Nagy lépés

Lassan mi is a sztori vége felé közelítünk és ebben a részben nagy lépést tettem ennek érdekében. Kiváncsi vagyok a véleményekre:) puszz
És köszi mégegyszer a díjakat. =)

74. rész

Ő is megijedt, úgyhogy azonnal ment a dokiért én pedig hálát adtam az égnek, hogy a körülöttünk lévők valószínűleg nem értették a dolgot.
-Na, mi a helyzet? – futott be Dr. Lopez
- Megint durva, pedig semmi nem történt. Csak bekötötték neki az infúziót – magyaráztam remegő hangon
- Hogy van Robert?
- Pont úgy, mint eddig, úgyhogy ideje lenni tenni valamit – vetette oda az ablakon kibámulva
A doki nem kicsit rökönyödött meg és miután úgy ítélte meg, hogy a „kiszámíthatatlan hangulatingadozásai veszélyesek a környezetére”, áthelyezte egy egyszemélyes szobába, amit Rob további puffogással „honorált”.
-Kisasszony, egy percre – szólított meg az orvos is kihúzott a szobából
- Tudja mi a baja?
- Biztosat nem tudok mondani, de sokat segítene, ha felidézné, hogy milyen körülmények között változott meg a hangulata eddig. Lehet, hogy van egy közös pont, amin elindulhatunk, szerintem valami fertőzés lesz. Sajnos Mexikó nem a higiéniáról ismert – mondta keserű mosollyal
- Tudom, de mindig nagyon vigyáztunk, sokszor mostunk kezet stb.
- Lehet, hogy itt a probléma!
- Úgy érti a víz? – néztem rá csodálkozva
- Pontosan. Az nem elég, hogy nem isznak csapvizet, a baktériumok a kezükön is megtapadnak. Hallottam olyan esetről, amikor a páciens a víz miatt betegedett meg és utána, amikor folyadékkal került kapcsolatba, újra hányni kezdett. Akkor is ha nem itta meg. Ez egy kicsit pszichológia is…
- Atyaég! Ez az! Legelőször a fürdőből kijövet változott meg, utána a szökőkútnál, majd a kocsiban, amikor vízzel kínáltam
- Most pedig az infúzió – bólogatott a doki
- A tudatalattia tiltakozik – foglaltam össze
- Én se mondhattam volna szebben – mosolyodott el – De nem kell aggódni, meg fog gyógyulni
-De minek hatására „változik vissza”?
- Nem tudom, ez változó. Általában ha valami nagyon eltereli a figyelmét
- Értem és köszönöm doktor úr
- Nincs mit. Küldök egy nővért, aki elkezdi a kezelést
Kicsit megkönnyebbülve mentem vissza Robhoz és óvatosan felvezettem neki az elméletünket, amit bólogatva fogadott, de nagyon furcsállta azt.
-Olyan, mintha nem lennék ura önmagamnak. Elég szar – húzta el a száját
- Tudom édes, de nemsokára jobban leszel – simogattam meg a kezét
És így is lett. 3 napig ’élveztük a kórház vendégszeretetét’, mivel én is beköltöztem a mellette lévő ágyra.
-Szívem, kérdezhetek valamit? – nézett rám Rob már a taxiban
- Persze
- Nagyon máshogy viselkedtem veled?
- Uhh… hát eléggé. Durva és türelmetlen voltál mindenkivel. Furcsa volt olyannak látni
- Sajnálom. Nem megy nekem ez a „spontánkodás” – mutatott idézőjelet a levegőbe egy kis mosollyal
- Legközelebb, majd megtervezzük – nevettem el magam
A hotelbe érve aztán hatalmas tömeg fogadott minket, természetesen újságírók és rajongók formájában, akik mindent tudni akartak a kórházi látogatásunkról.
-Mi lenne, ha felhívnád a menedzsered, hogy mi történt és ő majd tájékoztatja az embereket. Neked még pihenned kell
- Ez jó ötlet, igazad van – bólogatott és nyúlt is a mobiljáért
Miután bemenekültünk a szállodába, Rob elment az étterembe, hogy hozasson fel vacsit én pedig felmentem a szobába és engedtem egy nagy kád vizet. Gyakorlatilag egész este a ’nyaralást’ pihentük, tv-ztünk és enyelegtünk, másnap ugyanis repültünk vissza. Úgy beszéltük meg, hogy 1 estét Robnál leszek és másnap megyek Pestre, feltéve ha nem rabol el… Ezzel is ’fenyegetett’ ugyanis.
-Mikor találkozunk újra? – kérdezte másnap a reptéren
-Áprilisban jöttök forgatni, ugye?
- Igen, de…
-… de addig nem bírjuk ki – fejeztem be mosolyogva
- Pontosan. Viszont én totál be vagyok táblázva. Március elején kezdünk forgatni itt Londonban, szóval…
- Tudod, hogy sulim van, de majd megbeszéljük, rendben? Mennem kell – néztem a táblára
- Oké. Nagyon szeretlek! – ölelt szorosan magához
- Én is téged
Pár pillanatig még szótlanul álltunk, aztán szomorúan sétáltam a kapuhoz.
Ezt az egy dolgot utáltam a kapcsolatukban. A távolságot. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha én is kint élnék Angliában. Eszembe jutott Lora, az a lány, aki kint dolgozik a Cambridge-i egyetemen. Amint elfoglaltam a helyem a gépen, nem bírtam magammal és előkaptam a telefonom, hogy írjak neki egy gyors sms-t. Annyira beleéltem magam a dologba, hogy egész út alatt a jövőmet tervezgettem, amiben természetesen Rob-nak is fontos szerep jutott.
Ferihegyen aztán vonatra szálltam és hazaindultam, hogy megvalósítsam az álmaimat.
*************************************************************************************

