Karácsony

Boldog új részt lányok! (és lehet, hogy fiúk ;)) Egy-két komolyabb dolog is helyett kapott, bizonyos részek nem lettek annyira könnyedek, mint ahogy talán megszoktátok. Remélem tetszeni fog, várom a véleményeket.
Pusz

52. rész

-Szóval már a fa alatt van – vontam le a következtetést és méregetni kezdtem a csomagokat
- Így van – bólintott, majd a derékig bemászott a hűtőbe valami reggeli után
- Na mi van öcsi, kevés volt a vacsi? – csipkedte meg az oldalát a hálóköntösös Liz
- Hagyjál már – söpörte le magáról a kezét
- Mi ez a veszekedés már kora reggel? – dörrent meg Richard már a lépcsőről
- Semmi, csak Rob annyit eszik, mint mi 5-en együtt – gúnyolódott
- Hát had egyen, legalább férfiasabb lesz
- Kösz apa – fintorgott Rob
- Gyere, pakoljuk ki a reggelit. Biztos a többiek is kérnek – szóltam közbe és kivettem Rob enyhén remegő kezéből egy zöldséges tálat
- Nagyon házias kislányt találtál Robert, meg kell az ilyet becsülni – mondta bölcsen Richard és leült az asztalfőre

A Pattinson család egyértelműen patriarchális volt, azaz a családfő szerepét az apa töltötte be, Clare pedig csúnyán mondva azért volt, hogy kiszolgálja őt. Örültem, hogy Rob-ban nem „öröklődött” át ez ennyire. Terítésbe később Victoriáék is beszálltak, de ők valamiért nem ültek le az asztalhoz, hanem a konyhapulton, nekünk háttal ügyködtek valamin.

-Ti nem vagytok éhesek – kérdeztem mielőtt nekifogtunk volna
- De, mindjárt, csak megcsináljuk anya reggeliét. Nálunk ez ilyen hagyomány, hogy karácsonykor ágyba visszük neki. Most is azért nem kelt még fel, mert erre vár. Bár szerintem már tűkön ül, mert főzni akar már egy ideje – mesélte nevetve Liz és megkent még egy kenyeret
- Jaj, de aranyosak vagytok. Biztos nagyon jól esik anyukátoknak
- Ez a legkevesebb, ő úgyis annyit tett értünk – mondta Rob, amitől még jobban elérzékenyültem
- Na, kész is. Menjünk, mielőtt ő jön le
Azzal a 3 testvér halkan pusmogva felslattyogott az emeletre, én pedig kettesben maradtam az após-jelöltemmel.
-Nagyszerű gyerekek, nem igaz? – nézett utánuk büszkén
- De, nagyszerűek – bólogattam mosolyogva
- Csak olyan keveset vannak itthon, pláne Robert. Szinte csak az újságokból tudjuk, hogy mi történik vele. Szokott persze telefonálni, de az más
- Kérdezhetek valamit? – néztem rá elgondolkodva
- Persze
- Megváltozott, amióta híres lett?
- Sokan kérdezték már tőlem és tőle is ezt. Nekem az a véleményem, hogy azt, ami őt körülveszi, ép ésszel nem lehet kibírni. Rob is változott, zárkózottabb lett, ugyanakkor nyilván egy kicsit magabiztosabb is. Ezért van benne egyfajta kettőség.
- Kettőség?
- Igen, mert szívesen menne emberek közé, ismerkedne miegymás, de nem teheti, mert fél kimenni az utcára
- Értem – bólintottam lassan
- Viszont amióta veled van, azóta sokat változott – mondta mosolyogva Richard
- Remélem jó irányba…
- Igen és nem. Egyrészt boldog. Elképesztően boldog. Másrészt viszont mindig érzek rajta egy kis idegességet, féltést. Eddig csak ő volt magának, most viszont talált valakit, aki fontosabb lett neki. Fél, hogy elveszít téged – tette rá a kezét az enyémre
- De…de azt hittem mi ezen már túl vagyunk
- Szólval volt már téma köztetek?
- Igen. Sokáig mondta, hogy még mindig nem tudja elhinni, hogy vele vagyok – feleltem a vajas dobozt bámulva
- Most ezen ne kenődj el, nem azért mondtam. Csak válaszoltam a kérdésedre
- Tudom, elnézést – ráztam meg a fejem és mosolyt erőltettem az arcomra
- Na, ezt már szeretem – mosolygott vissza rám
- Ez isteni volt drágáim, köszönöm – ölelgette a lépcsőn Liz-éket Clare
- Örülünk anya, de így le fogunk zúgni mindannyian – bújt ki a karjai közül
- Jól van, jól van. Szép jó reggelt! – köszöntött minket is
- Jó reggelt! – feleltük kórusban
- Rob, elmennél anyáért? – kérdezte Richard a reggeli után
- Vezetni mondjuk nem tudok, de persze – mutatta fel vigyorogva a törött karját
- Jajj, tényleg. Béna vagy – ugratta a fiát
- Ne mondj ilyeneket! Nem béna, csak…csak sebesült – vette védelmébe Clare
- Köszi anyu – motyogta sértődötten Rob
- Én tudok vezetni, úgyhogy elmegyünk érte, ha így jó – szóltam közbe mielőtt még jobban megbántották volna a kis lelkét…
- Megtennéd? Köszönjük szépen. Nekem még van egy csomó elintézni valóm
- Persze, semmi gond. Hánykor menjünk?
- Minél előbb, mert erre készül egy hónapja – nevetett Richard
- Rendben, akkor elkészülünk és megyünk – bólintottam

