Lily Hannah Pattinson

Elképesztően jól esik, hogy ennyire fogjátok hiányolni a történetemet, ezért tettem fel ilyen hamar az utolsó előtti részt! Annyit elárulok, hogy majdnem biztosan lesz egy új blogom, de semmi köze nem lesz Rob-hoz ;) többet majd ha kialakul a dolog. (Ide fogom írni, ha elindul)
Nagyon várom a kommenteket!
xx

84. rész

3 évvel később

- Na hogy állsz annak a dilis nőnek az esküvőjével? - kérdezte egyik hétvégén Rob reggeli közben
- Hát miután lebeszéltem a mogyoróvajból készült tortáról, kitalálta, hogy a koszorúslányai sellő ruhában legyenek, mivel annyira szeret búvárkodni
- Olyan zöld farokkal, meg minden? – nevetett fel teli szájjal
- Bizony ám. De nem tudom ezt miért nekem mondja, ők tuti nem mennek bele, szóval nekem nem kell szerezni ilyen ruhákat. Na majd meglátjuk
- Tuti megoldod édes – hajolt át az asztal felett egy csókra

Olyan idilli volt az életünk, hogy az már fáj, viszont mi jól elvoltunk. Időnként elmentünk 1-1 díjátadóra, de egyébként próbáltuk kerülni a feltűnést, bár így is híre ment a mennyasszonyok között, hogy ki a férjem és gyanítom, hogy ezzel nem egy kuncsaftot „szereztem”.
Egyre többször szóba került köztünk a baba is, és mivel mindketten vágytunk rá, úgy voltunk vele, hogy jön, amikor szeretne. (Bőven volt alkalma dönteni a kis jövevénynek)

Én természetesen már 3 hét után kitaláltam, hogy terhes vagyok, mindenféle jelet véltem felfedezni magamon, de rövid úton kiderült, hogy csak bebeszéltem őket.
Túl voltunk a lökött nő esküvőjén is, szerencsére sellők nélkül, úgyhogy nekifogtam a következő megbízásnak. Teltek a napok, reggeltől estig melóztam és annak ellenére, hogy nagyon kimerültem, élveztem, hogy megszervezhetem valakinek élete legfontosabb napját. Sokszor össze is barátkoztam a mennyasszonnyal, ami még élvezetesebbé tette a munkámat.

Egyik hétvégén délig aludtam, majd farkaséhesen ébredtem fel. Rob a nappaliban gitározott és magamat is meglepve szidtam le, hogy nem csinált valami ebédet. Morcosan álldogáltam a hűtő előtt, majd kipakoltam mindent, amit megkívántam és összeütöttem valami elég bizarr dolgot…
Rob a hétvégéből tanulva hétfő reggel terített asztallal várt a konyhában, de amint megkóstoltam az áfonyás-lekváros palacsintát, rohantam is a mosdóba.

- Jól vagy drágám? – kérdezte Rob aggódva az ajtó túl oldaláról
- Nem nagyon, de remélem megéri…

Miután úgy ahogy összeszedtem magam, bementem az irodába és hívogatni kezdtem a virágost és a jegyespár által kiválasztott éttermet. Minden jól ment egészen az ebédként szolgáló curry-s csirkés szendvicsemig. Nem ízlett. Nagyon nem. Ráadásul felfordult tőle a gyomrom is. Miközben hatalmasakat nyeltem a friss levegőből, hogy megnyugtassam a háborgó gyomrom, összeállt a kép. A sok meló miatt nem is agyaltam a babán, de most már tudtam. Éreztem, hogy valami más, de ez alkalommal nem akartam azonnal felhívni és elmondani Rob-nak, mert legutóbb is nagyon beleélte magát.
Visszabattyogtam az irodába, de már nem tudtam a munkával foglalkozni. Gyerekneveken gondolkodtam és azon, hogy melyik patikában álljak meg hazafelé menet, hogy terhességi tesztet vegyek. Szerencsére az évek folyamán Anne, a főnököm megbízott bennem annyira, hogy rám bízott egy-egy esküvőt, nem is ellenőrzött csak a végén kérte, hogy vázoljam fel a programot. Mivel nem sok értelmét láttam az irodában ülésnek és a szervezéssel is jól álltam, felöltöztem és egy gyógyszertári kitérő után hazamentem.

Rob nem volt otthon, úgyhogy nyugodtan elvonultam a fürdőbe a teszttel a kezemben, majd erősen szurkoltam a pozitív eredményért. A percek óráknak tűntek, én pedig úgy szuggeráltam a kis „kijelzőt”, mintha ezzel sürgetni tudtam volna az eredményt.

- Igeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeen – visítottam fel és a mosdóra dobtam a tesztet
Ujjongva ugráltam körbe a fürdőt, majd miután kellően elfáradtam, lezuttyantam tévézni, ahol el is nyomott az álom.
Akkor ébredtem fel, amikor Rob este 8-kor hazajött, egy nagy pizzával a kezében.

- Szia – köszöntem összeszorított szájjal, nehogy azonnal elmondjam neki a jó hírt
- Szia édes. Minden oké?
- Persze. Vacsizunk?
- Naná
- Akkor menj, mosd meg a kezed. Addig én megterítek – mondtam titokzatosan a fürdőben hagyott tesztem miatt

Óvatosan vettem elő az evőeszközöket és a tányérokat, mert hallani akartam, az első reakcióját, amikor meglátja a „meglepimet”.
A következő percek eseményei a következők voltak: Rob fénysebességgel rohan felém, majdnem elcsúszik a szőnyegen, majd felkap, megpörget, megcsókol, letesz, előveszi a telefonját, vár pár pillanatot, majd belekiabálja, hogy apa lesz, utána leteszi és újra engem ölelget.

