm kihívom rájuk a rendőröket – morogta a kormányra dőlve
- Nyugi szerelemem, kikerüljük őket és kész. Fél perc és a lépcsőházban vagyunk – simogattam meg a hátát
- Oké, menjünk
Egyszerre nyitottuk ki az ajtókat és még egymást se vártuk meg, csak mentünk a kapu felé. Gyorsan bepötyögtem a számot és bent is voltunk. Rob felfutott szinte a lépcsőn, majd berontott a lakásba.
-Nem szabad hagynod, hogy ennyire kikészítsenek – mondtam halkan a tárva-nyitva hagyott ajtóban állva
- Könyökömön jön már ki a sok jó tanács! – csattant fel a pultra vágva a sörét.
- Rob… - motyogtam földbe gyökerezett lábakkal
- Te is, anya is, Liz-ék is mindig ilyen marhaságokkal jönnek, de gőzötök sincs arról, hogy ez mennyire nyomasztó! Nem mehetek sehova, érted? Azt is lefotózzák, ha rám száll egy légy, vagy ha levegőt veszek! – rogyott le a kanapéra a haját markolászva
- Tudom, hogy baromi nehéz és idegesítő, mivel a barátnőd vagyok. Valamennyire már megtapasztaltam…
- Na a feléd irányuló érdeklődést szorozd meg 1000-rel és nagyjából rájössz, hogy én mit élek át
- Senkit nem kell meggyőznöd arról, hogy ez egy szar helyzet, hiszen a vak is látja. De te meg azt lásd be, hogy mi csak segíteni akarunk - mondtam kicsit emelt hangon
- De nem érted, hogy nem tudtok? – nézett rám szomorúan
- Nem Rob, nem értem. Csak hagynod kéne. Ne zárkózz be – bújtam mellé
- Könnyű azt mondani – nevetett fel keserűen
- Csak maradj olyan, mint eddig. Legalább a barátaidat és a szüleidet engedd közel magadhoz
- Rendben, majd megpróbálom. Köszönöm – puszilta meg a homlokom
- Nincs mit
- Azt köszönöm, hogy vagy nekem. Legutóbb jóval kilátástalanabbnak tűnt ez az egész
- Anyukád mondott pár dolgot – jegyeztem meg csöndesen
- Sejtettem, hogy erről beszéltek. Azon is túl lettem, ezen is túl leszek – mosolyodott el végre
- Ez a beszéd! Na gyere, segíts nekem pakolni egy kicsit
- Neeeee, nekem van jobb ötletem. Úgyis csak délután indul holnap a géped
- Akkor mihez lenne kedved?
- Gyere és elmondom – somolygott és felhúzott a kanapéról
- Szóval? – tettem az értetlent
- Szóval…arra…gondoltam…hogy…mondjuk…a…hálóban – kezdte csókokkal tarkítva
- Igen? – kérdeztem elfúló hangon
- Folytathatnánk…amit…most…elkezdek – fejezte be vigyorogva és el kezdte kigombolni a felsőmet
- Hát ez roppant kreatív volt – nevettem el magam, kicsit talán tönkrevágva a hangulatot
-Hé, én próbálom itt a legjobb formámat hozni, te meg belebeszélsz. Cssss – tette a számra a mutatóujját, majd a hatás kedvéért meg is csókolt
Amint betámolyogtunk a hálószobába, rádöntött az ágyra és csókolgatni kezdett mindenhol, és mivel elég csikis vagyok, újra elnevettem magam, kivívva Rob enyhén rosszalló pillantását
-Bocsánat – préseltem ki magamból nagyon koncentrálva, hogy ne nevessek
- Meglátjuk, hogy pár perc múlva is ennyire magadnál leszel-e – mondta Rob pajzán vigyorral, majd hirtelen lekapta rólam a felsőm és már a nadrágom gombjával ügyeskedett.
Igaza volt, mert 10 perc se kellett neki, hogy egy egészen más világba kerüljek, természetesen Vele együtt…
***

Reggel telefoncsörgésre ébredtem, de hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy melyikünké az.
-Tied – motyogta Rob és a fejére húzta a takarót
- Halló?...Szia anya…Nem, már fent vagyok… Jah, nagyjából… Mert van még egy csomó időm…Mennyi?! … Basszus, akkor megyek, majd hívlak. Szia!
- Rob! Kelj fel. Dél múlt és 4-kor megy a gépem – mondtam hisztérikusan
- Naaaa, halkabban – nyöszörögte a takaró alól
- Megyek pakolni
A pakolásnak csúfolt tevékenységemmel több kárt csináltam, mint hasznot, de ettől függetlenül szorgalmasan dobáltam a bőröndömbe a cuccaimat.
-Főzök kávét, aztán segítek – csoszogott ki Rob a hálóból
Szegényt válaszra se méltattam, csak ingáztam a fürdő és a háló között. Felöltöztem, kicsit rendbe szedtem magam, majd azokat is elpakoltam a táskámba. Rob-nak nehezebben ment a felkelés a késői idő ellenére is, mivel csak ült és ásítozott a kávéja felett. A cuccaim egyre fogytak a lakásból, én pedig sorra zártam le a bőröndjeimet.
-Kész vagy?
- Igen, azt hiszem – zuttyantam le mellé
- Remek… Már kezdtem beléd szédülni – nevette el magát
- Hát az este eléggé… kifárasztottuk egymást – mosolyogtam hamiskásan átülve az ölébe
- Hát igen – helyeselt kicsit elpirulva
- Na futás tusolni, mert mindjárt indulnunk kell
- Igen anya – grimaszolt egyet, aztán nyomott egy puszit a számra