Rob elment zuhanyozni én pedig gyorsan felöltöztem és rendbetettem a szobát. Éppen az ágyneműt rendezgettem, amikor életem értelme egy szál törölközőben, vizes hajjal kisétált a fürdőből, rám mosolygott majd célba vette a szekrényét. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de olyan volt, mintha áramot vezettek volna belém, úgy dobtam el minden kezemben lévő dolgot és vetettem rá magam. Olyan szinten vágytam rá, mint még talán soha.
-Mi ütött beléd? – kérdezte vigyorogva, amikor levegőhöz jutott
- Nem tudom. Tényleg nem tudom, de nagyon kívánlak – ziháltam és megint rátapadtam az ajkára
- Imádom, amikor ilyen vagy – lihegte és ledobott a matracra
Az egész nem tartott tovább 5-10 percnél, de valami frenetikus volt. Bódultam feküdtem Rob mellkasán, ami olyan sebességgel mozgott fel és alá, hogy még jobban elszédültem.
-Mennünk…kéne…mert…vár…a…nagyi… - mondta külön levegővétellel minden szót
- Hoppá, tényleg ki is ment a fejemből – pirultam el
- Ne szabadkozz, emiatt pláne nem kell – mondta perverz vigyorral, mire én is elmosolyodtam

-Hogy hívják nagymamádat? – kérdeztem már a kocsiban
- Hát szerinte Mary-nek, igazából viszont Julie
- Ezt hogy érted?
- Alzheimer- kórja van – mondta szomorúan
- Ohh. Sajnálom. Mennyire súlyos? – kérdeztem a kezét simogatva
- 72 éves, 4 éve diagnosztizálták nála, úgyhogy közép stádiumban van. Ez azt jelenti, hogy egy héten 2-3 napot tiszta, egyébként mindent és mindenkit kever.
- Borzasztó lehet
- Apának a legrosszabb, amikor nem ismeri meg. Remélem most jól lesz. Itt húzódj le –mutatta
Egy pici sárga kertes ház előtt álltunk meg, majd az ajtóhoz érve csöngettünk.
-Kisunokáim! – kiáltott fel boldogan Julie és egyszerre ölelt meg minket
- Nagyi, Rob vagyok, ő pedig a barátnőm, Zita – mutatott be elgyötörten
- Beszélsz itt butaságokat! Ő itt Victoria! – mutatott rám, majd behúzott minket a lakásba
- Mennünk kéne, mert apáék már nagyon várnak téged – próbálkozott Rob, de lenyomott minket a kanapéra és egy nagy sütis tálat hozott be
- Biztosan te vagy az én Robert-em kis barátnője – nézett rám mosolyogva én pedig zavartan Rob-ra
- Igen nagyi, ő Zita – mutatott be újra
- Csókolom, nagyon örülök, hogy megismerhetem – álltam fel és kezet nyújtottam neki
- Szervusz aranyom. Na, és hogy ismerkedtetek?
- A nyáron Londonban dolgoztam és ott találkoztunk egy boltban – fogtam rövidre a történetet, miközben küldtem Rob felé egy szerelmes pillantást