- Azt hiszem megtaláltad a tesztet – konstatáltam nevetve
- Imádlak szívem, nagyon jó apa leszek, hidd el. Majd megtanítom gitározni és állatkertbe megyünk és befestjük a kezünket, hogy képet csináljunk neked, meg … meg ilyenek – magyarázta kifulladásig, majd egy szenvedélyes csók után tovább folytatta, egész este

A nagyszülők is örültek az unokának, sőt még Anne is, és biztosított róla, hogy vár vissza szeretettel. Az elkövetkezendő napokban úgy éreztem magam, mint egy hímestojás. Rob átszervezte a munkáját, hogy este korán otthon legyen, és amikor dokihoz mentünk, szintén elkísért. Legtöbbször csak a kezemet fogta és mereven bámulta a monitort, miközben értetlenül döntögette a fejét jobbra-balra.

- Tuti van ott bent valaki? – kérdezte felvont szemöldökkel
- Nem látod? Ott… az a bumbi a feje és ott vannak a kezei – mutogattam, teljesen hiába, mert semmit nem látott az ultrahangon
- Hiszem, ha látom
- Szeretnék tudni a gyermek nemét? – szólt közbe az orvos
- Persze – mondtuk egyszerre
- Rendben, akkor lássuk…kicsit szégyenlős a pici…de 90%, hogy kislány lesz
- Jó, hogy szégyenlős, az én lányom – közölte Rob meghatottan, mire megköszörültem a tokrom – Vagyis a Mi lányunk – javította ki magát
- Na azért
- Azt hiszem végeztünk mára, egy hónap múlva várom vissza Önöket
- Rendben, köszönjük doki – hálálkodott Rob, míg én a zselét törölgettem a hasamról

Hazafele menet lányneveken gondolkodtunk és egy baba boltnál is megálltunk, ahol 3 gyereknek is elég holmit sikerült vennünk. Mindketten élveztük a készülődést, Rob pedig rendszeresen ruhákat mutogatott a hasamnak, mondván, hogy a gyerek válassza ki magának, hogy melyik tetszik. Nagyon aranyos volt, amikor a hasamhoz beszélt, vagy a szüleinek áradozott. Ashley-vel is mindig összefutottam, amikor épp Los Angelesben járt, főleg sétáltunk a friss levegőn és beszélgettünk. A hasam már hatalmas volt, és fél óránként pisilnem kellett, de mégis élveztem. Az utolsó 2 hónapban már nem dolgoztam, otthon rendezgettem a babaszobát, zenét hallgattam és a hasamhoz beszéltem.

Április 7-ére voltam kiírva, de Rob már március közepén „szabadságot vett ki”, hogy velem lehessen. És milyen jól tette… 4-én délután épp egy baba könyvet olvastam, amikor akkora fájdalom hasított a hasamba, hogy összegörnyedtem.
- Rob – nyöszörögtem a hasamat dörzsölgetve, de nem hallotta – Rob!
- Mi a baj? Idő van? Hozzam a kocsit? – dadogta idegesen és össze-vissza kapkodott
- Először nyugodj meg, aztán állj ki a garázsból
- Oké, gyere. Segítek – nyúlt a karom alá, majd kidöcögtem vele

Olyan gyorsan pislogott miközben vezetett, mintha folyton a szemében lenne valami. Felváltva nézett engem és az utat, ráadásul jóval gyorsabban mentünk a megengedettnél. Felhívta a dokit is, hogy megyünk, úgyhogy már a bejáratnál vártak minket egy tolószékkel, majd egy rövid vizsgálat után már a szülőszobában voltunk.

Életemben nem éltem át ilyen fájdalmat és szerintem nem is kiabáltam ilyen hangosan, de határozottan megérte. Amint meghallottam a visító sírást és az orvos felemelte a kicsit, én voltam a világ legboldogabb embere, szorosan a nyomomban Rob-bal, aki falfehéren vigyorgott a picit nézve.
Miután lecsutakolták és bebugyolálták a babánkat, visszatoltak engem a szobámba pihenni.
- Nagyon ügyesek voltatok – suttogta Rob az arcomat simogatva
- Kéne neki nevet adni – néztem fel rá
- Nekem továbbra is a Lily Hannah tetszik
- Lily Hannah Pattinson – ismételtem – Tetszik
- Neki is. Nézd csak – mutatott a halványan mosolygó kis jövevényre
4 nap után engedtek haza, ahol egy rózsaszínbe borult ház fogadott minket, Ashely-vel, Kellan-nal és Bobby-val együtt. Sorra jöttek hozzánk gratulálni és azonnal gügyögni kezdtek Lily-hez.
- Hú de jó csaj lesz belőle – mondta csodálkozva Kellan
- A közelébe se foglak engedni haver
- Majd meglátjuk. Ha tele lesz a hócipője a hülye apjával, én tárt karokkal fogom várni – vihogott hülyén

