Karácsony 2.

Sziasztok drágáim! Íme az 54-es fejezet, kicsit szomorú, kicsit kusza, kicsit talán zavaros helyenként, de most hasonló állapotban vagyok, úgyhogy ez látszik meg a részen is. Remélem, hogy annyira nem fog lelombozni titeket, ez nyilván nem célom, de jól esett ilyet is írni. Remélem azért tetszeni fog :)

54. rész

-Mit kószálsz te itt ilyenkor? – kérdezte Marcus vigyorogva
- Én? Te mit csinálsz itt?– löktem vissza a kérdést, mert még mindig nem tértem magamhoz
- Jól vagy? Olyan furán nézel rám
Nem csodálom, hogy megijedt az arcomtól, tekintve, hogy végigpörgött az agyamon még egyszer az álmom.
-Látom a kommunikáció nem megy, úgyhogy szállj be inkább. Visszaviszlek Rob-ékhoz – utasított kicsit mérgesen és kinyitotta az ajtót
- Bocs, csak… összevesztünk… kicsit miattad – motyogtam miután magamhoz tértem
- Miattam?
- Igen, mert álmodtam… valamit, amiben benne voltál
- Mit? – kérdezte kíváncsian
Minden mindegy alapon neki is elmondtam az álmot, amit pimaszul élvezett, néha-néha felröhögött, majd egy lesújtó pillantáson után abbahagyta.
-Csak egy dolgot nem értek – szólalt meg a végén
- Na mond
- Miért kellett ezt elmondanod neki? Tudhattad volna, hogy fel fogja húzni magát – csóválta a fejét
- Ott aludtam mellette, amikor felriadtam. Megkérdezte, hogy mi történt, és ha nem mondtam volna el, akkor azon sértődött volna meg – mondtam elgyötörten és hátravetettem a fejem
- Értem – felelte perverz vigyorral
- Állj meg! – kiáltottam rá és kirontottam a kocsiból – Rob?!
- Én…sajnálom… - fújtatott a térdére támaszkodva – Féltékeny …vagyok…ennyi
- Rám? – szólt közbe Marcus meglepetten
- Honnan tudsz te erről?
- Elmondtam neki. Baj?- kérdeztem talán kicsit kegyetlen módon
- Nem… bár nem gondolom, hogy ez mindenkire tartozna – találta meg a hangját
- Ha jól emlékszem valaki annyira felkapta a vizet, hogy nem lehetett megbeszélni vele – vágtam vissza
- Tudom… Ne haragudj. Azonnal utánad indultam, de nem voltál már sehol
- Eltévedtem, mert csak mentem előre
- Sejtettem – felelte halkabban és közelebb araszolt hozzám
- Annyira hülye vagy – fakadtam ki és potyogni kezdtek a könnyeim
- Tudom. Emeletes barom vagyok, de nem fogok már megváltozni. Féltékeny vagyok mindenre és mindenkire, ha rólad van szó – emelte rám a tekintetét és ott nekem végem is volt.
Kis hezitálás után a derekamra csúsztatta a kezét, majd amikor látta, hogy nem ellenkezek, szorosan magához húzott és átölelt.
-Ha azt hiszed, hogy ezzel minden el van intézve, akkor tévedsz – szipogtam mosolyogva a vállába
- Tudom – simogatta meg a hajam
- Imádom a happy end-eket – röhögött be Marcus és teátrálisan a szemét törölgette
- Tőled is bocs haver – fordult hozzá Rob, hogy lepacsizzanak
- Semmi gáz, én tudom, hogy hülye vagy – rántotta meg a vállát vigyorogva
- Jól van, elég a dumából. Hazaviszel minket?
- Ha azt mondom, hogy nem, akkor hazasétáltok? – poénkodott Marcus
- Viccelsz? Taxit hívok. Tudod, hogy szörnyen lusta vagyok – röhögcsélt a kocsi felé menet
Hazafelé menet Rob végig fogta a kezem és az arcomon éreztem a tekintetét, akkor is, amikor Marcus-szal beszélt.
-Mi jutott eszetekbe, hogy ilyenkor sétálgatni mentek? Szenteste van! – rontott nekünk Clare az előszobába, egy fakanállal hadonászva
- Igazad van, csak… csak meg kellett beszélnünk valamit. Viszont hoztunk meglepi vendéget – tolta hirtelen maga elé Marcus-t
- Marcus drágám, hogyhogy ilyen korán?
- Helló Clare. Nem szeretnék zavarni, csak beköszönök, mert utána dolgom van és nem tudnék átjönni
- Ohh, ez kedves tőled. Boldog karácsonyt! – adott neki 2 puszit
- Viszont kívánom az egész családnak! Én nem is zavarnék tovább – hátrált kifelé
- Rendben, köszönjük, hogy benéztél. Igazán átjöhetnétek holnap a szüleiddel egy koccintásra
- Köszönjük a meghívást, itt leszünk!
Miután minden létező udvariassági formulát ellőttek, és Marcus is lelépett, megkaptuk a „kiruccanásunk” miatti dorgálást.
-Tényleg ne haragudj anya, csak meg kellett beszélnünk valamit
- És nem lehetett volna itthon? Én nem akarom, hogy veszekedjetek, amikor itt vagytok. Fölösleges feszültség lenne
- Igazad van Clare, nem fordul elő többet – motyogtam szégyenkezve
- Na, jól van, nem történt olyan eget rengető dolog – simogatta meg a karom
- Anyaaaa – kezdte Rob mézes-másosan
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy kunyerálj kisfiam – dorgálta le álkomolysággal az anyja
- Én tudom… csak… azt szeretném, hogy vacsora előtt jöjjön a jézuska – gügyögte Rob úgy mosolyogva, mint az ovisok anyák napján
- Hogyhogy? Mindig vacsora után üljük körbe a fát
- Tudom, de…
- Semmi de, Rob. Ez egy hagyomány és nem fogunk rajta változtatni
- Értettem – felelte elszontyolodva
Miután Clare kizavart a konyhából, felmentem Rob után a szobájába és felhívtam anyáékat, hogy boldog karácsonyt kívánjak nekik, majd tusolni indultam.
-Drágám, most mi… szóval rendben vagyunk? – kérdezte félszegen az fürdő ajtaja előtt
- Mire gondolsz? – vontam fel a szemöldököm, annak ellenére, hogy pontosan értettem
Meglepetten rám nézett, látszott, hogy nem ezt a választ várta, de egy hangosan kifújt levegő után beszélni kezdett.
-Tudom, hogy a lehető leghülyébb módon reagáltam erre az egészre, de nem tehetek róla
- Jajj, ne viccelj már, még szép, hogy tehetsz róla! – csattantam fel magamban, de e helyett csak egy apró mosolyt erőltettem az arcomra