- Milyen nemzetiségű vagy?
- Magyar
- Ohh, Magyarország! Volt egy magyar lovagom, Zoltan – felelte ábrándosan mosolyogva
- Erről nem is meséltél még – mondta kedvesen Rob
- Nagyon régen volt már. Még jóval nagyapád előtt. Nagy szerelem volt a miénk!
- A kocsiban, majd elmeséled, rendben nagyi? Már mindenki nagyon vár téged – próbálta sürgetni
- Rendben, egy pillanat és mehetünk. Robert, drágám, ott vannak a szobában az ajándékok, kivinnéd őket a kocsiba, amíg mi Zitával összecsomagoljuk a süteményeket? – állt fel Julie és nyúlt a kezem után én pedig engedelmesen megfogtam és mentem utána a kis konyhába
- Miket tetszett sütni?
- Csokoládés papucsokat és epres piskótát Robert-nek. Ez a fiú is tudja, hogy milyen gyümölcs nincs télen… - tette hozzá mosolyogva
-Mi van velem? – dugta be a fejét a konyhaajtón Rob
- Nagymamád éppen azt mondta, hogy kevésbé téli gyümölcsöt nehezen választhattál volna – fejtettem ki vigyorogva
-Ha egyszer azt szeretem – rántotta meg a vállát kicsit sértődötten
- Tudom én drágám – csipkedte meg nevetve Rob arcát Julie
Egész úton a magyar szerelméről szóló történeteket hallgattuk, amik olyan szinten romantikusak voltak, hogy csak ámultunk. Rob végig fogta a kezemet és csókolgatta.
-Jajj gyerekek, olyan jó rátok nézni – simogatta meg Rob hátát, mire mi boldogan összemosolyogtunk
A hideg ellenére Clare és Richard már a ház előtt vártak minket és amint a feljáróra gördültünk, már nyitották is az ajtókat.
-Végre itt vagytok, mi tartott eddig?
- Ne korhold őket kisfiam, én tartottam szóval a fiatalokat – „védett” meg minket Julie és ránk kacsintott
- Jól van, jól van. Jöjjön anyuka, menjünk be a hidegről. Robert majd behozza a holmiját
- Robert-nek el van törve a keze, de persze, hogy beveszi a nagyi holmiját, aki 2 nap helyett 2 hónapra csomagolt – motyogta magának halkan
- Én majd kárpótollak ezért a nagy fáradtságért – súgtam a fülébe, majd adtam egy puszit a nyakára
Vágyakozó tekintettel nézett utánam, majd roham léptekkel követett, hogy „csak még egy utolsó csókot” adjon, mielőtt kezdetét veszi a nagy családi banzáj, mivel a szülei előtt egyikünk se szerette úgy nyalni-falni egymást, mint általában…
-Mehetünk? – kérdeztem halkan az előszobában egy hosszúra nyúlt csók után
- Még nem – rázta meg a fejét és csücsöríteni kezdett
Nevetve adtam neki egy puszit, majd bementünk a nappaliba, ahol már közel sem volt ilyen vidám a hangulat.

Julie