Lily elég fáradt volt, úgyhogy lefektettük a kiságybába mi pedig visszamentünk a többiekhez beszélgetni. Én is majd’ elaludtam ültömben, de erőt vettem magamon és Rob-hoz bújva hallgattam őket, bár ő is csak testben volt ott, folyton a kezében lévő baba-őrzőt babrálta. Szerencsére Kellan jól elszórakoztatta az egész társaságot, akik egészen este 10-ig maradtak, ami a fáradtságunk miatt hajnali 5-nek tűnt.
Bemásztam a zuhany alá, majd egy gyors fürdés után megtörölköztem és visszamentem a hálóba. Rob ruhástul feküdt az ágyon és békésen szuszogott, úgyhogy bemásztam mellé és engem is azonnal elnyomott az álom. Hajnali 5-kor Lily sírására ébredtem, úgyhogy fél álomban átmentem hozzá és megetettem a hintaszékben ülve. Mindketten így aludtunk el és csak a szobába beszűrődő világosság ébresztette fel. Óvatosan visszafektettem a kiságyba és én is visszamentem a még mindig alvó Rob-hoz.

Reggel 9 óra körül ébredtem fel, szintén Lily-re, de amikor kinyitottam a szemem, egyedül feküdtem az ágyban. Átmentem a másik szobába és láttam, ahogy Rob a picivel a kezében sétálgat körbe-körbe. Mutogatja a falon lévő figurákat és énekel a még mindig pityergő babának.

- Sziasztok drágáim. Azt hiszem éhes vagy, igaz kicsim? – simogattam meg Lily hátát, majd átvettem, hogy megetessem
- Én akkor addig csinálok nekünk reggelit
Tényleg éhes volt, mert „reggeli” után el is hallgatott és vidáman kalimpált a kezeivel a kiságyban.

Az első 3 hónap nagyon nehéz volt, alig aludtunk Rob-bal és egymásra is alig volt időnk, ami néha veszekedésekhez vezetett. Mindketten bizonytalanok voltunk a gyereknevelést illetően, de ketten csak megoldottuk. Miután Lily-nek is kialakult a napirendje már mindannyian át tudtuk aludni az éjszakát és reggel kipihenten keltünk.
Kicsit át kellett alakítanunk a házat, mert a pici már mászni kezdett, majd szép lassan járni, amiben Rob lelkesen segített neki. Nagyon jó apa volt, bár inkább a barátjaként viselkedett, nem mintha én olyan szigorú anyuka lettem volna…
Amikor Lily 1 éves lett, szerveztünk neki egy „bulit”, ahová már jó előre meghívtuk a nagyszülőket is, mivel addig még csak képen és kamerán látták az unokájukat. Mindenki el volt olvadva a hatalmas barna szemeitől, hajától és az állandó vigyorgásától és mivel otthon mindig szólt valami zene, már automatikusan rázni kezdte magát mosolyt csalva mindenki arcára. Imádtunk minden pillanatot, amit vele töltöttünk, pláne mert nagyon belevaló kislány volt.

Ahogy cseperedett és beszélni kezdett, megegyeztünk Rob-bal, hogy ő csak angolul én pedig magyarul szólok hozzá, hogy megtanulja mindkét nyelvet.
-Azt hiszem beiratkozok egy magyar tanfolyamra – mondta egyik este lefekvés előtt
- Miért nem jó, ha én tanítalak?
- Mert annak mindig valami más lenne a vége – felelte huncutul mosolyogva
- Hát ha mindig letepersz, akkor igen
- Áhh, szóval túl erőszakos vagyok? – kérdezte sértődötten
- Nem így értettem…
- Ha jól emlékszem legutóbb nem én másztam saját magamra a konyhában
- Na, mondom, hogy nem úgy gondoltam – kezdtem el cirógatni a mellkasát, de ő tovább durcizott – Ne haragudj – mondtam magyarul
- Ez így nem ér – húzta össze a szemöldökét, de legalább rám nézett, amit ki is használtam és megcsókoltam

Pár pillanatig ellenállt, de nem bírta sokáig, úgyhogy magára vont és már el is kezdte lehúzni rólam a pizsamám. Belemosolyogtam a csókunkba és én is tapogatózni kezdtem, hogy megtaláljam a pólója alját.
Másnap abban maradtunk, hogy mi majd csak „gyakoroljuk” otthon a nyelvet, és ő eljár egy tanárhoz. Lily érdeklődve hallgatta, hogy miről beszélünk, majd felém fordult és összeráncolt homlokkal a következőt mondta:

- Okosabb vagyok a papánál
- Ez így van szívem, de honnan gondolod? – kérdezte el-elnyelve egy nevetést
- Mert nem érti, amit mi beszélünk – magyarázta kicsit selypítve
- Ez igaz, de meg fogja tanulni ezt a nyelvet is
- Majd én… help neki – ajánlotta műanyag kanalával a szájában
- Biztos örülni fog, ha segítesz neki
- Igen, segítek – ismételte vigyorogva

A gyerekszoba és Lily Hannah :)

Az új élet

Van egy jó és egy rossz hírem lányok! Először is itt az új rész, másodszor pedig a 85. fejezettel vége lesz a történetnek! Rengeteg örömöt
hozott az életembe és ez főleg nektek köszönhető, úgyhogy K Ö SZ Ö N Ö M ♥