Leellenőriztem, hogy minden kellő iratom és papírom megvan-e, majd tettem egy utolsó kört a szobákban. Fura és rossz érzés volt „búcsúzkodni”, mivel egy jó darabig nem fogok visszajönni, sőt. Lehet, hogy most laktam itt utoljára huzamosabb ideig. Ki tudja, hol fogok dolgozni az egyetem után. A mélázásomból Rob zökkentett ki, aki kinézett az erkélyen, hogy vannak-e paparazzik a ház előtt.

-Nincsenek itt, úgyhogy menjünk gyorsan – adta ki a „parancsot”, majd felkapott 2 bőröndöt és lement

Pár pillanatig csak néztem a hűlt helyét, aztán megfogtam az utolsó bőröndöt, a vállamra akasztottam a táskám, majd bezártam az ajtót és lementem utána. Láthatóan feldobta, hogy volt egy „nyugodt” napunk, bár a reptértől még tartott.
-Nem kell bejönnöd velem. Elbúcsúzunk itt a kocsiban, jó? – ajánlottam fel
- Szó sem lehet róla. Természetesen bekísérlek és az utolsó percig ott leszek veled – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon
- De a paparazzik… - kezdtem
- Te sokkal fontosabb vagy, mint azok
- De nem akarom, hogy kiborulj miattuk. Úgyis utálok búcsúzkodni
- Egyezünk meg abban, hogy odamegyünk, megnézzük, hogy ott vannak-e. Ha nincsenek, akkor bemegyek veled, ha pedig ott vannak, akkor is – mosolyodott el
- Nagyon cseles vagy – nevettem el magam
Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor nem láttam egy kamerát szorongatót sem, viszont ez csak az én tökéletlenségemnek volt köszönhető.
-Ott vannak a bejárat mellett. A kávézónál – bökött feléjük idegesen
- Ohh…Akkor maradj itt. Hozok egy kocsit a bőröndjeimnek, aztán megyek is, hogy ne szúrjanak ki.
- Ne butáskodj. Mindketten bemegyünk, csak siessünk, jó?
- Rendben – egyeztem bele

Szerencsére nagyon bele voltak merülve a kávéjukba, mert nem vették észre, hogy besurrantunk a reptérre. Gyorsan becsekkoltam és leadtam a bőröndjeimet, aztán elvonultunk egy sarokba. Rob a szokásos baseball sapka-napszemüveg kombóban feszített és viszont nem takargattam annyira magam, csak egy nagy sál rejtette el valamennyire az arcom. A gép indulásáig fennmaradó fél órát végigbeszélgettük, már egészen belejöttünk úgyis a búcsúzkodásba…
-Akkor január 28-án megyek anyáékkal és szerintem nem is jövök már vissza a Bel Ami forgatása előtt
- Annyira örülök, hogy nálunk fogsz forgatni. Tudod már, hogy melyik szállodában fogsz lakni?
- Nem, de majd megtudakolom… Mennyi időre vagy Pesttől?
- Hát busszal kb. 1 óra Székesfehérvár
- Mi? – kérdezte kitágult szemekkel
- 1 óra az nem olyan sok
- Nem az. Mi a város neve?
- Székesfehérvár
- Ezt ki se tudom mondani, nem hogy megjegyezzem – nevette el magát, amivel nekem is mosolyt csalt az arcomra.
- Pénteken csak délig van órám, hétfőn pedig nincs is, úgyhogy egész sokat együtt lehetünk. Bár szerintem 1-2 hét közbeni órát is el fogok lógni…
- Most erre azt kéne mondanom, hogy „nem akarom, hogy miattam lógj a suliból”, de önző leszek és csöndben maradok – pislogott rám ártatlanul
Ekkor szólalt meg a hangosbemondóban a felszólítás, hogy ideje lenne beszállni a budapesti gép utasainak, úgyhogy szorosan átöleltem Robert-et, majd egy (vagy inkább több) búcsúcsók után az átvilágító kapuhoz mentem. A túl oldaláról integettem még egyet és dobtam neki egy puszit aztán a jegyem leellenőrzése után én is felszálltam a gépre. Megkerestem a helyemet a fedélzeten, de amint megláttam, hogy ki ül mellettem, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek…