Nem direkt álmodtam...

Köszönöm a sok kommentet, utólag pedig bocsi, hogy nyavalyogtam, csak nagyon fontos a véleményetek:) köszönetképpen elég hamar felteszem az új részt, amiben tovább gyűrűznek a bonyodalmak... Remélem izgalmas lesz és tetszeni fog!
Pusz

53. rész


-Anyuka én vagyok az, Richard – mondta szomorúan, de Julie erre csak legyintett egyet és felállt
- Mi történt a házammal? Vigyenek engem haza – felelte mérgesen és felénk indult
- Nagyi, nem vagyunk idegenek, mi vagyunk a családod – állította meg Rob megviselten, mire Julie levette a szemüvegét, majd megrázta a fejét
- Nem hiszem. Hívok egy taxit – csörtetett át az előszobán
- És hova tetszik menni? – kérdeztem csendesen
- Haza – közölte egyszerűen
- És az hol van? – tettem fel egy újabb kérdést, hátha ráébresztem valamire. Soha nem találkoztam még ezzel a betegséggel, ezért nem tudtam, hogy használ-e vagy sem…
- Hát a fiamnál – felelte bizonytalanul
- De hát itt vagyok anyuka – ugrott fel Richard, aki eddig a kezébe temetett arccal ült a fotelban
- Tudom, hogy itt vagy, hol lennél karácsonykor? – nevette el magát
- Jól vagy, nagyi?
- Persze drágám, csak éhes vagyok egy kicsit.
- Rögtön kész az ebéd – eszmélt fel Clare is, mi pedig valamelyest megnyugodva pakoltuk ki az ajándékokat a fa alá
- Sajnálom, hogy látnod kell ezt – mondta halkan Rob
- Ne viccelj, ez nem a te hibád. Senki hibája. Ilyen az élet – simogattam meg a karját és kitettem az utolsó csomagot egy közel 1 méter magas doboz mellé
- Nem égett meg a kezed? – kérdezte huncutul
- Tessék?
- Semmi – rántotta meg a vállát egy kis mosollyal
- Áhh, szóval…ez a hatalmas az enyém? – meresztettem rá a szemem
- Nincs kizárva…Nem-nem-nem. Nem ér fogdosni – húzta el a kezem és elindultunk a szobájába
- 20 perc és kész ebéd gyerekek – szólt utánunk Clare
- Megyek segíteni anyukádnak – álltam meg a lépcsőn, de Rob tovább húzott
- Liz-ék segítenek neki. Te gyere velem szívem – mondta édesen mosolyogva
- Hát jó – adtam be a derekam, bár nem volt nehéz dolga
- Ülj le ide és csukd be a szemed – mutatott az ágyra titokzatosan
- Oké, de miért? – kérdeztem izgatottan
- Elő-karácsonyt tartunk. Becsuktad?
- Igen
- Rendben. Akkor nyújtsd ki a kezed – mondta és a kezébe vette az enyémet
- Úristen – nyögtem, amikor tudatosult bennem, hogy mire készül
- Ne nyisd ki – tette a másik kezét a szememre
- De…
- Nem az, amire gondolsz – nyugtatott meg vigyorogva – vagy egy kicsit mégis -tette hozzá és éreztem, hogy felhúz egy gyűrűt az ujjamra, majd megcsókolja azt
Azonnal kinyitottam a szemem, ránéztem az ujjamra és azonnal mosoly terült el az arcomon. Egy fenyőfás textil gyűrűt kaptam tőle.
-Látnod kellett volna az arcod, amikor el kezdtem felhúzni rá a gyűrűt – mondta Rob nevetéstől fuldokolva
- Hát igen, mert azt beszéltük meg, hogy még várunk – próbáltam magyarázkodni, amire elég furán reagált Rob
- Jah, igen…de…de…semmi – horgasztotta le a fejét
- Mi de? – hajoltam lejjebb, hogy láthassam a szemét
- Ha kapnál egy gyűrűt, azt nem is fogadnád el? – emelte végül rám a tekintetét
- Ezt is elfogadtam – mutattam mosolyogva az ujjamra, de tudtam, hogy nem arra gondol
- Ez komoly dolog – emelte fel az állam
- Tudom, ne haragudj, de…de megbeszéltünk valamit
- Igen. Azt, hogy 2 év múlva házasodunk össze. De ez csak egy gyűrű lenne, nem cibálnálak holnap oltár elé
- Tudom jól…
- Szóval?