83. rész

2 nap múlva visszarepültem Angliába és az első dolgom volt, hogy beszéljek a főnökömmel és felmondjak.
- Természetesen elfogadom a döntését, de megkérdezhetem, hogy miért? – kérdezte Ryan hátradőlve a nagy bőrfoteljében
- Nem akarom megbántani, de nem éreztem itt jól magam és őszintén szólva a munka sem az volt, amire számítottam.
- Értem. Sajnálom, ha így érezte. És mik a tervei a jövőre nézve?
- Amerikába költözöm – feleltem hatalmas mosollyal
- Húha, elég rendesen sikerült akkor elüldöznünk
- Nem erről van szó, csak levegőváltozásra van szükségem
- Világos. Akkor minden jót! – mondta, majd kezet fogtunk és kisétáltam
Gyorsan elköszöntem azoktól, akik ott voltak, majd visszamentem a lakásba és folytattam a csomagolást, mivel már az albérletet is felmondtam. Ha rajtam múlt volna, akkor még aznap elköltözök, de még sok minden volt addig. Rob belevetette magát ( pontosabban az ügynöke) a lakás keresésbe és naponta vagy 20 képet küldött nekem azzal a jelszóval, hogy válasszam ki melyik tetszik. Plusz anyáéknak is be kellett adagolnom, hogy a tengerentúlra költözünk, ami még jobban elszomorította őket, mivel szerintük már így is elég messze vagyunk. Több előnye is van annak, ha az ember lánya megházasodik, többek között, hogy a szülei nem szólnak bele az életébe, amit per pillanat nagyon tudtam értékelni. Egyedül ahhoz ragaszkodtak, hogy mielőtt elmegyek látogassam meg őket, úgyhogy pár napra hazamentem és végig látogattam a rokonokat.
December 4-én értem vissza Angliába és mivel a kiköltözési határidőm elseje volt, Tom-nál húztam meg magam az összes dobozommal együtt.
- Bocs ezért a felfordulásért, amint találunk kint egy lakást, lelépek – mentegetőztem miután megérkeztem
- Miről beszélsz? Semmi különbséget nem látok – nézett szét vigyorogva
- Ha te mondod – rántottam meg a vállam nevetve, majd bekapcsoltam a gépem, hogy megnézzem a napi „lakás-termést”
Képek helyett viszont egy Rob-tól érkezett e-mail fogadott.
„Édes, meg van a lakás! Pontosabban a ház. Igen, tudom mire gondolsz, de imádni fogod, hidd el. Lehet hogy kicsit nagy, de baromi jól néz ki és szinte rögtön költözhető. Annyira biztos voltam benne, hogy tetszeni fog, hogy le is foglalóztam. Nem küldök róla képeket, azt akarom, hogy meglepetés legyen! Gyere amilyen hamar csak tudsz, a cuccaidat majd intézem!
Csók: Rob”
Mereven bámultam a monitort, miközben újra és újra elolvastam a levelet, majd hangosan felsikítottam örömömben, mire Tom ijedten ugrott egyet a tévé előtt.
- Hé kislány ilyet ne csinálj többet. Öreg vagyok már ehhez – mondta a mellkasát masszírozva
- Bocsi, de megvan a lakásunk! Vagyis házunk. Rob most írt – tuszkoltam az arca elé a gépet
- Na ez tök jó. De akkor már mész is?
- Hát amint találok gépet, de előtte még főzök neked valami fincsit
- Akkor meg van bocsájtva az előbbi szívroham
A mosoly mintha az arcomra ragadt volna, úgy jártam-keltem a lakásban, mint egy csendes őrült. 4 nap múlva sikerült jegyet foglalnom, de már alig bírtam a fenekem maradni, amivel alaposan ki is készítettem szegény Tom-ot.
Rob tényleg elintézte a szállítást, mert 3 nap múlva megjelent két fickó, hogy elvigyék a dobozaim, úgyhogy nekem csak egy kis táska maradt a gépre. Eddig talán csak az esküvőm előtt voltam olyan izgatott, mint amikor megérkeztem Los Angeles-be, ahol Rob már várt rám, hogy elvigyen a házba.
Egy gyors üdvözlő csók után már száguldottunk is kifelé, mert hiába csendesett a felhajtás körülöttünk, azért pár paparazzi megtalált minket.
- Imádni fogod a házat! Gyönyörű kertje van, a hálószobában meg lépcső, ami felvezet a fürdőbe! – újságolta akkora lelkesedéssel, mintha ez csoda számba menne
- Hú ez jól hangzik! És milyen környéken van?
