Imádlakszeretlek

56. rész

-Az őrületbe akarsz kergetni? – grimaszolt rám
- Nem terveztem, de ha már így esett – vigyorogtam rá
- Még minimum 1 órát itt kell lennünk…
- Tudom. Mit gondolsz miért most mondtam
Az este további részében főleg beszélgettünk és Clare-ékkel terveztük az utazást. Már 10 óra is elmúlt, amikor végre mindenki elfáradt annyira, hogy nem tűnt bunkóságnak az emeletre slisszolásunk.
-Na végre! Még soha nem tartott idáig… - puffogott Rob a szobájába érve
- Hú, de türelmetlen valaki. Remélem ez jobb kedvre derít – nyújtottam felé egy csomagot
Vettem egy üres naplót és leírtam mindent, ami a kapcsolatunkkal kapcsolatba hozható volt. A megismerkedésünktől egészen a mai napig. Mivel mániákus gyűjtögető vagyok, minden számlát, belépőt, képet és egyebet eltettem Angliából. Ezen kívül bemásoltam a Dorinával folytatott msn-ezéseimet és néhány e-mailt is. Leírtam minden érzelmemet, ami végig kísérte az elmúlt évemet, persze rengeteg képpel tarkítva. Figyeltem, ahogy lapozgatja és fel-felderül az arca egy franciaországi étterem számlát vagy ilyesmit meglátva. Egy szó nélkül hagytam, hogy olvasson, vártam a reakcióját.
-Ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam – nézett fel rám egy jó 20 perc után
- Tényleg? Akkor nagyon örülök. Annyi örömöm volt a megírásában, hogy azt nem is hinnéd – feleltem mosolyogva és az ölébe ültem
- Ez volt eddig a legszebb karácsonyom – suttogta a fülembe és el kezdett lassan hátradönteni és pedig a nyakába csimpaszkodva húztam magam után
A kezeit a fejem mellé téve csókolgatott, egyre gyakrabban véve a levegőt. Ezután rám nem igen jellemző dolgot tettem, de a kezeim önálló életre keltek. Fogtam magam és belemartam a fenekébe. Egy pillanatra abbahagyta a nyakam csókolgatását és elhúzódott, hogy rám nézzen. Az első döbbenet után elvigyorodott és lejjebb eresztette magát, hogy könnyebb dolgom legyen.
-Imádom, amikor ilyen vagy – lihegte a fülembe, majd gyorsan kibújt a felsőjéből még jobban összekócolva az addig sem rendezett haját
- Én meg amikor ilyen vagy – túrtam bele a hajába és magamhoz húztam