- Miért lett ez most ennyire fontos? – vontam fel a szemöldököm
- Hát mert…csak. Csak úgy szóba jött – felelte és zavartan a hajába túrt
- Oké… De nem haragszol, ugye?
- Persze, hogy nem. Csak néha olyan… dinka vagy vagy nem tudom – vigyorodott el
- A tanítvány túlnövi mesterét? – vágtam vissza nevetve és összeborzoltam a haját
- Hát így állunk? – kérdezte tettetett haraggal, majd iszonyatosan csikizni kezdett
Először csak a matracon voltunk, de hamar letornáztam magam a földre és Rob-ot is magammal rántottam.
-Öhmm… Anya üzeni, hogy kész az ebéd – nyitott be Liz kitörni készülő röhögéssel
- Lizzy, ments meg kérlek – nyújtottam fel nevetve a kezem, amit készségesen meg is fogott és felhúzott a földről
- Áruló – fintorgott nővérére Rob
- Szolidaritás, öcsi – vigyorgott vissza, majd lementünk a konyhába ebédelni
Clare újfent minimum 25 személynek főzött, nem is értem, hogy hogy van ennyi energiája. A hűtőbe már nem is fért be semmi, a saláták például a kerti asztalon várták, hogy este megegyék őket.
-Huh, de jól laktam – nyújtózott egy nagyot Rob, majd a hasát kezdte simogatni
- Örülök kisfiam, hogy ízlett. Most pedig mindenki menjen a dolgára, mert nekem még sütnöm kell
- Még?! – nyögött fel egyszerre Rob és Victoria
- Igen, még. Évente egyszer van így együtt a család, még szép, hogy kiteszek magamért
- Már így is eleget dolgoztál anya, pihenj te is – próbálkozott Rob
- Készítek neked epres sütit – dobta meg az aduászt
- Oké, akkor most hagyjuk magára anyát – állt fel vigyorogva és intett a kezével, hogy kövessük a példáját
Mindenki hangosan nevetni kezdett erre én pedig hihetetlen boldogságot éreztem, ahogy szétnéztem az asztalnál ülőkön. Vidámak voltak és imádták egymást. Richard az anyukája hátát simogatta, Rob játékosan a nővéreit piszkálta, hogy hagyják már sütni az anyjukat, aki pedig mosolyogva figyelte fia akcióját.
-Gyere, menjünk fel – súgta a fülembe
- Az elmúlt egy hétben nem ettem annyit, mint most itt nálatok – dőltem az ágyra ernyedten
- Ez velem is így szokott lenni, karácsonykor meg pláne
Rob is lefeküdt mellém és pedig szorosan hozzábújtam, mert fáztam egy kicsit. Nem kellett sok és, mint a jó ovisok elszenderedtünk ebéd után. Elég bizarr álmom volt az alatt a közel 3 óra alatt. Egy esküvőn voltunk, ahol én voltam ugyan a mennyasszony, és Rob a vőlegény, de én Marcus-ra mosolyogtam egész végig, amíg apa kísért. Majd az oltárhoz érve igen-t mondtam, de Rob válla fölött Marcus-t néztem és igazából neki címeztem. És ha ez még nem lenne elég fura, Rob az egészből semmit nem vett észre, Marcus pedig olyan szemtelenül vigyorgott vissza rám és mért végig, hogy kirázott tőle a hideg. Majd miután vége lett a szertartásnak és elindultunk kifelé, Marcus mögém jött és a fülembe súgta, hogy ’igen’. Ekkor pattantak ki a szemeim. Éreztem, hogy gyorsan ver a szívem és ki is voltam pirulva. Kisöpörtem a hajamat az arcomból és a hátamra fordultam, hogy mélyeket tudjak lélegezni.
-Mi a baj kicsim? Rosszat álmodtál? – szólalt meg bágyadtan Rob
- Igen…Bocs, hogy felkeltettelek – simogattam meg az arcát egy erőltetett mosollyal
- Semmi baj, de nem akarod elmondani? Elég… zavartnak tűnsz vagy nem is tudom – ült fel aggodalmasan
Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet elmondani neki, de ha meg nem teszem, akkor azon sértődött volna meg, hogy nem bízom benne, így hát belefogtam.