2 évvel később


-Elhiszed, hogy holnap vége lesz 4 évnyi szenvedésnek? – kérdezte Kriszti, a szobatársam, miközben dobozoltuk össze a cuccainkat a koliban
- Egyáltalán nem. Én leragadtam valahol elsőben – nevettem el magam felidézve a rengeteg őrültséget, amit csináltunk
- Emlékszel, amikor Ádám eltanyált azzal a Tesco-s bevásárló kocsival? Azt hittem ott marad
- Uhh, igen. De utána hősiesen eljött még velünk karaokizni – idéztem fel vigyorogva
- Istenem, hányszor mentünk bulizni kézen fogva, énekelve és totál elázva – nosztalgiázott Kriszti is, olyan arccal,mint ahogy az anyuka idézi fel a gyermeke első lépéseit
- És hányszor ébredtünk másnaposan, totál elmaszatolódott sminkkel reggel
- Utána meg mindig kitámolyogtunk tusolni és rendszeresen visszaaludtunk a zuhany alatt – nevettünk fel hangosan
- Jajj, hiányozni fogsz – borultam a nyakába
Kezdett szomorúvá válni a hangulat, úgyhogy betettem a közös számunkat, a Dancing in the moonlight-ot, és folytattuk a pakolást.
- Hogy fogtok ünnepelni holnap?
- Anyáék és tesóm idejön a diplomaosztóra, aztán a vendégeket este 6-ra hívtuk otthonra. Szóval lesz idejük elköltöztetni meg ilyesmi
- És Rob?
- Ő sajnos nem tud eljönni. Forgat – mondtam már hozzászokva
- Értem. Van egy fantasztikus ötletem – csillant fel a szeme
- Nem fogok megint bugyiban fürdeni a tóban – idéztem fel egy elég kínos esetet, de ő csak legyintett
- Estére összecsődítem a bandát és bulizunk még egy utolsót
- Kriszti, holnap lesz a diplomaosztónk. Át kell vennünk egy kis izét rengeteg ember és kamera előtt – emlékeztettem ismerve a másnapos minket
- Nem kell berúgni, csak mókázunk kicsit és korán hazajövünk – bizonygatta, de nyilván ő sem hitte, amit mond
- Okés – egyeztem bele én is
7 körül végeztünk a pakolással, aztán elmentünk boltba venni pár dolgot estére. Annak ellenére, hogy a szobánk dobozokkal volt tömve, odahívtuk a többieket, pont mint régen. 9-kor aztán szállingózni kezdtek az emberek, mindenki egy rekesz piával a kezében.
-Buli vaaaaaaaaaaan – ordította Norbi és letette az ajtó mellé a 2 zacskó piáját
Az egész szinten hasonló állapotok uralkodtak, de nekem valahogy nem esett olyan jól az alkohol, mint általában.
-Igyál Zitúús – nyomott a kezembe Gabci egy poharat
- Iszok én, ne aggódj – nevettem el magam
- Akkor jó. Amúgy egy csávó téged keres. Amikor előbb lent cigiztünk, akkor. – nyökögte vigyorogva
Láttam, hogy képtelen értelmesen befejezni a mondatot, szóval lesétáltam a koli elé, de senkit nem láttam, úgyhogy visszaindultam.
-Jaj de türelmetlen valaki – hallottam a hátam mögül