- 20 perc a belváros kocsival, de legalább nem olyan forgalmas. Kertváros, csomó fával meg ilyenek
- Tuti imádni fogom – simogattam meg a karját és nyomtam egy puszit az arcára
Türelmetlenül doboltam a combomon és jobbra-balra tekintgettem a kocsiból. Elég hideg volt már, a fák pedig csupaszon hajlongtak a szélben, de nekem mégis tetszett. Pár perccel később befordultunk egy utcán, majd Rob leparkolt egy sötét barna tetős mediterrán stílusú ház előtt.
- Ez komoly? – tátogtam miközben Rob kinyitotta nekem az ajtót
- És ez még semmi. Gyere – húzott maga után
Kivette a kulcsot a táskájából, majd kinyitotta az ajtót, de nem léptünk be rajta.
- Csukd be a szemed
- Neeee, nem birok addig várni – kezdtem el nyafogni, de Rob befogta a szemem és úgy indultunk befelé
Lassan araszolva lépdeltünk az üresen kongó házban, majd egy idő után megálltunk.
- Fogadjunk, hogy a lépcsős hálóba hoztál – kuncogtam még mindig vakon
- Mindjárt meglátod – súgta a fülembe és levette a kezét a szememről
Ámulva néztem körbe és azonnal beleszerettem a natúr fa padlós, lépcsős szobába.
Úgy rohangáltam körbe, mint egy mérgezett egér és percről percre felvisítottam, ahogy újabb részleteket láttam meg a házból. 3 hálószoba, 3 fürdő, nappali, konyha és egy szigetelt zeneszoba.
Éppen a konyhát térképeztem fel, amikor Rob utolért és feltette a nagy kérdést.
- Na? Nem baj, hogy lefoglalóztam? – kérdezte magabiztos mosollyal
- Viccelsz??? Imádom. Most azonnal költöznék – ugrottam a nyakába
- Ez az! Arra gondoltam, hogy az egyik gyerekszoba lesz, a lépcsős nyilván a mienk, a 3. pedig vendégszoba aztán esetleg az is gyerek szoba
Majd kiugrottam a bőrömből, amikor másnap elmentünk Robbal aláírni a szerződést és kifizetni a házat.
Két napba telt, hogy mindent elrendezzünk és hivatalosan is a mienk legyen a ház és mivel pár bútor még hiányzott, az első pár nap pakolással és kartondobozok kerülgetésével telt.
A londoni lakással ellentétben, ezt azonnal megszoktam és otthon éreztem magam, minden centiméterét imádtam. Már csak egy meló hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen az életem, úgyhogy egyik reggel a kávé mellett nekifogtam böngészni a neten. Már nem volt konkrét elképzelésem, csak emberekkel akartam foglalkozni. Találtam pár izginek látszót, ahova be is jelentkeztem interjúra, egyiket aznap délutánra, úgyhogy összepakoltam a házat, főztem ebédet, majd kiöltöztem és elmentem a megadott címre. Azt írták, hogy területi képviselőt keresnek egy étteremlánchoz.
Elmentem a meghallgatásra, leadtam az önéletrajzom és volt egy rövid beszélgetés, de nem igazán tett rám mély benyomást a hely. Ezt az interjút még számtalan másik követte, egészen az utolsóig. Egy esküvőszervező céghez mentem, akik asszisztenst kerestek. Nagyon tetszett volna ez a meló, úgyhogy kellően izgatottan mentem el. Egy kedvesen mosolygó nő fogadott, mindenféléről beszélgettünk és az mindenképpen jó pont volt, hogy már én is férjnél vagyok.
- Hivatalosan most azt kéne mondanom, hogy „köszönjük, hogy eljött, majd értesítjük”, de 90%, hogy a tied az állás, úgyhogy tegeződjünk is – nyújtott kezet mosolyogva
- Komolyan ? Jajj de jó. Már 2 hónapja csak interjúról interjúra járok
- Ez már a múlté drágám, hétfőn itt kezdesz, mivel rengeteg melónk van
- Már nagyon várom és nem fogsz bennem csalódni – bizonygattam mosolyogva, majd fülig érő szájjal mentem ki a kocsihoz miközben felhívtam Robert-et
- Találd ki ki kapott ma munkát!
- Hmm… nem is tudom. Mondjuk a világ legeslegjobb felesége? – kérdezte huncutul
- Ámen – nevettem fel, majd darálni kezdtem neki a napomat
- Ügyes vagy édes, de majd otthon beszélünk, jó? Mennem kell forgatni
- Okés, főzök vacsit. Szeretlek!
- Én is téged! Csók