-Oké, elmondom, de ne legyél ideges. Én nem akartam ilyet álmodni és még soha nem is fordult elé
- Kezdek félni – mondta nevetve, de a szemén látszott, hogy nem túl vidám
- Felesleges… Szóval templomban voltunk és összeházasodtunk de valaki, aki úgy nézett ki, mint én… szóval Marcus-nak címezte azt a bizonyos „Igen”-t, ő pedig a fülembe súgta ugyanazt, amikor mentünk ki. És annyira bizarr volt, hogy ebből senki nem vett észre semmit… Hülyeség volt az egész – motyogtam majd az arcát kezdtem fürkészni, valamiféle reakció után
- Mondj már valamit – kérleltem pár perc néma csend után
- Tényleg fura álom – nyögte ki végül, de nyilván csak azért, hogy mondjon valamit…
- Ennyi?
- Mit kéne erre mondom? Álmodban hozzámentél a legjobb barátomhoz, úgy, hogy mindketten átvertetek. Nem a legjobb dolog ilyet hallani
- Ez így nem igaz és csak egy álom volt! Tényleg engem hibáztatsz? – emeltem fel a hangom
- Én nem mondtam ilyet
- Nem is kellett – feleltem keserűen majd otthagytam a szobájában
Friss levegőre, térre volt szükségem, úgyhogy felkaptam a kabátomat és kimentem a házból. Nem érdekelt merre megyek, csak el innen. Fázósan összekulcsoltam magam előtt a karomat és futólépésben elindultam balra. Hogy lehet ennyire idióta?! Ahelyett, hogy értékelné az őszinteségemet, még bedurcizik egy álom miatt, amiről nem is tehet az ember. Nyilván ez a gyűrűs mizéria és az, hogy tegnap említették Marcus-t valahogy összekapcsolódott az agyamban, bár azt aláírom, hogy nem a legjobb módon. De akkor se így kellett volna reagálnia rá, ráadásul ki is forgatta a szavaimat. Annyira elvakított a düh, hogy nem is figyeltem, hogy merre megyek, egyszer csak a belváros közelében találtam magam. Egy kis bolt és egy videótéka állt az út túloldalán, amik karácsony lévén nyilván zárva voltak, ezért meg se tudtam kérdezni, hogy nekem merre is kéne hazamennem. Ráadásul nem is tudtam Rob pontos címét, amiért el is szégyelltem magam egy pillanatra… A mobilom pedig nyilván a táskámban maradt, ergó a gyér tájékozódási képességemre voltam utalva. Remek…Én, aki egy egyenes úton is simán eltévedek. A haragomat fél perc alatt felváltotta a félelem, hogy nem fogok visszatalálni, ráadásul nagyon fáztam és lassan vacsora és ajándék idő volt. Annál bénább és illetlen dolgot nehezen lehetne elképzelni, mint, hogy a barátom egész családja arra vár a fa körül ülve, hogy a fiuk durcizó barátnője visszataláljon a házhoz… Ahogy tovább hergeltem magam az ilyen gondolatokkal, a maradék reményem és pozitív gondolatom is elszállt. Hirtelen ötlettől vezérelve leléptem a járdáról és integetni kezdtem egy arra jövő kocsinak, ami meg is állt mellettem.
-Elnézést a zavarásért, de nem tudja véletlenül, hogy hol lakik a Pattinson család? – amint kimondtam máris végtelenül idiótának éreztem magam, de nem érdekelt
- Ez London, nem egy kis falu, ahol 10 család lakik összesen – válaszolta ellenségesen a sofőr
- Ez gondolom nemet jelent… Azért köszönöm
Miért is tudta volna végülis… Tovább baktattam a helyesnek vélt irányba, majd miután már vacogtam a hidegtől még egyszer nekiveselkedtem és leintettem egy kocsit.
-Elnézé… - kezdtem a megszokott szöveget, de amikor megláttam, hogy ki ül a volán mögött, elakadt a szavam


A meglepi gyűrű:)