Reggel 7-kor csörgött a telefonom, mert mennem kellett a reptérre, de sehogy se akaródzott kibújni Rob karjaiból. Nyöszörögve hiúsította meg minden ilyesfajta próbálkozásomat.
-Fel kell kelnem édes. Tudod, hogy anyáék várnak – motyogtam álmosan
- Tuuuuudom – nyújtotta el szenvedő hangon, majd lerántotta rólunk a paplant
- Kicsit drasztikus volt, de hatásos – vigyorogtam rá
- Hánykor indul a géped?
- 10.20 – kor
- Remek, akkor még aludhatunk – állapította meg kómásan és visszatakart minket
- Neeee. Előbb már olyan ügyes voltál – simogattam meg az arcát
- Na jó, akkor keljünk fel – pattant ki a szeme és 1 perc erőgyűjtés után kikászálódott az ágyból
- Ki tud téged követni! – nevettem rá az ágyból, majd el kezdtem készülődni
Letusoltam, összepakoltam a bőröndömet és letornáztam a lépcsőn. A család többi tagja még aludt, bár a bőröndös akrobatamutatványom lehet, egy egészen picit megzavarta őket… Rob-bal leültünk reggelizni, ami abból állt, hogy ő újságot olvasott én pedig sajtos katonákat csináltam neki, amikért odavolt. Szerencsére felébredt Clare mielőtt elmentem volna, úgyhogy tőle el tudtam köszönni.
-Köszönök szépen mindent, és üdvözlöm a többieket is. Sajnálom, hogy nem tudtam elköszönni tőlük
- Semmi baj szívem, meg fogják érteni. Örülünk, hogy itt voltál és remélem, hogy ez a jövőben megszokott dolog lesz – mosolygott rám kedvesen majd megölelt
- Boldog új évet és akkor nem sokára találkozunk Magyarországon!
- Igen, már alig várom! Jó utat neked és jelentkezz, amikor megérkeztél – integetett elérzékenyülten, majd beszálltunk a kocsiba
- Anya lassan jobban szeret téged, mint engem – viccelődött Rob
- Végül is és nem dobálom szét a ruháimat és még segítek is neki – nevettem el magam a feltételezésen
- Egyszer talán megjavulok… - morfondírozott
- Te? Kizárt! – kacarásztam elképzelve egy eminens, jó fiú Robert-et
- Úgy talán nem szeretnél? – vonta fel a szemöldökét, de a mosoly ott bujkált a szája sarkában
- Nem hiszem. Én így szeretlek, ahogy vagy. Nem akarom, hogy megváltozz. – rántottam meg a vállam, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondtam volna
- Köszönöm – felelte meghatottan, amin kicsit ugyan meglepődtem, de jól esett
A reptérig tartó utat csendben tettük meg, ki-ki a gondolataiba temetkezve. Én az utazásomon és a paparazzikon agyaltam, Rob pedig szerintem azon, hogy úgy szeretem, ahogy van. Még mindig nem tudja elhinni…
-A jó életbe! Ezeknek a karácsony se szent?! – háborgott Rob meglátva a lesifotós sleppet – Menj előre, én viszem a csomagodat
Felállítottam a kabátom gallérját, felvettem a sapkámat és amilyen gyorsan csak tudtam, betipliztem a váróba, ám a nagy rohanásban és hóban sikeresen elvágódtam. Természetesen pont a fotósok gyűrűjében, akik vadul fotózni és röhögni kezdtek, amint földet értem. Jobb híján és is elnevettem magam és el kezdtem feltápászkodni.
-Örülök, hogy maguk is élvezték – vigyorogtam rájuk, amikor Rob betört a gyűrűbe
- Mi a fenét csináltak vele?! Jól vagy drágám – segített fel a földről
- Persze, puhára estem – viccelődtem a fenekemre mutatva, de életem értelme nem vette a poént
- Gyere, menjünk – húzott be komor arccal és bementünk a váróba egy eldugottabb részre
- Nyugi, minden rendben van – simogattam meg a karját, mer láttam rajta, hogy felzaklatta a dolog
- Biztos?
- Igen
- Ne haragudj, de egyszerűen már félek ezektől – bökött a lesifotósok felé szomorúan
- Én itt vagyok neked – öleltem meg szorosan
- Tudom életem. Nagyon várom már, hogy nálatok legyünk – mormolta a nyakamba
Ölelkezve álltunk gyakorlatilag a gép indulásáig, amikor is könnyek közepette elbúcsúztam tőle és átcsoszogtam a detektoros kapuhoz.
A repülőút hamar eltelt, az elején szórakozottan lapozgattam a fedélzeti újságot, amiben írtam Robról, mint híres londoniról… Pesten szerencsére csak apa várt, nem pedig lesifotósok. Gyorsan felhívtam Rob-ot, hogy hazaértem, aztán kezdődött a végeláthatatlan élménybeszámoló. Anya kb. 25 fogással várt otthon, mondván, hogy karácsony is van, plusz régen voltam otthon. A kocsiút alatt direkt figyeltem rá, hogy apa ne lássa meg az ujjam, mert csak otthon akartam megmutatni nekik.
-Most, hogy mindenki itt van, szeretnék mondani valamit – fogtam bele
- Ugye nem vagy terhes?! – kiáltotta közbe anya
-Nem, nem vagyok. Viszon Robert megkérte a kezem és én igent mondtam – hadartam egy szuszra, majd büszkén felmutattam a kezem
- Hogy…mit…csináltál? – sziszegte anya
- Nem is örülsz? – fagyott le az arcomról a mosoly
- 20 évesen nem kell férjez menni!
- Nem is fogok egyelőre. Csak eljegyzett – vágtam vissza emelt hangon
- Én örülök nektek kicsim – szólt közbe halkan apa
- Köszönöm. Legalább egyikőtök – vetettem oda, majd bementem a szobámba
Nem igaz, hogy anyámnak mindent el kell rontania! Miért nem tud velem és apával örülni? Esküszöm, hogy Rob megérzi, amikor valami baj van, mert mindig kapok tőle egy sms-t, vagy felhív ilyenkor. Most is pittyegett a telefonom.

„Imádlakszeretlek nem sokára találkozunk! (L) üdvözölnek a fotós haverjaid :D”