A nagy döntés

Éééééss igen! Elkészült :D Have fun:)

82. rész

Szép lassan megtaláltam a helyem az irodában, de nem pont ilyennek képzeltem álmaim állását. Az egész város és az ország is idegen volt, annak ellenére, hogy már éltem itt. Rob az első 3 hónapban Amerikában forgatott, szóval alig találkoztunk, egyedül kellett megbirkóznom mindennel. Párszor sikerült is kiborulnom, amit általában rajta vezettem le. Nem egy telefonbeszélgetésünk végződött azzal, hogy köszönés nélkül kinyomtam a telefont, utána pedig nem vettem fel neki. Az egyik ilyen alkalmával sírva borultam az ágyra és intenzív önsajnálatba kezdtem, egészen addig, míg el nem nyomott az álom.
Hajnalban hangos kopogtatásra riadtam fel, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Felkapcsoltam az össze kezembe akadó lámpát, miközben az ajtóhoz csoszogtam?
- Ki az?
- Tom vagyok, engedj be kérlek
Csodálkozva fordítottam el a kulcsot a zárban és szembe találtam magam az ajtónak dőlve alvó Tommal.
- Utálom a férjedet – dörmögte még mindig csukott szemmel
- Mit keresel te itt és miért utálod Robertet?
- Felhívott, hogy összevesztetek és rácsaptad a telót, szóval valami nem tutis nálad. És „megkért”, hogy jöjjek ide – mutatott gunyorosan idézőjelet
- De minek küldött ide?
- Mit tudom én, teljesen szét van csúszva. Azt mondta, hogy én vagyok hozzád a legközelebb és nézzem meg, hogy mi van veled
- Ez teljesen bekattant. Ideküld téged az éjszaka közepén – motyogtam mérgesen miközben a szobámba mentem a telefonomért
Türelmetlenül dobolva vártam, hogy végre felvegye azt az átkozott telefont, de hiába. Még kétszer újra próbáltam, de semmi eredménye nem volt, úgyhogy visszamentem a nappaliba, ahol Tom békésen szuszogott a kanapén. Jót mosolyogtam rajta, ahogy felhúzott térdekkel kuporgott a kis heverőn, ölelve egy díszpárnát. Ráterítettem egy takarót, majd én is visszamentem aludni. Már majdnem elnyomott az álom, amikor megszólalt a telefonom, Rob csengőhangján.
- Minek küldted ide szerencsétlen Tom-ot? – kérdeztem köszönés nélkül
- Neked is szia és bocs, hogy aggódtam érted – felelte sértődötten
- Ha azt hiszed, hogy csak egy közvetítő emberen keresztül tudjuk megoldani a gondjainkat, az már régen rossz
- Ezt meg hogy érted?
- Nem tudom. Sehogy. Fáradt vagyok és 3 óra múlva fel kell kelnem
- Nagyszerű. Akkor szia – puffogott mérgesen és most ő nyomta rám a telefont
Kialvatlanul és morcosan ébredtem reggel, hatalmas karikákkal a szemem alatt. Kitámolyogtam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam, majd főztem kávét a még mindig alvó Tom-nak is. Mivel nem ébredt fel mielőtt elindultam volna, írtam neki egy levelet és az asztalra tettem a pótkulccsal együtt.
Kedvetlenül ballagtam az egyetem felé, hogy belevessem magam egy rém izgalmasnak ígérkező londoni kirándulás megtervezésébe. Lehet, hogy kicsit barátságtalan is voltam a kollégáimmal, mert nem nagyon szóltak hozzám egész nap, bár nem is nagyon lett volna alkalmuk rá, mert a szervezkedés miatti telefonálás lekötött. Mindenkivel beszéltem, kivéve Robertet…
Hiába voltunk férj és feleség, ugyanúgy bedurciztunk néha, mint régebben. Én úgy éreztem neki kell felhívnia és bocsánatot kérnie, ő pedig az én hívásomra várt. Utáltam ezt a helyzetet, de ugyanolyan makacsok voltunk és inkább szenvedtünk, mint sem hogy „megtörjünk”. Elég rossz időszak volt ez az életemben, mert sem a munkámban, sem pedig a magánéletemben nem éreztem magam sikeresnek. Anyáéknak persze azt mondtam, hogy minden rendben, mert nem akartam a szemrehányását hallgatni, otthon viszont nem egyszer elsírtam magam.
Úgy éreztem, hogy minden kicsúszott a kezem közül, ezért egyik hétvégén fogtam magam és elrepültem Rob-hoz Amerikába. Annyira nem beszéltünk egymással, hogy azt sem tudtam melyik hotelben szállt meg, úgyhogy amint Los Angeles-be értem felhívtam Ashley-t, hogy megmondja a címet. Éppen forgatott, úgyhogy felmentem az üres szobájába és vettem egy frissítő fürdőt. Átöltöztem tiszta ruhába és a tévét kapcsolgatva vártam, hogy visszaérjen, és próbáltam kitalálni, hogy mit mondjak neki. Este 7 óra fele végül hallottam, hogy Rob nyitja az ajtót és közben telefonál.
-Ne kiabálj velem, én mindent megpróbáltam… Ezt meg honnan veszed?... Jah, nyilván… Ne haragudj Kellan, de ebben nincs túl nagy tapasztalatod, szóval… Le kell tennem, majd… majd beszélünk – makogta kitágult szemmel a telefonba Rob, majd a zsebébe süllyesztette azt
- Szia – köszöntem halkan
- Szi-szia. Hogy kerülsz te ide?
- Gondoltam meg kéne beszélnünk ezt az egészet, mármint… nézz ránk. Házasok vagyunk, de vagy egy hete nem beszéltünk egymással normálisan
- Én akartam, csomószor hívtalak, de mindig olyan érzékeny voltál. Azonnal felkaptad a vizet
- Szóval minden az én hibám? – kérdeztem mérgesen
- Látod? Pont erről beszélek – mondta dühösen és az asztalra dobta a baseball sapkáját
- Sajnálom Rob, oké? Nem direkt csinálom, csak nagyon rossz passzban vagyok és szükségem lett volna a férjemre, hogy mellettem álljon –rogytam le az ágyra szomorúan
Pár pillanatig csak állt előttem, majd kiment a szobából.
- Ez most komoly? Nem is mondasz erre semmit? Mi a fene van veled Rob? – kiabáltam utána, de nem szólt semmit csak a táskájával együtt visszajött és leült mellém
- Estére vettem jegyet, hogy hazarepüljek – mutatta fel mosolyogva a borítékot- Utálom ezt a helyzetet, de előbb nem tudtam elszabadulni. Sajnálom, hogy nem voltam melletted
- Én pedig, hogy olyan hisztis voltam – bújtam hozzá végre
- Most pedig mond el, hogy mi a baj
A mellkasának döntöttem a fejem és nagy nehezen mesélni kezdtem a munkáról, a városról és mindenről, ami miatt rosszul éreztem magam.
- Hát ez nem hangzik túl jól szívem. Sajnálom, hogy nem jött be ez a meló.
- Én is, de nem tudhattuk előre – rántottam meg a vállam szomorúan
- Most mi lesz? Felmondasz? – emelte fel az állam
- Megfordult már a fejemben. De akkor utána mégis mit csináljak?
- Biztos találsz másik munkát, amit szeretsz is. Talán…
- Igen?
- Csak arra gondoltam, hogy … oké ez csak egy ötlet, de mi lenne, ha ideköltöznél Amerikába? Aláírtam még 2 filmre, azaz 1 évig tuti itt leszek. Nem akartam még mondani, mert még jobban kiborultál volna – tette hozzá csendesen
- Huhh...
- Oké, nem kötelező, csak egy ötlet volt
- Nem, nem az. Igazság szerint tetszik a dolog. Itt biztos több lehetőségem lenne, és együtt lennénk
- Ez komoly?- csillant fel a szeme
- Igen, de neked nem lenne sokkal nehezebb a paparazzik miatt?
- Már közel sincs akkora felhajtás körülöttem, mint régebben és az, hogy veled legyek, mindennél fontosabb – húzott közelebb magához, majd félénken ugyan, de megcsókolt
Azonnal a nyaka köré fűztem a kezem és boldogan csókoltam vissza bátorságot adva neki ezzel.
Annyira beleéltem magam az „új életünkbe”, hogy alig tudtam aludni éjszaka, bár nem csak a tervezgetés foglalt le…
Nem tudtam még, hogy hogy lesz, csak azt hogy el akarok tűnni Angliából. Környezetváltozásra volt szükségem és meg se álltam Amerikáig. A szüleimtől persze megkaptam, hogy nem vagyok elég kitartó stb., de már ez sem tudta a kedvemet szegni. Tudtam, hogy jó döntést hoztam.

