Sziasztok drágaegytelenimádott olvasóim:) Úgy látszik megérte megvárakoztatnom titeket, mert eddig soha nem látott mennyiségű kommentet írtatok, amitől repesett a kicsi szívem, szóval csak így tovább! Meghoztam az új részt, következőről egyelőre nem tudok nyilatkozni, mert megszaporodtak a zh-im és egyebek, de dolgozom az ügyön. Addig is pusszantás! :) (L)

50. rész

-Szia – nyögtem ki nagy nehezen
- Tudom, hogy rám vagy a legkevésbé kíváncsi, de hallgass végig légszíves. Azt le kell szögeznem, hogy én nem akartalak felhívni, de Ashley és Jackson ragaszkodott hozzá, mondván, hogy miattam van ez az egész, ami mondjuk valamennyire igaz. Na mindegy, csak annyit akarok, hogy bocs – fejezte be kurtán
- Pontosan miért is?
- Hát amiért olyanokat mondtam
- Szóval nem az újság forgatta ki a szavaidat? – szegeztem neki a kérdést, amire hirtelen nem tudott mit felelni
- Dehogynem… vagyis…
- Mit mondtál pontosan?
- Franc emlékszik már minden hülye interjúra! – csattant fel, amivel megadta a választ a kérdésre
- Szóval azt mondtad, amit leírtak… Figyelj Kristen, engem hidegen hagy a magánéleted és igazából te is, nem is értem, hogy minek hívtál fel, mivel ennek semmi értelme nem volt. Szóval szerintem hagyjuk egymást békén, főleg te Rob-ot - tettem hozzá nyomatékosan
- Engem egyáltalán nem érdekel, úgyhogy megnyugodhatsz!
- Jah, persze… Na szia! – csaptam le a telefont
- Tudtam, hogy nem kellett volna beszélnetek egymással – mondta Rob
- Ez hülye – foglaltam össze, amin Rob el kezdett nevetni
- Ez elég tömör volt. Mindegy, ne foglalkozzunk vele. Inkább kezdjük el feldíszíteni a lakást, rendben?
- Oké, csak főzök egy teát. Addig csomagolt ki a cuccokat
- Várj egy kicsit – kapott utánam és magához húzott – Minden rendben?
- Persze, csak…csak utálom a konfliktusokat – mondtam halkan és hozzábújtam, hogy kicsit megnyugodjak
- Tudom kicsim, de nem éri meg, hogy emiatt legyen rossz kedved. Majd jól felvidítalak, oké? – kérdezte mosolyogva
- Már alig várom – nevettem el magam
Volt ott minden délután. Karácsonyi dalok éneklésétől a vetkőző-táncoló mikulás utánzásáig minden. Éppen szegfűszegekből próbáltam arcot formálni egy narancsnak, amikor Rob bekapcsolta a mikulást és veszettül röhögni kezdett rajta.
-Jobban csinálja, mint te – incselkedtem vele nevetve, mire nagy komolyan rám nézett, majd egy teátrális mozdulattal a hajába túrt, összehúzta a szemét és kezdte kigombolni az ingét, ami elég hülyén festett a Jingle Bells-re, mindenesetre a végére már a földön fetrengve fogtam a hasam a nevetéstől.
-Oké-oké, elég! Legyőzted a mikulást! Nem kapok már levegőt – fuldokoltam még mindig
- Ez azzz – bokszolt a levegőbe vigyorogva majd lerogyott mellém a kanapéra és utolsó csapásként még csikizni kezdett
Úgy visítottam, mint egy kisgyerek, de nem hatotta meg, tovább folytatta a játékos kínzást. Hirtelen ötlettől vezérelve összeszedtem minden önuralmam és kővé dermedtem, amivel nem igen tudott mit kezdeni.
-Most mi van? A csikisség szerintem nem tud elmúlni – elmélkedett félhangosan, majd újra nekem esett, de én meg se rándultam
- Hahó! Itt a mikulás legyőzőjeeee – lengette előttem a kezét, de már nem volt olyan vidám a hangja- Kicsim, jól vagy??
Amikor megláttam az ijedséget a szemében, nem bírtam tovább és elnevettem magam, mire megkönnyebbülten sóhajtott.