Hirtelen elöntött a méreg, amiért azt hiszi, hogy egy utánam futással mindent elintézett és hogy én minden marhaságát elnézem neki. Hiába borultam a nyakába az utca közepén, most mégsem éreztem ugyanazt, mint akkor. Nem tehettem többet a kapcsolatunkért és azért, hogy végre magabiztosabb legyen. Nekem nem egy törékeny, bizonytalan fiú kell, hanem egy olyan férfi, aki tisztában van magával és nem borul ki minden idiótaságon. Én is meglepődtem, ahogy ezt így kimondtam magamban, de határozottan ideje volt. Viszont nem akartam elrontani az egész család karácsonyát azzal, hogy összekapunk, úgyhogy jó pofát vágtam mindenhez. Majd holnap.
-Fölöslegesen kaptad fel a vizet, de már valamennyire megszoktam, hogy ilyen vagy – feleltem egy műmosollyal és nyomtam egy puszit az arcára, majd elmentem tusolni
Fürdés után gyorsan kisminkeltem magam és átadtam a terepet Rob-nak. Felvettem egy csinosabb ruhát és mivel nem akartam megvárni, hogy újra beszélgetni kezdjünk, lementem segíteni Clare-nek.

-Már majdnem készen vagyok, csak a terítés van hátra
- Rendben, akkor azt megcsinálom – feleltem mosolyogva, majd vártam pár pillanatot, mert nagyon úgy tűnt, hogy kérdezni akar valamit – Igen?
- Én nem szeretnék beleszólni a dolgaitokba, de elmondod, hogy min vesztetek össze?
- Ne haragudj, de nem szeretnék erről beszélni. De ne aggódj, semmi komoly
- Értem, végül is a ti dolgotok – felelte egy kis sértődöttséggel a hangjában
Én itt lezártnak tekintettem a dolgot, úgyhogy elvonultam megteríteni az asztalt. Már az utolsó szalvétákat hajtogattam, amikor megszólalt a telefon.
-Pattinson lakás…Szervusz Kristen, jajj de örülök, hogy hallom a hangodat…Köszönjük szépen és nektek is nagyon boldog karácsonyt kívánunk…igen, mindenki jól van, mama állapotát pedig ismered…nem könnyű, de most jól van…nálatok mi újság?... ennek igazán örülök…sajnos nem tudom adni, mert éppen zuhanyozik szerintem…rendben, átadom…puszillak drágám – azzal mosolyogva letette a telefont és a nélkül, hogy rám nézett volna, visszament a tűzhelyhez
Én pedig ledermedve álltam, kezemben egy rakat hajtogatott szalvétával és azon agyaltam, hogy Rob szülei vajon mióta ilyen puszi pajtások Kristen-nel.
-Hmm… milyen jó illatokat érzek – csattogott le Rob a lépcsőn
- Mindjárt kész a vacsora, szólhatsz apádéknak
- Okés
- Jajj, várj kisfiam. Most hívott Kristen, hogy boldog karácsonyt kívánjon – mesélte számomra érthetetlenül széles mosollyal
Ő persze rögtön rám nézett és valamiféle reakciót várt, mire én megeresztettem egy az emeletihez hasonló műmosolyt, majd befejeztem a terítést.
-ŐŐ, értem. Ez…izé kedves tőle – felelte szűkszavúan
- Igen, nagyon kedves lány – bólogatott
Rob még utoljára felém nézett, majd elment, hogy szóljon a tesóinak és Richard-nak.
A vacsoránál természetesen Rob mellé lettem ültetve, ami kivételesen zavart, mivel folyamatosan tapogatott az asztal alatt. Hol csak a hátamat simogatta a felsőm alatt, hol pedig a combomat. Rendszeresen megállítottam a kezét, nem tartott sokáig. Nem értettem miért csinálja ezt.
-Hagyd abba légyszives, nagyon kínos – suttogtam a fülébe
- Tudtam, hogy nem bocsájtottál meg – ejtette vissza az ölébe a kezét
- Ezt most komolyan mondod? Mi ütött beléd?
- Semmi – felelte a tányérját bámulva, de már engem sem érdekelt az egész