Zita a reptéren

Szösszenet

Lassan, de biztosan készül az új rész, addig is egy kis szösszenet az elejéről! :)

"- Utálom a férjedet – dörmögte még mindig csukott szemmel
- Mit keresel te itt és miért utálod Robertet?
- Felhívott, hogy összevesztetek és rácsaptad a telót, szóval valami nem tutis nálad. „Megkért”, hogy jöjjek ide – mutatott gunyorosan idézőjelet
- De minek küldött ide?
- Mit tudom én, teljesen szét van csúszva. Azt mondta, hogy én vagyok hozzád a legközelebb és nézzem meg, hogy mi van veled
- Ez teljesen bekattant. Ideküld téged az éjszaka közepén – motyogtam mérgesen miközben a szobámba mentem a telefonomért"

késik

Kicsit elúsztam a vizsgák és beadandók miatt, úgyhogy nem tudom mikor lesz időm írni, de rajta vagyok az ügyön :):)
bocsii
xx

Az első nap

:) köszönöm (:

81. rész

Másnap reggel én még hazamentem, hogy segítsek anyának pakolni. Nehéz és egyben fura is volt összedobozolni gyakorlatilag az életem, és ahogy ürült a régi szobám úgy kezdtem el nosztalgiázni is. Pontosan emlékszem rá, amikor 14 évvel ezelőtt apáék elhoztak ebbe a dohos, koszos és régi házba, majd közölték, hogy megvették. Tele ütött-kopott bútorokkal és az egyik kanapé kiszakította a nadrágom. Elképzelésem se volt, hogy mit láttak benne, azon kívül, hogy jó helyen volt.

7-8 hónap alatt viszont olyan gyönyörű házat varázsoltak belőle, hogy alig hittem a szememnek. Nyáron költöztünk be, a nappaliban még nem volt parketta, csak beton, de nekem feltétlenül szülinapi „bulit” kellett tartanom.
Apa dolgozószobája az enyém mellett van, és amikor kicsi voltam mindig megkértem, hogy maradjon ott, amíg el nem alszom. Imádtam ezt a házat, de ideje tovább lépnem és „önálló életet” kezdenem.

Az egyetemen keresztül fogok kedvezményesen bérelni egy lakást, állítólag egész közel van hozzá és nem is drága. Úgy egyeztünk meg Robbal (pontosabban én kijelentettem), hogy majd ha spórolok annyi pénzt én is, akkor felesben veszünk egy házat. Házat bizony, mert gondolunk a jövőre…
Anya kitalálta, hogy eljön velünk, hogy segítsen berendezkedni, úgyhogy teljesen tele volt az autó Ferihegyre menet, ami meg is látszott a tempóján…
Apát még soha nem láttam sírni, de úgy tűnik ennek is eljött az ideje. Ez amolyan férfias, eltitkolós sírás volt, de nagyon jól esett, hogy ennyire hiányozni fogok neki.

Londonban már várt ránk a kocsi és persze rengeteg paparazzi is, de már nagyon rutinosak voltunk, csak anya szorult néha egy kis segítségre. Rob-nak ott kellett maradnia 2 napra, de megígérte, hogy amint tud, ő is jön Cambridge-be. A házinénit előre megkértem, hogy engedje be a költöztetőket, szóval már az összes cuccom a lakásban várta, hogy kipakoljam. Az első gondolatom, miután beléptem, azt volt, hogy ez irtó pici. A konyha és a nappali együtt volt akkora, mint az oxfordiban csak a konyha, ezen kívül volt egy kicsi, de nagyon világos hálószoba és a fürdő. Új és modern lakás volt, összességében tetszett is, csak meg kell szoknom.

A legszükségesebbeket kipakoltuk anyával, aztán elmentünk vacsizni, mivel nemhogy kaja, de még hűtő sem volt otthon. Az ilyen elektronikai cikkeket holnap fogja Rob elküldetni az oxfordi lakásból, pláne, mivel el akarja adni azt.
Fizikailag 3 nap alatt beköltöztünk, Rob is áthozta pár cuccát és szinte már meg se lehetett mozdulni a kis lakásban.