-Annyira bolond vagy! Azt hittem megnyomtam rajtad valamit, amitől lebénultál vagy nem tom – motyogta mint egy bűnbánó kisfiú
- Ilyen képességed még neked sincs, szívem – mondtam nevetve és nyomtam egy puszit a szájára
- Ne nevess ki, ez komoly dolog – húzta össze a szemöldökét
- Oké, nem haragudj – mondtam nehezen leküzdve egy nevetést – csomagoljuk be az ajándékokat, mert holnap már megyünk hozzátok
- De holnap még csak 23-a. Mikor állítunk fát akkor?
- Megígértem anyukádnak, hogy segítek az előkészületekben, a fát pedig délelőtt felállítjuk
- Hát jó… - egyezett bele durcásan
- Segítesz csomagolni?
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte vigyorogva
- Én bízom benned. Hozd ki az ajándékokat, addig én felvágom a papírt
Utólag kiderült, hogy nem volt jó ötlet Rob kezébe ollót és hasonló, a 3 évesek számára veszélyes eszközt adni, de szerencsére mindketten megúsztuk komolyabb sérülések nélkül.
-Egy dologra azért kíváncsi lettem volna – mondtam este a sötét szobában Rob mellkasán fekve
- És pedig?
- Milyen lett volna az az ’Ünnepburger’? – tettem fel nevetve a kérdést
- Majd meglátod – felelte titokzatoskodva, majd adott egy jó éjt csókot majd a hajamba fúrva az arcát elaludt
Reggel fantasztikus fenyőillatra ébredtem. Kicsoszogtam a nappaliba, ahol Rob éppen egy helyes kis fenyőfával küzdött, viszonylag kevés sikerrel. Látszott, hogy meg van faragva, de még így se fért bele a talpba, ezért egy késsel próbálta beleigazítani.
-Jó reggelt szerelmem! – nézett fel rám a homlokát törölgetve
- Szia szívem! Hát te?
- Gondoltam megleplek és felállítom a fát, mire felkelsz, de az a béna árus nem faragta meg rendesen… De mindjárt jó lesz – bizonygatta és megint nekiesett
- Annyira nagyon szeretleeeeeeeeeek – futottam oda hozzá vidáman
Rob persze mosolyogva fogadta, ahogy a nyakába ugrok és össze-vissza puszilgatom. A karácsony és a sok dísz belőlem mindig ilyesfajta szeretetrohamot váltott ki és most elmondhatatlanul boldog voltam, hogy van kire rázúdítanom ezt, aki ráadásul nagyon szívesen fogadja.
-Hú de vidám valaki – jegyezte meg mosolyogva, miután levegőhöz juttattam
- Még szép, hogy boldog vagyok – feleltem egy fogkrém reklám mosollyal, majd pördültem egyet és a konyha felé vettem az irányt
Karácsonyi dalokat dúdolgatva fogtam hozzá a reggelihez. Valami meglepit szerette, volna készíteni Rob-nak úgyhogy csináltam neki körözöttet és sütöttem neki gyorsan magyar palacsintát reggelire… Ez volt a mániája. Bármikor képes volt vagy 20-at megenni. Amíg szenvedett a fával és egy komplett menüt varázsoltam az asztalra, elkápráztatva ezzel Őt.
-Egy konyhatündér lesz a feleségem – mondta mosolyogva miután végignézett az asztalon
- Nekem pedig egy ezermester a férjem – kontráztam rá nevetve
- A férjed örömmel leszek, de mivel közel 1 órába telt, hogy belefaragjam a fát, leginkább csak kétbalkezes ezermester lehetek – felelte kicsit pironkodva
- Az nem fontos – bújtam oda hozzá
- Ne kicsim, teljesen leizzadtam és büdös vagyok – próbált eltolni magától zavartan
- Meg ne merj mozdulni – húztam vissza mosolyogva és éreztem rajta, hogy örül neki
- Na, most már mehetsz – engedtem el pár perc után
- Neeee. Nem akarok – húzott most vissza ő
- El fog hűlni a reggeli – motyogtam egy kis idő után
- Hát jó, de csak mert farkas éhes vagyok – engedett el és rávetette magát először a palacsintára utána sorban a többi dologra
Szép lassan mindent eltüntettünk utána egy kicsit hosszabbra nyúlt fürdést követően bepakoltuk a szükséges cuccokat és elindultunk Rob szüleihez. Igaz, hogy már ismertem őket és voltam is nálunk, mégis volt bennem egy kis izgalom, mert még is csak egy nagy családi ünnepre voltam hivatalos. Londonba érve aztán Rob irányított egy GPS-t utánozva, amivel sikerült oldania a bennem lévő feszültségen. Kb. 10 percig tartott a „ A következő lehetőségnél jobbra” és a „Túl gyorsan mész”, amikor megérkeztünk a már ismerős családi ház elé. Rob boldogan pattant ki a kocsiból és vette is ki a csomagokat a kocsiból.
-Végre itt vagytok gyerekek! – futott felénk kitárt karokkal Clare
- Szia anya! – ölelete át Rob, majd kis idő után „átengedett” az anyukájának
- Szia drágám – puszilt meg engem is, majd beterelt minket a házba
- Huhh, de fura újra itthon lenni – nézett körbe Rob és ledobta a szoba közepére a táskáját
- Látom semmit nem változtál – jegyezte meg kicsit dorgálóan Clare a táskájára bökve
- Nem hát – húzta ki magát vigyorogva
- Jól van kisfiam, menjetek fel kipakolni, aztán jöhettek segíteni. Apád éppen fát vesz, Lizék pedig a városban császkálnak
- Oké, gyere kicsim – fogta meg a kezem- Remélem anya kicsit összepakolt nálam – motyogta miközben mentünk felfele, mire elnevettem magam
- Talán megesett rajtad vagy rajtunk a szíve – mondtam nevetve
- Huhh, de jó – vigyorgott megkönnyebbülten miután kinyitotta az ajtót
Most tényleg olyan volt a szobája, mint ahol valaha egy ember lakott, nem úgy mint legutóbb. Az ágya mellé volt téve egy matrac és rá tiszta ágynemű és törölközők is.
-Gyere pakoljunk ki, aztán menjünk le – javasoltam, de Rob-nak más tervei voltak
- Vá-vá-vá-vááárj – hadarta és visszahúzott – lenne itt valami, ami a tied. Egy ajándék
- És pedig? – kérdeztem kíváncsian
- Csak nem gondolod, hogy elárulom? Ki kell találnod, majd miután már tudod mi az, meg kell keresned – mondta vigyorogva
- Elég nagy dolog lehet, ha annak ellenére, hogy ajándék, így meg kell dolgoznom érte
- Nagy dolog – felelte csillogó szemekkel
- Hát jó. Kezdjek el találgatni? – tettem csípőre a kezem
- Nem-nem, de időnként el fogok ejteni 1-1 megjegyzést, ami rávezet
- Húha, látom meg lett tervezve a dolog – bólogattam elismerően
- Elég régóta készülök már erre – válaszolta és kacsintott mellé egyet, majd elindult lefelé
- Hé, ez most egy olyan elejtett megjegyzés volt? – futottam utána, de ő lerohant a lépcsőn, a konyhába a szüleihez pedig mégsem akartam így berobbanni, úgyhogy lelassítottam a lépteimet
- Szia Zita – köszöntött Rob apukája és ő is megölelt
- Hello Richard, mi újság?
- Ne is kérdezd – legyintett szomorúan, mire Rob is odajött, aki eddig a különböző kajákban nyalakodott
- Mi történt apa?
- Emlékszel Philipre?
- Őőő… nem igazán
- 15 éve munkatársak voltunk, de ma kirúgták – mondta szomorúan
- Uhh… az gáz. Mi történt?
- Leépítés – közölte kényszeredetten mosolyogva
- Biztos talál majd másik állást – mondtam bíztatóan, bár elég hülyén hatott, mivel nem tudtam kiről van szó…
- Hát 60 felé közeledve az ember már ritkán kap munkát – csóválta meg a fejét
- Jól van, sajnálom Philipet drágám, de ne rontsuk el ezt a szép ünnepet. Van kedved segíteni? – fordult hozzám Clare
- Persze, szívesen
- Meleg – súgta a fülembe Rob, majd megrángatta a szemöldökét és vigyorogva kiment az apja után