- Nyugi, meg fogod szokni. Természetes, hogy még kicsit fura – simogatta a hajam 1 hét után
- Annyira gyorsan történt minden, én meg csak sodródtam a dolgokkal. Elköltöztem otthonról, esélyes, hogy örökre a férjemmel. Minden annyira idegen még – motyogtam és éreztem, hogy nő a gombóc a torkomban
- Tudom, de meg tudsz vele birkózni és én is itt vagyok. Velem is ugyanolyan gyorsan történt minden, mint veled, ráadásul tudod, hogy milyen tesze-tosza tudok lenni, de bennünk biztos vagyok és abban is, hogy imádni fogod a munkát, ezért nem aggódok – húzott fel az öléből
- De mi lesz, ha…
- Csss… Nincsen de – szólt közbe, mire grimaszolni kezdtem
- Ne vágj pofákat, mert úgy maradsz – bölcselkedett vigyorogva
- Így kell beszélni a feleségeddel?
- Őő… még nincs 2 hete, hogy elvettelek. Majd beletanulok – pillogott rám ártatlanul

Az évek során egy hajszálnyit, mintha csendesedett volna a Rob körülötti felhajtás, de az esküvővel újraélesztettük, akaratunkon kívül persze.
Annak viszont örültem, hogy az első munkanapom reggelén csak Margaret nénivel találkoztam és nem 15 fotóssal. Összeszűkölt gyomorral, kiöltözve sétáltam az egyetem felé, ami tényleg közel volt, kb 10 percre a lakástól. A portán megkérdeztem, hogy merre van a Nemzetközi iroda, majd követtem az utasításokat és egy nagy levegő után bekopogtam.

- Jó napot, maga lesz az új koordinátorunk, igaz? A nevem Ryan Johnson, én vagyok ennek a részlegnek a vezetője. Ez lesz az asztala, ő Susan, neki kell majd a keze alá dolgoznia. Jó munkát
Meg se tudtam szólalni, annyira lerohant ez a pasi. Amint beléptem az ajtón kezet fogott velem és darálni kezdett, miközben ment körbe az irodában, hogy aztán végül megálljon az asztalomnál és ott hagyjon
- Szia, Susan vagyok. Nyugi, nagyon jó fej, csak mindig siet valahova – nyújtott kezet barátságosan a „főnököm”
- Szia, Zita. Az feltűnt…
Az egész nap azzal telt, hogy leendő Erasmus-os diákokat hívogattam mindenféle papír kitöltése miatt. Izgi volt…

Fáradtan estem haza, Robnak Londonban volt dolga, úgyhogy egyedül álltam neki a vacsorának és egy mosást is betettem.
- Szia szívem, milyen volt az első napod? – hívott fel Rob
- Szia. Hát elég pörgős. Megismerkedtem a főnökeimmel, aztán meg telefonáltam egész nap
- Nem volt jó? – kérdezte halkabban
- De, csak fáradt vagyok. Mikor jössz holnap?
- Három interjúm is van, úgyhogy csak este. 10 fele
- Oké. Nagyon várlak
- Biztos minden oké? Ne menjek haza?
- Ne, nem kell. Intézd csak a dolgaid, holnap úgy is találkozunk – bizonygattam, pedig legszívesebben vele lettem volna
- Rendben, de szólj, ha bármi van. Szeretlek
- Én is szeretlek. Szia
Miután befejeztem a vacsorát és a tv-t is meguntam, nekiálltam internetezni. Épp Giorgiával skype-oltam, amikor megcsörrent a telefonom.
- Igen, tessék?
- Szia Zita, Susan vagyok. Csak meg akartam kérdezni, hogy hogy érezted magad az első napon. Remélem nem rettentettünk el nagyon
- Szia, de aranyos vagy, hogy felhívtál. Egyáltalán nem, és gondolom úgyse csak telefonálni fogok egész nap – mondtam azért reménykedve
- Nem hát, ez csak az elején van így. Csomó programot fogsz majd szervezni a srácoknak, plusz lesz nyilván egy kis papírmunka is, de az természetes. Biztos vagyok benne, hogy jól együtt tudunk majd működni
- Én is, nagyon tetszik az egész iroda és a többiek is jó fejek
- Ennek örülök! Akkor holnap találkozunk és jó éjt!
- Neked is és köszi még egyszer, hogy felhívtál!

Ez a második hívás végképp feldobta az estémet, dúdolva mentem el fürdeni, de a fáradtság hamar eluralkodott rajtam, úgyhogy rövid úton az ágyban kötöttem ki.
Valamikor hajnalban kulcszörgésre riadtam fel, de mire kikászálódtam volna az ágyból már nyílt is az ajtó és Rob kócos feje jelent meg.
Nyilván nem vette észre, hogy fent vagyok, mert óvatosan lépkedve pakolta a ruháit a szekrényre.

- Mit settenkedik itt Mr. Pattinson?
- Azt hittem alszol. Jobban vagy?
- Azért jöttél haza, mert nem volt olyan jó kedvem a telefonban? – kérdeztem meghatódva
- Ilyen egy jó férj, nem? – terült el egy nyugodt mosoly az arcán és magához ölelt

kommentek

Köszönöm az eddigieket, de szeretnék még 1-2 kommentet az előző részhez ám:) utána felteszem a következőt!
pusssz